Az utolsó emlékem egy aranybarna szempár...

Minden fehér. A falak, az íróasztal, a polc még a könyvek is. A szoba közepén ülök egy fekete bőr fotelben. Halványan látok egy távoli alakot. Alacsony, vékony. Fehér haját lágyan lebegteti a szél. Ahogyan közelebb ér meglátom az arcát és nem akarok hinni a szememnek. Felém nyúl vékony kezeivel és közre fogja az arcomat, majd rózsaszín ajkaival lágy csókot lehel a homlokomra. Acélkék szemei az arcomat kutatják de kemény tekintetemen kívül semmi mást nem találnak.
-Miért? -
Csak ennyit akartam tudni. Próbál elhúzódni tőlem de kezemet az övére rakom ezzel marasztalva őt. Kitárja hatalmas, hófehér szárnyait és körbefon velük, mintha ezren lennének körülöttünk és ki akarná zárni a külvilágot.
-Mert azt akartam, hogy itt maradj Lucifer. Ezért menned kellett.-
Suttogja lágy hangján, majd végig simít az álkapcsomon. Szemem sarkában megjelenik egy könycsepp, majd mégegy és mégegy mígnem már patakokban folynak néma könnyeim. Tekintetem a padlóra szegezem de Ő állam alá nyúl és felemeli a fejem majd mélyen a szemeimbe néz.
-Ez volt...az egyetlen dolog...amit valaha megbántam. Az, hogy téged elküldtelek. De már nem tehetek semmit. Uralkodnod kell a világod felett, amit létrehoztál.
-Megígérem....
-Sajnálom Lucifer.-
Ajkait lágyan az enyémekhez érinti és apró csókot nyom rájuk. Ezután eltűnik én pedig egyedül maradok a fehér szobában...

-Szomorú álmod lehetett ha még sírsz is.-
Erre a mondatra ébredtem fel. Az ágyon feküdtem egy bíbor színű luxus szobában. Félhomály uralkodott a helyiségben. Oliver szinte már sárga szemei rikítottak a sötétben, szemfogai kilátszottak telt ajkai közül, feltűntek halántékán kidagadt erei, ahogyan a karjain és nyakán is. Ideges lenne? Miért?
Fejembe hasított a fájdalom, kezeim oda akartam kapni hátha tudom enyhíteni a fájdalmat de nem tudtam felemelni őket. Le voltam láncolva.
-Miért vagyok láncra verve?-
Hangom halkan és gyengén szólt. Megint csak azt a bizonyos gúnyos félmosolyt kaptam válaszul. Na meg a csábító tekintetet.
Felment bennem a pumpa. Vissza akartam változni sátáni valómmá...de nem ment.
-Te kihoztál a palotából?! Mégis hol a faszban vagyunk!?-
Üvöltöttem kikelve magamból. Már nem érdekelt a fejfájásom sem. Csapkodtam és vergődtem. Az erős vas láncok csörömpöltek körülöttem, marták a csuklóim és a bokáim.
-Nyugodj meg Lucifer. Mi csak...
-Nem hívhatsz így! Neked csak "Uram"! Világos vérszívó!? És nincs mi! Én vagyok meg te vagy! Olyan nincs, hogy mi! Most pedig engedj el vagy a saját két kezemmel fogom kiszorítani belőled a szuszt! -
Erőteljes hangom visszatért, végig száguldott a szobán, visszhangot vert és dühöt vitt, mérget hordozott magával. Kurvára ideges voltam. Ő talán nem tudta de ha kihoz a pokolból akkor egy idő után maga a Sátán, az Ördög, a Sötétség Ura... már nem létezik. Egyre inkább emberré válok és végül az egész lényem megszűnik létezni...gyenge, semmire való, öregedő, halandó ember leszek. Ami soha, ismétlem SOHA sem történhet meg... megígértem neki, hogy uralkodni fogok a birodalmam felett amíg világ a világ. És nekem Ő mindennél többet jelent...

Oliver közelebb lépett kiláncolt testemhez, kezét az állam alá vezette és megemelte a fejem. Ajkai egyből magánzónába értek. Meg sem várta a reakcióm, száját az enyémhez érintette. Nem volt sem tolakodó, sem erőszakos. Várt. Várta, hogy megadom e az engedélyt....és én megadtam. Ajkaim elváltak és fejem megemelve mézédes csókba hívtam őt...

Halii.^^ 
Megmondom őszintén, hogy ez a rész csak úgy folyt ki a fejemből. De tényleg. Ami elég ritka. És talán ez lett eddig a leghosszabb rész is meg személy szerint az egyik kedvencem.
Köszi, hogy velem vagytok.❤❤
Hamarosan hozom a kövit. Páá. 😈