Amikor új lélek érkezik az alvilágba, az senkit sem érint különösképpen jól...de rosszul sem. Mindenki közömbösen fogadja. Én vagyok az egyetlen akinek foglalkoznia kell velük. Hiszen én döntöm el, hogy a lélek testet öltve mellettem maradhat, vagy pedig megy a süllyesztőbe...
Én határozom meg azt is, hogy eme kis világban, melyet sokan csak pokolnak neveznek ki, mikor, kivel és mit csinálhat. Az egész e világi életüket én döntöm el. És bár azt gondolnátok rengeteg emberi lény kerül az alvilágra, de ez nem igaz.
Hiszen Iehova (Isten valódi neve. Ejtsd:Jehova.) és Gabriel sok mindenkinek megbocsájt bűneiért... nem is értem őket...undorítóak...
Legalábbis...sokáig ezt gondoltam...
Egészen addig, míg jött valaki, akinek én is képes voltam bármit megbocsátani.
Nem a szokásos módon érkezett.
Testet öltve sétált be a hatalmas terembe és meg sem állt egyészen a megemelt trónusig. Ott aztán meghajolt előttem, majd fejét megemelve egyenesen a szemembe nézett.
-Uram Lucifer! Állok szolgálatára. Ha a szükség kívánja, élek vagy halok, de uram mellől helyemet soha el nem hagyom. Kérem, fogadjon szolgálatába és cserébe bármit megadok, melyet teljesíteni képes vagyok.-
Hangja végig csengett a teremben és bár a hangja kemény volt de a tekintete félelmet sugárzott.
Én pedig, Lucifer, az alvilág ura, a bukott angyal kinek vére és lelke fekete mint az éj, nem tudtam megszólalni. Szépsége és mély tekintete magával ragadott... egyszerűen...meg akartam...meg kellett szereznem őt...csak magamnak.