Matsuo és Natsumi útja alig tarthatott pár perce, hamarosan már meg is pillantották Kristály Völgy város hatalmas, fényesen fehér toronyóráját, melynek ütői úgy csillogtak a napfényben, hogy leányunknak muszáj volt becsuknia szemeit a kristály óramutatók okozta éles fény miatt. Matsuo halkan felnevetett az előtte ülő fintorgó arcát figyelve, majd száját még a levegő hangos susogásán is áthallatszódó füttyentés hagyta el, melynek hatására Aerodactyl szinte azonnal kicsivel lejjebb ereszkedett. Az éles fény így már nem vehette el Natsumi szemei világát, így a lány az alkalmat felhasználva végig kémlelte az egész város, minden csillogó épületét és a sok járókelő embert és Pokémont.

- Soha nem láttad még innen fentről Kristály Völgyet, igaz? - a kérdésre Natsu csak lágyan megrázta a fejét, a város önmagában is elbűvölő volt, de a magasból még csodálatosabb látványt nyújtott.

Másodpercekkel később már a Pokémon központ pirosan és acélszürkén fénylő teteje is láthatóvá vált. Matsuo még szorosabban fogta közre a még mindig csillogó szemekkel bámészkodó lányt, majd mielőtt sípjába fújt volna jelezte Natsuminak, hogy leszállni készülnek. A nyakában már majdnem félálomba lévő Pokémont viszont jobbnak látta visszahívni, semmiképpen nem szerette volna, hogy baja essen, így ez biztonságosabb ötletnek ígérkezett.

A hamarosan megszólaló síp zaját közvetlen Aerodactyl süvítően morajló hangja követte, majd egy éles irányváltást követően máris a föld felé kezdett el repülni.

Matsuo szemeit lehunyva élvezte, ahogy a gyors légáramlat arcába csapja a szelet, ezzel táncolásra bírva szőkés-barna fürtjeit, viszont Natsumi kevésbé örült a helyzetnek. A rohamosan közeledő talajt pásztázva elfelejtett kapaszkodni és szegény Spearowból is majdhogynem kiszorította a lelket. Végül szemeit újra lehunyta, de nem ugyanazon okból, mint a mögötte ülő, hanem sokkal inkább félelmében.

Másodpercek töredéke alatt egy hatalmas lendület kíséretében ért földet a kő Pokémon, majd fejét felemelve hangoztatta ismételten éles hangját. Ahogy Aerodactyl törzse megemelkedett Natsumi szemei is rögvest kinyitódtak, annak hatására, hogy elkezdett oldalra lecsúszni a Pokémon hátáról. Abban a röpke pillanatban egész élete lepergett a szeme előtt és teljesen tehetetlenül várta, hogy leessen a földre. Viszont Matsuo szinte egyszerre kapcsolt és a lány derekát átkarolva elkapta, majd visszahúzta Pokémonja hátára.

- Ha láttad volna az arcod! - nevetett fel jókedélyűen, mire Natsumi kissé sértődött képet vágva elfordult tőle.

- Inkább segíts leszállni, szegény Spearowt minél előbb be kell vinni a központba!

Erre a kijelentésre a fiú arca hóbortosan nevetősről átváltott kissé komolyabbra és egyszeriben fogta magát és leugrott a kő Pokémon hátáról. Majd egyik kezét a lány felé nyújtva igyekezett segíteni neki a leszállásban. Így Natsumi végre újra talajt érezhetett lábai alatt, ami az előbbi kis élménye után felemelőén jó érzést kölcsönzött neki. Matsuo karjaiból kikecmeregve rögvest berohant a mellettük található épületbe, meg sem várva a srác reakcióját.

- Nővér! Nővér! - amint két oldali irányba kinyílt előtte az üveglapokból készült fotocellás ajtó, rögvest elkiáltotta magát, szemével a személyzetet keresve.

Egy szőke, kontyba kötött hajú fiatal nő üldögélt a központ recepciós pultja mögött. Kissé ijedt arccal figyelte a berohanó lányt és a kezében lévő majdhogynem ájult Pokémon is szinte rögvest feltűnt neki. Amilyen gyorsan tehette felállt gurulós székéből, ennek hatására viszont térdig erő, fehér egybe ruhája beleakadt a pult egyik parányira nyitva maradt fiókjába, ezzel kissé felszabva a ruha varratát. Viszont ezzel mit sem törődve a lány elé sietett és átvette karjába a Spearow Pokémont.

- Mi történt vele? - tekintete hol a lány arcát, hol pedig a madár lassan lecsukódó szemeit fürkészte, miközben végig simított a Pokémon még mindig kissé vizes tollain.

- Víz van a tüdejében és, ha jól emlékszem a barátom azt mondta a szárnya is eltörött. Kérem szépen segítsen rajta, nővér! - kezeit szorosan összekulcsolta maga előtt, szemei pedig reményteljesen csillogtak, ahogy farkasszemet nézett a nála minimum egy fejjel magasabb nővel.

- Meglátom, mit tehetek. - bólintott eltökélten a fiatal hölgy, majd a mögötte található szintén fotocellás ajtó felé vette az irányt.

Belépve rajta segítő társai, azaz a Chanseyk után kiáltott, majd már lassan kopogó cipőinek hangja sem volt hallható. Natsumi szemei egészen addig pásztázták a fém ajtót, melyen halvány rózsaszín színnel ékeskedett egy orvosi kereszt, amíg Matsuo váratlanul vállaira nem tette kezeit, amitől ijedtében kicsit meg is rázkódott. Halvány mosoly kíséretében szembe fordult a fiúval, aki egy kis ideig tartó gondolkodás után, tarkóját megvakarva kezdett bele mondandójába.

- Gondoltam bejövök elbúcsúzni.

- Búcsúzni? El kell menned? - a lányt egy kisebb lehangoltsági érzés kerítette hatalmába, ami némileg a hangján is érződött.

- Igen, tudod, Bodza még egy Dratini baba és csak azzal a feltétellel hozhattam el a Szafari Parkból, hogy gyakran vissza viszem a mamájához. Legalábbis addig, amíg kicsivel nagyobb nem lesz. - Natsumi minderre csak megértően bólintott, mire a némileg idősebb fiú egy lágyabb mosolyt eleresztve kitárta előtte karjait.

Először leányunknak nem igazán esett le, hogy Matsuo mégis mit akar tőle, értetlen arccal figyelte az előtte álló minden mozdulatát, míg nem a fiú előre lépve egyet egyszerűen átölelte a nála nagyjából fél fejjel kisebb lányt. Így már végre Natsumi is sikeresen megértette a helyzetet és egy szoros, szinte már fujtogató öleléssel viszonozta újdonsült barátja gesztusát. Miután elváltak egymástól, Matsuo egy halk "Szia"-t és egy integetést elejtve kiindult az épületből.

- Remélem, még látjuk egymást! - kezével lágyan integetve még a fiú után kiáltott, aki ezekben a pillanatokban lépett ki az ajtón. A hang hatására viszont még egy pillanatra visszafordult, majd egy hatalmas vigyor mellett rákacsintott Natsumira és pár lépés múlva az épület falai már teljesen eltakarták.

Natsuban csak pillanatokkal később körvonalazódott, hogy most már teljesen egyedül van a központ előterében. Lassan körbe pillantott a bézs színű falakon, majd lábai szinte maguktól vezérelve indultak el a bőr bevonású fekete kanapé együttes irányába, ahol helyet foglalva kezdte el bámulni az orvosi lámpa, világító piros fényét.

Nem telt bele sok időbe az építmény bejárati ajtaja hamarosan ki is nyílt és két tréner cammogott be rajta az épületbe. Natsumi annyira belebambult a lámpa figyelésébe, hogy neki már csak az tűnt fel, hogy némi vízzel áztatott ruha tapad az oldalához, miközben két ölelő kar fogja őt közre.

- Mi a szösz? - ijedten maga mellé pillantott, ahol egyszerre egy ismerős hajkorona fogatta, mögötte egy még ismerősebb arccal. - Naomi! Kirito! - kiáltott fel vidáman, majd az őt ölelő lány nyakába borult.

- Azt hittem... Azt hittem, hogy megfulladtál... - magyarázta szipogva a szőkeség, mialatt elengedte a mellette ülőt.

- Ugyan, miket beszélsz? Én mindannyiótokat túl fogom élni! - Naomit vállon bokszolva elejtett egy kisebb kacagást, majd tekintete az álló Kiritóra keveredett át.

- Versenyezni akarsz, Moshiki? - szemöldök felhúzva összenézett a lánnyal, aki állva a pillantásait bólintott egyet.

- Még szép, Kirigami!

- Szörnyűek vagytok! - Naomi kezeit lengetve, tettetett felháborodottsággal felállt a helyéről, majd pár lépést téve körbenézett a helységben. - Kirito, nézd ott a mosdó! - mutatóujját a jelzéssel ellátott ajtók felé emelte, majd hátra fordult, hogy szembenézhessen a fiúval, aki látszólag éppen farkasszem versenyt tartott Natsumival. - Reménytelenek... - sóhajtott fel, kezével enyhén vizes hajába simítva, majd egymagában megindult a mosdók irányába.

- Öltözz át, mert megfázol! - ahogy Natsumi kiejtette száján a "megfázol" szót Kirito szinte rögvest abban a pillanatban tüsszentett is egyet. - Mondom én! - egy elégedett mosoly kíséretében hátra dőlt a kanapén, kéz mozdulataival noszogatva a fiút az elindulásra.

- Jól van, megyek már! - kissé zsörtölődve indult meg Naomi után, hiszen a tüsszentésének hála sikeresen elvesztette a vérre menő szempárbajt Natsumi ellen.

***

Nagyjából háromnegyed óra és néhány, hosszadalmas hajszárító berregéssel később Naomi is és Kirito is sikeresen, egy száraz szerelés kíséretében távozott a fürdőszobákból. Lassacskán már a kinti nap is kezdett nyugovóra térni, az égbolt alja pedig a piros és narancs szinte minden árnyalatában pompázott. Mielőtt a megérkezők helyet foglalhattak volna Natsumi mellett az orvosi szoba fénye váratlanul kialudt, így a világosbarna hajú leány rögvest fogta magát, az ülőalkalmatosságról felpattanva az ajtó elé sietett. Barátai értetlen arccal figyelték a történéseket, majd, mikor a nővér kisétált egy Chansey kíséretében az ajtó túl oldalán lévő folyósóról ők is tüstént Natsumi mellé ballagtak.

- Úgy tűnik a beavatkozás sikeres volt, egy jó nagy alvásra van szüksége és Spearownak reggelre kutya baja sem lesz. - a nő száját egy önfeledt, őszinte mosoly keresztezte, aminek hatására leányunk megnyugodva sóhajtott fel. - Egyébként Iris nővér vagyok, nagyon örülök gyerekek!

- Én Moshiki Natsumi vagyok, a barátaim Kirigami Kirito és Rukujiri Naomi pedig nem régen érkeztek.

- Nektek esetleg segítségetekre lehetek? - mosolygott rá a két bambán bámészkodóra, amire Naomi reagált először egy kis fáziskésés után.

- Igen, nálam van egy eléggé megsérült Rattata. Pár Spearow csúnyán elbánt vele. - kis keresgélés után elő halászta zsebéből a lekicsinyített labdát, majd átnyújtotta a markát kitáró nőnek.

- Én pedig hálás lennék, ha kicsit rendbe szedné Squirtlet és Pidgeyt, biztosan fáradtak mindketten. - szintén zsebéből elő kotorva helyezte bele a nővér tenyerébe a kettő apró piros-fehér eszközt.

Chansey már a Pokémonok átadása közben szorgosan elszaladt a pulthoz és egy alumínium tálcával tért vissza, amelyben Pokémon labda nagyságú mélyedések voltak. Iris mind a három gömböt felnagyította, majd a tálcára helyezte és a rózsaszín Pokémon, a mögöttük lévő ajtón áthaladva már indult is a dolgára.

- Köszönöm Chansey! - szólt Pokémon pajtása után, aki boldogan, nevét hangoztatva kiáltott vissza a nőnek.

Miután újra előre, a gyerekek felé fordult épp szólásra nyitotta volna száját, amikor feltűnt neki, hogy egy sötétbarna hajú lány sétál be az épület bejáratán, egy Ponyta és Ninetales, valamint egy Vulpix társaságában.

- Üdvözöllek a Pokémon központban! - köszönt a lánynak mosolyogva, aki kissé megilletődve állt meg az ajtóban a köszönés hallatán.

A három gyerek szinte egyszerre fordult hátra, majd a következő pillanatban egy hatalmas vigyor kíséretében indultak el futva barátjuk felé. Ponyta és Ninetales a számukra idegenek mozdulat sorait látva kissé elhátráltak a lánytól és csak figyelték, ahogy Naomi és Natsumi két oldalról közre fogva kiszorítja a levegőt Alexisz tüdejéből.

- Skacok... Megfulladok... - motyogta halkan, levegő után kapkodva, miközben még a kis róka is fészkelődni kezdett az ölében.

- Bocsii! - a két lány szinte egyszerre szólalt meg, miközben kissé nevetve elnyújtották a bocsánatkérést.

- Örülök, hogy veled nem történt semmi! - karolta át vigyorogva Kirito a lány nyakát, miután a másik kettő hajlandó volt végre elereszteni. - Ők pedig...? - pillantott kérdőn Alexiszre, miközben rámutatott a tőlük kissé messzebb álló Pokémonokra.

- A kezdőim! - vigyorodott el vidáman, viszont a fiú gügye, értetlen arcán el kellett, hogy nevesse magát. - Majd elmesélem. - nyugtázta mosolyogva, majd Kirito karja alól kibújva megindult a mosolyogva álldogáló hölgy irányába. - Nővér, ezeket a Pokémonokat Sissy professzornőtől hoztam, Evelor városból, súlyos sérüléseik vannak, Vul...

- Igen, tudom! - váratlanul belevágott a lány mondandójába, majd elkezdett sétálni a tűz Pokémonok felé, Alexisz pedig utána. - A professzornő már értesített róluk.

Iris először a kíváncsi arccal csücsülő Ninetaleshez lépett oda, majd mellé guggolva igyekezett jobban szemügyre venni a testfelépítését és az állapotát. Apró hümmögések hagyták el a száját, ahogy körbe járta a Pokémont. Végül a száját kinyitva a fogait kezdte el vizsgálgatni, amit mind a négy gyerek kissé értetlen és furcsa pillantásokkal nézett. Miután a nővér befejezte, újra felállt és egyik kezével az állát kezdte el simogatni, gondolkozás gyanánt.

- Baj van, nővér? - kissé félve ugyan, de végül Alexisz megkérdezte a furcsa viselkedés okát.

- Szerintem ez a Ninetales nem természetes úton alakult át. - a csipet csapat kissé zavarodott arcot vágva figyelte tovább a feléjük forduló nőt. - Mármint persze, kővel alakult át, de úgy értem van egy adott fejlődési szint a Pokémonoknál amiután képesek átalakulni. Például, csakhogy értsétek, egy ma született baba Vulpixot nem vagy képes azonnal átalakítani, mert túl fejletlen hozzá. Ez a Ninetales viszont jóval eme szakasz elérése előtt átalakult egy kő hatására. - a gyerekek arckifejezése immáron már megvilágosodást tükrözött, ahogy hallgatták a nővér monológját.

- De akkor hogyan lehet mégis most Ninetales?

- Ne haragudj Naomi, de fogalmam sincs. - fejét kissé csalódottan megrázva pillantott a lányra, majd lassan elindult Ponyta felé, hogy őt is megvizsgálhassa közelebbről.

A csikó mindenkitől távolságot tartva álldogált, az ajtóhoz közel, hogy, ha esetleg fenyegetést érezne, azonnal képes legyen elszaladni. Ahogy a nő rohamosan közeledett felé, ő úgy hátrált el egyre jobban, míg nem patái egy cserepes virágnak nem ütköztek. Ahogy Ponyta hátra pillantott, hogy megnézze, mi akadályozza őt a tovább haladásban, addigra Iris annyira közel ért hozzá, hogy karját kinyújtva már elérte volna a fejét, ha Alexisz a mozdulatot látva kétségbeesetten rá nem kiabál.

- Ne érjen hozzá!

A nővér megállítva kezét a levegőben egy másodperc töredéke alatt tekintetét a lány irányába emelte, kissé suta arckifejezés társaságában. Ponyta a hang hallatán szintén mestere felé kezdett el pislongatni, szeme sarkából viszont rögvest feltűnt neki a tőle alig pár centire elhelyezkedő kéz. Szemeibe egyszerre félelem szökött és egy hatalmas rémült lépést téve, összetörte a kék kerámia vázát, majd felágaskodva elejtett egy hangos, riadt nyerítést. Iris hátra hőkölve tett a Pokémon elől menekülve néhány kisebb, ám, de gyors lépést. Alexisz, amilyen sebesen csak tudott odafutott a nővér elé és halk szavakkal próbálta meg nyugtatgatni a megrémült csikót.

- Ponyta, nyugalom! Nyugalom, nincsen semmi baj! Nem bánt senki sem! - egyik kezével elengedve a karjában némán figyelő Vulpixot próbálta meg jelezni a tűz Pokémonnak, hogy hagyja abba, amit csinál.

Egy pillanattal később a csikó újra a szilárd talajon topogott, az eltört vázából kiömlött földet taposva. Szemével mérgesen, ám, de egyben riadtan figyelte az előtte álló lány és a kicsit messzebb ácsorgó, meglepett nővér minden megmozdulását. Végül fejét normális magasságába felemelve, egy sértődött mozdulattal elrántotta balra, majd patáival végig taposva a cserép darabokon némileg arrébb bandukolt. Alexisz egy megnyugvó sóhajtást elejtve, hátra pillantott a kissé szintén megrémült nőre, majd esdekelve kérte bocsánatát, amiért nem szólt neki Ponyta vad természetéről.

- Ugyan, semmi gond, viszont így más eszközökhöz kell folyamodnom. - egy arcába lógó hajtincset a füle mögé tűrt, majd Alexisznek intve jelzett, hogy kövesse, Ninetalessel együtt.

- Ne. Közelítsétek. Meg. - mondatát szaggatottra fogva nyomatékosította mondandóját, ahogy összenézett az egy helyen álldogáló baráti társaságával, miközben Ponyta felé biccentett.

A három gyerek egyöntetűen bólintott, majd szemükkel végig követték, ahogy Alexisz Iris és Pokémonja kíséretében átmegy a nyílászárón túli folyósóra. Miután a becsukódott ajtó már eltakarta őket, a trénerek összenéztek egymással, majd ábrázatukat a bámészkodó tűz Pokémon felé emelték, aki ugyanezen pillanatban nézett el feléjük. A csikó összehúzott szemekkel mérte végig a tanoncokat, akik kicsit megijedve a Pokémon pillantásaitól hátráltak pár métert.

Egy azon pillanatban az ajtó újra ketté nyílt és immáron már csak Alexisz és Iris nővér jöttek vissza rajta egy Butterfreevel és egy Chanseyvel az oldalukon, aki egy univerzálisan kifejlesztett hordágyat tolt maga előtt. A kis pillangónak már minden bizonnyal el lett magyarázva a feladata, hiszen azon nyomban az őt gyanúsan méregető Ponyta fölé repült és szárnyaiból álomport kezdett rászórni. A kis csikó szemei szinte rögvest nehezebbé váltak és hiába rázogatta a fejét, annak érdekében, hogy ne aludjon el, végül mégis összerogyva elterült a központ padlóján.

- Ügyes voltál Butterfree! - lágyan megsimogatta a visszarepülő lila pillangó buksiját, majd fő Pokémon társának intve megindultak az elaludt Ponyta felé.

Hamarosan az ajtón túlról egy Machoke is csatlakozott a társasághoz, aki ügyet sem vetve a gyerekekre közvetlenül megindult a nővér felé. Majd a hölgy parancsait követve felemelte a mozdulatlanul fekvő csikót a földről és felhelyezte az ágyra. Majd Chanseyt kicsit arrébb lökve elkezdte tolni Iris után a Pokémonnak szolgáló fekvőhelyet. A rózsaszín Pokémon erősen hallatva hangját és paskolva a nevető Machoket reklamált is, hogy kéri vissza, amit el vett tőle, de végül duzzogva feladta, mert látta, hogy nem megy vele semmire.

- Gyerekek! - amíg a három központ lakó Pokémon eltolta a csikót az egyik gyengélkedő szobába addig a nővér odabattyogott az egy csoportban álldogálok mellé. - Mivel már beesteledett szerintem jobb lenne, ha itt maradnátok. - a nőt hallgatva, mind a négyen kipillantottak az egyik ablakon, ahol az égbolt már valóban sötéten tündökölt és csak néhány fényt nyújtó csillag volt látható az égen. - A kanapé kihúzható, így bőven elfértek rajta akár négyen is, a fürdőszoba egyik szekrényében pedig találtok plédeket, ha esetleg nem lenne nálatok.

- Köszönjük szépen! - szavaik teljesen egybehangzottak, ahogy egy mosoly kíséretében hálásan felpillantottak a nőre.

Egy lágyabb mosolyt szintén elejtve végig nézett a fiatalokon, majd Pokémonjai útvonalát követve megindult a gyengélkedő osztályok irányába. A trénerek egy ideig némán figyelték, majd miután már nem hallották a sétálás egyetlen moraját sem, Natsumi kezdeményezésével egy csoportos ölelés kerekedett ki az álldogálásból. Aminek végére olyannyira elvesztették egyensúlyukat, hogy mindannyian, nevetve a földön kötöttek ki.

- Szerintem gyorsan zuhanyozzon le mindenki, majd tartsunk egy mesélős estet, hogy kivel mi történt ma! - Naomi kezeit összecsapva hangoztatta ötletét, amire mindenki egyetértően rábólintott.

Miután egymás segítségével felkecmeregtek a padlóról Natsumi még gyorsan elszaladt a díványhoz a táskájáért, majd a lányok csoportosan, míg Kirito egy magában bevánszorogtak a fürdőszobába.
Szerencsére Kirito és Naomi pizsije is sikeresen megszáradt a bent található törölközőszárítóknak hála és most már Natsumi is úgy döntött, hogy kihelyezi oda vizes cuccait és magát a táskáját is.

***

Néhány perccel később már mind a négyen a kihúzott kanapén virítottak saját-saját pizsamájukban, színesebbnél színesebb pokrócokkal betakarózva és a három lány víg nevetéssel egybekötve szekálta Kiritót a Buneary mintás mamusza miatt, amit összecserélt a húgáéval, ergo Kirito Rampardos mintás papucsa most valahol otthon melegíti testvére lábát.

- Be lehet ám fejezni! - magyarázta a fiú kissé megsértődve, ahogy a vihogó lányokat figyelte.

- Akkor helyette Natsumi elmesélheted, hogy mégis hogyan élted túl a megfulladást. - vetette fel könnyes szemeit törölgetve az ötletet Naomi, majd oldalba bökte a még mindig kacagó lányt.

- Mit csináltál? - csatlakozott bele a beszélgetésbe Alexisz is, aki szintén az imént fejezte be szemének törölgetését.

- Hát az úgy volt...

￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣