Lucifer bazdmeg... mi a szart csináltál megint? Pont most, mikor erősnek kéne lenned...

A "szobámban" feküdtem az ágyon és a plafon bámulásával ütöttem el az időt. Mit kéne most csinálnom?
Agnes nem vett észre semmit a kis afférból, a konyhába igyekezett összeütni valami reggelit és Oliver is teljes higgadsággal kezelte a dolgot. Én azonban tiszta ideg voltam. Egy falat sem ment le a torkomon, pedig igazán finomnak mutatkozott a lány által készített palacsinta.
Baracklekvárral töltve és porcukorral a tetején, mellé pedig egy kis nutellát kent a tányérra.
Oliver egész reggeli alatt engem nézett, én pedig próbáltam megtartani józan eszem és nem vörösödni az égig, ami nem igazán sikerült, így Agnes felküldött a szobámba, mert szerinte pihennem kéne, kiindulva a túlfűtött fejemből és remegő kezemből.
Szerinte ez betegségre utal. Nos... szerintem nem, de ez lényegtelen.
Vegyes érzelmekkel indultam a szobám felé, részben örültem, hogy nem kell ott maradnom, másrészt viszont Oliver közelében akartam lenni, bár magam sem tudtam miért. Izgalmat váltott ki belőlem, megfűszerezve egy afféle bódult állapottal, amit nem tudtam hova tenni... Talán a szekrény aljában lenne még neki egy kis hely. De nem sok. Majd megpróbálom betuszkolni a molylepkék mellé... örülnének a társaságnak.

Mi ez az érzés? Nekem most erősnek kéne lennem és világokat rombolnom, lelkeket égetnem és férfiakat erőszakolnom.
Nem pedig romokban hevernem...
Viszont a testem nem így gondolta és továbbra is csak bénultan feküdtem az ágyon, torkomban a folytogató érzéssel. A mellkasom gyors ütemben emelkedett és süllyedt, folyamatos nyomást generálva. Az érzést ahhoz hasonlítanám, mint amikor Cerberus a mellkasomra ül a 60 tonnájával.
Szóval nem túl kellemes. Najó... kibaszott kellemetlen.

Lassan lehunytam nehéz pilláim, de egyből Oliver pimasz, gyermekies mosolyának képe ugrott a szemem elé. Ahogyan perverzen felhúzza a fél szemöldökét és a kis gödröcskék megjelennek az arca két oldalán széles mosolyától. Hófehér, hegyes szemfogai kivillannak, puha, rózsaszín és telt ajkai közül.
Ösztönösen végig nyaltam a szám, majd be is haraptam alsó ajkam és fogaim mélyen bele vájtam a húsba, egész addig, míg meg nem éreztem a fémes ízt....

Oliver képe elborította az agyam és képtelen voltam másra koncentrálni.
Ólom nehéz karjaimmal hajamba túrtam és mélyet sóhajtva nyitottam résnyire pilláimat, aztán újra lehunytam őket. Kénytelen voltam. Látnom kellett őt. Látni akartam őt.
Hiába próbálom tagadni, az a nagy büdös helyzet, hogy reménytelenül kívánom.
Viszont, ez nem látszódhat meg rajtam. Az én  "élet"emben nem lehet olyan személy, aki egy kicsit is fontos. Csak elgyengítene, aztán egy óvatlan pillanatban már az enyésztőben találnám magam a sok szennyezett és kárhozatra ítéltetett lélek között.

Nem engedhetem meg, hogy ez megtörténjen.
Talán...ha csak magamban kívánnám... úgy hogy más ne jöjjön rá...
A gondolat szöget ütött a fejembe, krátert a mellkasomba és... nos... beton gerendát a nadrágomba. Nem kell hozzáérnem és nem kell, hogy hozzám érjen. Nem kell közel engednem magamhoz. Egyszerűen csak le kell hunynom a szemem, magam elé kell képzelnem az izmos testét, az izzó szemét, na meg az elnyíló ajkait és be kell nyúlnom a nadrágomba. Ilyen egyszerű... ugye?

Igen. Tudom. Nem ez a leghosszabb rész amit eddig írtam. De nem igazán vagyok az érzelmek embere, ezt a részt viszont ilyenre szerettem volna. Na de nem dumálok tovább.
Hamarosan hozom a kövit, addigis: páá.🦄🐩❤