Pontosan nem tudni meddig, de annyi biztos volt, hogy Yume Alexisz jó pár percig nem volt eszméleténél, annak ellenére, hogy életjeleket - mindenki legnagyobb megnyugvására - mutatott. Így nem hallhatta barátai kétségbeesett kiabálását... Nem láthatta Naomi és Natsumi ijedt arckifejezését... Ahogy azt sem, ahogy a - bár be nem vallaná - szintén megrémült Kirito neki akar rontani a szintén elájult tűz Pokémonnak, mindenért őt hibáztatva. Kis híján még Harry és Henry is alig volt hozzá elég, hogy visszatartsák a srácot, kinek fején erei már szabályosan ki is voltak dagadva. S igaz, ezeket Lexisz egy parányit, még annyit sem érzékelte, de barátai sem láthatták azt, ahol éppen ő járt... Körös-körül nem volt más, csak sötétség, ami egyre mélyebben és mélyebben zárta magába, míg egy hangot hallani nem vélt. Mit is mondott? Nem igazán értette... Akarva akaratlanul is, de a zaj irányába kezdett rohanni, meg akarta tudni kitől jön és, hogy mit akar mondani. Mintha csak egy alagútból lépett volna ki, hirtelen olyan erős fény zúdult rá, hogy szemeit le is kellett hunynia miatta. Kis idővel pilláit lassacskán nyitogatni kezdte, de egy teljesen ismeretlen helyen találta magát; egy dombocskákkal tarkított zöldellő rét vette körbe, ahol a friss szél táncot járt a fűszálakkal, amik csiklandozták néhány ponton. De még volt egy érdekes dolog a levegőben, olyan vizes, sós illat, nem messze lehetett egy tenger is, viszont hiába szeretett volna körbe nézni, a feje nem mozdult arra, amerre Alexisz szerette volna. Ám alig egy pillanattal később teste magától megemelkedett, érezte, hogy lábra próbál állni, de mégsem ő irányította a tetteit, s a lábon állás sem tartott sokáig, szinte azonnal vissza is hullott a földre. Azt hitte, hogy a nagy semmi közepén egy maga van, viszont a mellőle felharsogó nyihogás teljesen másra engedte következtetni. Feje ezúttal gondolataival egyszerre mozdult el a hang lehetséges irányába, a látványtól a leányzó szemei csillogásba borultak és ámulatában talán még szája is tágra nyílt; egy fenséges Pokémont pillantott meg, kinek lángjai szürkén lobbantak fel, kellemes meleget árasztva magukból, ahogy a Nap fénye felülről megvilágította, úgy pedig egyszerűen álomszerűnek tűnt a kinézete. A szépséges Rapidash segítő patát nyújtott a leányzónak, 'ki így néhány próbálkozást követően már sikeresen fel tudott állni, ám a furcsaság, mely a földre lepillantva szemei elé került, növelte számára a helyzet abszurdumát. Saját mozdulatait nem tudta irányítani, és e mellé lábfejei helyett lábai gyémántcsillogású patákban végződtek. Kissé olyannak hatott az egész, mintha a moziban jegyet váltott volna egy filmre és annak a történéseit követné nyomon az egyik karakter szemszögéből.

- Minden rendben van? - a jelenetben ezúttal egy mélyebb férfihang is szerepet kapott, a látkép pedig azon nyomban a forrása felé is vándorolt.

Ha az előző Pokémont tartotta valaki csodálatosnak, akkor erre a példánynak egy szóval ki sem lehetett volna fejezni a mienségét. Ahogy a két Rapidash szemben állt egymással jól látszott, hogy az új jövevény mennyivel is magasabb és erősebb nála. Testének minden izma jól kivehető volt, nem a gyenge láncszemek közé tartozott. A lángok, melyek beborították hihetetlenül hatalmasra nyúltak fel, s a kék és szürke színek árnyalatai is keveredtek bennük. Nem a lányhoz szólt, de még csak nem is rá figyelt, pillantásai viszont még így is tekintélyt parancsolóak és egyszerre félelmet keltőek voltak.

- Természetesen, ő itt a kis csöppség. - mondatát befejezvén mind a ketten Alexiszre... vagyis inkább arra a valakire néztek rá, aki ezt az egészet valamiképp átélte.

- Egy vörös lángú Ponyta... - motyogta az orra alatt a mén, miközben közelebb akart volna menni a csikóhoz, de a szürke lángú Rapidash útját állta.

- Nem hinném, hogy ez olyan nagy probléma lenne, hisz a fiad is...

- Elég! - horkantott fel dühében a hatalmas ló, s patáival a földre csapott. A kis csikó megijedve az előtte álló Rapidash lábai közé bújt és még a ménnel való szemkontaktust is próbálta elkerülni. - Hozd a többiek elé. - ahogy szavai elhalkultak, léptei úgy indultak útjukra pillanatok alatt ott hagyva a két Pokémont.

- Ne aggódj! - az a lágy, szelíd hang valahogy annyira nyugtató volt, hogy a kis Ponyta kalapáló szíve szinte azonnal normális ütemben kezdett verni, s rejtekhelyéről előbújva összenézett a felette tornyosuló ló kékes íriszeivel. - Én és apa mindig megvédünk majd és melletted leszünk, ne félj, amíg minket látsz! - a Rapidash megnyalta a kiscsikó arcát, aki ezután prüszkölve megrázta magát és harciasan pillantott fel az anyukájára, bár az ő arcán ennek ellenére is csak egy szende mosoly húzódott végig. - Most pedig gyere! - biccentett fejével a Pokémon és hátat fordítva megindult annak a dombnak a lejtőjén, ahol éppen álltak.

A pici Ponyta hallgatott a hívószóra, ám mégis megtorpant a domb tetején. A látkép, mely onnan tárult szemei elé egyszerűen varázslatos volt; látható volt a messzeségben a tenger, felette a hófehér bárányfelhők, a repkedő Pokémonok. A szél hullámszerűen mozgatta a táj minden egyes fűszálát, s az emelkedő alján észrevehető volt a békében legelésző ménes is. A fiatal csikó édesanyja egy mosollyal arcán várta kislányát a domb oldalán megállva, bár már nem egymagában. A Rapidash hátán egy kicsivel magasabb és vaskosabb ló pihentette a fejét, hasonlóan szende szájgörbülettel várva a pici Ponytat. Akit természetesen hajtott a kíváncsiság, hiába sejtette, hogy pontosan ki is lehet az a fenséges sötétszürke lángú mén. Megismerkedésüket követően nem telt bele egy percbe sem, már virgoncan kergetőzve rohantak le mindketten a lejtő aljához. Az új jövevény figyelmetlenségéből adódóan viszont lábai egy nagyobbacska sziklában megbotlottak és néhány métert előre bukfencezett, pontosan a Pokémonok sokasága mellett megállva. A kis Ponyta enyhén szédült fejét megrázta, majd körbe pillantott. Minden oldalról egy vagy akár több szempár is rászegeződött, s mindük teste és sörénye árasztotta magából még a levegőrészecskéit is megégető hőmérsékletet. Ha valaki hozzáért volna a kék vagy a szürke lángok egyikéhez, valószínűleg teljesen elégette volna bármely végtagját. Bár a szüleik mellett megbújó pajkos csikók tengerében egy eltérő lángú Ponyta szintén fellelhető volt, de rajta egyáltalán nem látszott az, mint az újdonsült kis Pokémonon. Magabiztos volt, délceg és tekintélyt parancsoló, a pici Ponyta pedig inkább kíváncsi és kicsit félénk, ami látszott is a megilletődött tekintetén. Édesanyja és édesapja hamar a nyomába ért a csikónak, s még a vezető, az illedelmesség jegyében bemutatta a ménes új tagját, a szülei rendbe is szedték a pici Ponytat, megbizonyosodva a felől, hogy minden rendben van vele. Ezután, bár egy kis noszogatásra még szüksége volt, de úgy tűnt, hogy egy kis játék során a csikók közé hamar beilleszkedett. Alexisz érezte, hogy Ponyta boldog volt, olyan csillogást látott a szemében és olyan mosolyt a száján, amit eddig még soha. Voltak barátai, a szülei pedig igazán imádták, annak ellenére, amit Lexisz külső szemlélőként észrevett; a ménes minden tagja különleges volt, kivéve Ponytat és az egyik mén barátját, de még az utóbbira nem néztek a felnőttek és társai lenézően, a kislány csikóra annál inkább. S ez az önfeledt, naiv gyermeki boldogsága, amitől ezt nem látta, nem is tartott örökké...
A gyerekek nevetve versenyt futottak egymással, ám Ponyta figyelmetlenségének köszönhetően orra bukott saját, összegabalyodott lábaiban és neki ütközött a tőle nem messze haladó másik vöröskének, ezzel fel is borítva őt.

- Nem tudsz jobban figyelni?! - kiáltott rá az ifjonc, s tekintetéből az eddigi türelem, ami fellelhető volt egyszerre kámforrá vált. - Minek hívtuk egyáltalán magunkkal? - a kis csikó fújtatva állt fel, szavaiból a düh csak úgy áradt, ahogy a még földön fekvő Ponytara nézett.

- Torino, elég... - szólalt fel az egyik kisebbik csikócska a fiatal ménre pillantva, akinek látszólag már elege volt a színjátékból.

- Nem, nincs elég! Meddig akartok még jópofizni ennek a névtelennek? Csak mert a szülei megbecsült tagjai a ménesünknek, az nem ad okot rá, hogy ezt a vörös lángút is elfogadjuk!

- De hiszen... - Ponyta vontatottan felállt a földről és közelebb lépett a barátjának tartott Pokémonhoz. - Neked is vörös a lángod.

- Asszed' örökké ilyen lesz? Még mit nem! Van lehetőség rá, hogy rajtam is kék tűz lobogjon és, ha ezt elérem, akkor legyőzöm apámat és én vezetem majd a ménest, nem csak a csikók, a felnőttek is az alárendeltjeim lesznek, hisz már most is jobb vagyok nálatok! A parazsat alig tudjátok használni, míg én már a lángszóróra is képes vagyok, megérdemlem a kék lángjaimat és meg is szerzem őket, de te ahhoz is méltatlan vagy, hogy hozzánk szólj. Az egyetlen mázlid, hogy a szüleid szeretnek, különben már rég nem itt lennél.

A szavak, a hanglejtések, az indulatok, mint ezer apró tűszúrás érték el Ponyta lelkét. Az alatta elterülő hosszadalmas talajt bámulta és egyáltalán fel sem mert pillantani a többiekre. De azt hallotta, hogy mind egyetértettek Torinoval és felüdülés volt számukra, hogy nem kell többé szerepet játszaniuk. Minden csikó lenéző pillantásokat vetett Ponytara, ahogy elvágtattak mellette tovább élvezni a napsütéses órákat. A kis Pokémon szemeibe könnyek szöktek, milyen érzés lehet, mikor rájössz, hogy az életed egy hazugság? Alexisz sem tudta volna rendesen megfogalmazni, még úgy sem, hogy érzett mindent, amit Ponyta is.
Életében először a csikó ezután már szerető szüleire is csak hamisan tudott mosolyogni, hisz végre megértette, hogy ők miért alszanak mindig messzebb a többiektől, hogy miért nem kapott saját nevet, mint a többiek, hogy ő miért csak "Ponyta" és miért nem akart eddig kommunikálni vele egy felnőtt sem a szülei jelenléte nélkül...
A Nap a horizont mögött elbújva lassacskán aludni tért, s a Hold és a csillagok rengetege világította homályba a rétet és a környék minden zegzugát. Az idősebb és fiatal lovak is mind-mind nyugovóra tértek, kivéve egy bizonyos valakit. 'Kinek szemére, ha akarta volna, se jött volna álom, így édesanyja mellől felkelve úgy határozott, hogy egy az éjszakai, hűvös szellőben tett séta nem tehet rosszat. Ám lábai egyre csak sebesebben és sebesebben mozogtak, a levegő mozgása didergette bőrét, de úgy tűnt, hogy a vágtázásának kopogó hangja valahogy megnyugtató számára. Célja egyenesen maga a tenger volt, minden sókristályával és hullámzó robajával együtt. A hangok, miket hirtelen és egyre erősebben hallani vélt, azt hitte onnan jönnek, de mikor háta mögül váratlan fényvillanások bukkantak fel, bebizonyosodott, hogy ez bizony nem a vízcseppek sokaságának harca a homokos tengerparttal. Az égre felpillantva látta, hogy fekete propellerrel felszerelt fémgépezetek, helikopterek köröztek, lámpáikkal a ménest megvilágítva, s így fel is keltve, illetve idegesítve őket. Tűztornádók, tűzrobbanások, lángszórók és megannyi tűz támadás indult meg az idegenek felé, de a vízi ellentámadások a legtöbbet blokkolták. Ponytat azonnal aggodalom fogta el, féltett mindenkit, de főként szüleit, így azonnal visszaindult a többiekhez. Anyukája és apukája után kiabálva rohant, ahogy csak a lába bírta, de ezzel inkább csak rontott, mint segített volna a helyzeten. A két Rapidash, ahogy meghallotta lányuk kiáltozását, azonnal befejezték a támadást és elindultak felé, aminél rosszabb döntést nem is hozhattak volna. Az egyik helikopter vezetője azon nyomban felfigyelt erre és a gépezet aljából leeresztett elektromos töltéstől szikrázó hálót a két lóra dobta. Hibátlan akció volt. A Rapidashok kiáltásaitól zengett a környék, esélyük sem volt kiszabadulni, ahogy Ponytanak sem kiszabadítania őket. Hiába indult el a tovaszálló repülők után, képtelenség volt, hogy futva utolérje őket, szárnyakat pedig hiába akart, sehogy sem tudott növeszteni. A csikó könnyeivel küszködve mormolta csak, egymás után ki tudja hányszor; "anyu... apu...", de visszahozni már senki nem tudta őket. A ménesben nagy volt a feszültség, a zavarkólódások. Mindenki az embereket szidta és azokat a Pokémonokat, akik képesek voltak nekik behódolni.

- Szánalmas Pokémonok, az emberek az ellenségeink! - kiáltott fel a vezér felágaskodva, majd patáit hangosan a földhöz csapta, szinte talán még a talaj is beleremegett, bár ez lehet csak Ponyta képzete volt. - Két remek tag oda a legjobbjainkból, mindez a ménesünk szégyene miatt. - a hatalmas Rapidash összenézett a csikóval, akinek a lábai a szemkontaktustól földbe gyökereztek, levegőt is olyan lassan és halkan vett, hogy ő maga is alig érzékelte.

- Minek vagy egyáltalán itt, tűnj innen! - oldala mellől az egyik kis kanca felprüszkölt, majd fel is öklelte Ponytat, 'ki a rét kavicsokkal teli részére zuhanva fel is sértette az oldalát.

Mindenki őt nézte és a tekintetek között egyetlen egy barátságos pillantás sem bújt meg. Azokban a percekben a poros, koszos föld tűnt az egyetlen biztonságos menedéknek. Úgy érezte, ha ezekben a feszült pillanatokban felkelne, akkor bizony ott hagyná a fogát. A ménes vezetője még pár másodpercig fenntartotta Ponytaval a baljós szemkontaktus, majd prüszkölve elrántotta róla a fejét és mindenkit alvásra intett. Aznap elvesztették kettő tagjukat, egy harmadikat pedig porrá zúztak. A kanca végig nézte, ahogy minden tűz általi fény elhalványodik körülötte és a Pokémonok szépen lassan egyedül hagyják. Ekkor már volt bátorsága óvatosan és a fájdalmai miatt eléggé lassan felállni a földről. Egy pillanatra még elnézett a többiek után, majd hátat fordítva nekik egy jókora szikla oldalához ballagott, ott talált magának alvóhelyet. Lábai össze is csuklottak alatta és sebes oldalát a sziklának nyomta, ezzel próbálva hűsíteni és csökkenteni a fájdalmát. Ilyenkor apukája mindig átölelte, míg anyukája a sérüléseit nyalogatta, hogy minél előbb rendbe jöjjön. Hiányzott... Hiányoztak neki ezek a pillanatok, de leginkább maga a két Rapidash...
Ahogy Ponyta álomba merült, úgy Alexisz leginkább elsírta magát, szinte már kifakadt belőle, hogy "Elég legyen ebből az egészből!", pedig ami ezután történt azt még ekkor nem is látta, bár nem mintha akarta volna. A látvány bomlani kezdett, mintha csak a mozivászon kezdett volna el hullámzani vagy a vetítő tönkre menni. Nem hallott hangokat, csak képek villantak be előtte; a ménes csikói minden lehetséges támadásukkal Ponytanak rontottak másnap reggelén. A kis kancát sebek borították mindenhol, a saját lábán alig állt meg, s Alexisz a könnyeitől már aligha látott valamit, egyre csak kiáltozni tudta, hogy "Elég legyen!", de az álomképbeli Ponytat már sehogy sem tudta megmenteni. Sokáig néznie viszont már nem kellett, hirtelenjében mindent újra feketeség ölelt körbe és Lexisz újra meghallott egy hangot. Ismerős volt, de nem tudta honnan és azt sem, hogy kié lehet. Majd mikor a semmiből az a bizonyos Kanto régióban honos rózsaszín, legendás Pokémon jelent meg előtte, egyszeriben kinyitotta szemeit és kiabálva, megszédítő sebességgel fel is ült.

- Mew! - harsogta a lány kissé rekedtes hangjával, ezzel egyetemben jobb kezét kinyújtva maga elé.

A körülötte helyet foglalók mindenre számítottak, csak éppen erre nem. Kirito és Henry, lévén, hogy egymás mellett ültek, ijedtükben úgy megugrottak, hogy össze is fejeltek. Harry már valamivel egyszerűbbre vette a figurát, szegény srác csak szinte szívrohamot kapott, mikor a közvetlen előtte fekvő lány megmozdult, a pulzusa az egekbe szökött és kissé fehérebbé vált az arcszíne is. A jelenlévők közül az, aki a legnyugodtabban kezelte az egész helyzetet, nem volt más, mint az Alexisz másik oldalán álló rózsaszín-fehér Pokémon. Egy rezzenés, egy sikoly, még annyi sem hagyta el a száját, csak állt mosolyogva a leányzó mellett, mint aki jól végezte dolgát, bár ez való igaz is volt. A gyógyító Pokémon, más néven Blissey vidáman lépett oda Lexihez és kissé ugyan erősen, de fejen paskolta a lányt, hisz örült neki, hogy azon kívül, hogy koszos, már semmi más problémája nincs. Nevét boldogan hangoztatva ugrált oda mestere mellé, 'ki már egészen kezdte visszanyerni a színét, várva a jól megérdemelt dicséretét.

- Köszi szépen, Blissey! - a srác lágyan mosolyogva simogatni kezdte a Pokémon buksiját, 'ki belepirulva dörgölőzött bele a tenyér homorulatába. - Alexisz, hogy vagy? - átpillantva kérdőn és kissé aggódva mérte végig a lányt, aki szintén éppen saját magát vizsgálgatta.

- Háát... Azt hiszem, jól... - bólintva egyet leszögezte állítását, majd mosolyogva ránézett a legközelebbi fiúra. - Koszosan, de nem fáj semmim vagy ilyesmi, ami meglepő...

- Örülök neki! - csatlakozott be Harry is a mosolygásba egy pillanat erejéig, mivel hőn szeretett ikertestvére váratlanul rátámaszkodott hátulról, nem is foglalkozva vele, hogy mennyire is nyomja le ezzel kisöccse fejét.

- Blissey most is remek munkát végzett, adj egy pacsit kislány! - tenyerét kinyújtotta a mellette álldogáló Pokémon felé, aki pár másodperc után akkorát belecsapott, hogy Henry keze kicsit piros is lett. - Pacsit adni igazán megtaníthatnád... - motyogta a sötétkék hajú srác az orra alatt, miközben lemászott testvére hátáról.

- Blissey gyógyított meg? - pillantásaiban az értetlenség és a kíváncsiság csillogó fényei egyszerre keveredtek, ahogy válaszra várva a gyógyító Pokémon mesterére nézett.

- Nos, igen... Kicsit fura, nem? - a fiú egy pillanatra felkacagott, majd miután bátyja ezúttal nyugodtabb körülmények között helyet foglalt mellette, folytatta. - Happiny korában egyszer sem fordult ilyen elő, de miután Chansey lett egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy erőlködés árán, de meg tudta gyógyítani a sebeimet. Sokat szoktunk úgy edzeni, hogy mi állunk ki a Pokémonjaink ellen, ez pedig azért jó pár sérüléssel szokott járni, Bliss pedig mindig az az aggódós fajta volt, szóval valahogy ezt sikerült magában kifejlesztenie, igaz? - Harry egy nagy mosoly közepette megcirógatta Blissey arcocskáját, s pajtása csak helyeslően bólogatott a kérdésre, nevét boldogan mormolva. - Természetesen azóta rengeteget fejlődött, erősítettük ezt a képességét, ma meg már itt tart ahol, épp csak emberi nyelven beszélni nem tud.

- Való igaz... - motyogta a leányzó egy szende mosollyal orcáján, de hirtelen el is kapta róluk a tekintetét, a fiú mondata lámpásként gyulladt meg fejében. - Beszélni, beszélni! Hol van Ponyta?! - ezúttal Lexisz sokkal jobban körbenézett, mint mikor felébredt, s csak most tűnt fel neki, hogy Ponytan kívül barátnői és Vulpix, illetve Ninetales is egyszerűen kámforrá vált.

Henry és Harry először egymásra, majd maguk mögé pillantva unott arckifejezéssel összenéztek a nem is olyan messze ücsörgő Kiritoval. A fekete hajú zavarában a világ legátlátszóbb dallamát kezdte el fütyörészni, minden áron próbálva elkerülni a szemkontaktust barátaival.

- Kirigami Kirito! - a lány hangja mérgesen csengett fel, amitől az említett fiú szinte kővé is dermedt és csak komótosan mert elnézni Alexisz felé.

- Hát... Nos... Nem... Nem direkt volt... Én semmi rosszat nem akartam... - dadogva, kezeivel hadonászva maga előtt igyekezett javítani valahogy a helyzetén, de a leányzó nyomasztó aurája és tekintete inkább hallgatásra intette.

- Hogy is fogalmazzak? Kirito konkrétan neki rontott Ponytanak és elkergette innen, sőt még Squirtlet is neki uszította, mielőtt elmenekülhetett volna.

- Henry, most miért kellett...?

- Ninetales és Vulpix aggódva egyszerre utána rohantak, a lányok pedig nem akarták, hogy mindenki eltűnjön, ezért ők pedig a rókák nyomába eredtek.

Alexisz elméjében minden lehetséges végkifejlet - bár csak a rossz fajtákból - lepergett és ahhoz képest, hogy Henry milyen nyugodtan adta elő a történetet a leányzó sokkalta sokkosabb arccal bámult vissza rájuk. De sokáig így sem maradt, fejét megrázva azonnal fel is tápászkodott a földről, majd szúrós tekintetét Kiritora vetve, az idegességtől hangját megemelve kiáltott rá.

- Te bárdolatlan tök! Most akkor emeld fel szépen a fenekedet és indulj el megkeresni!

- De...

- Ne kelljen kétszer mondanom! - a srác rábólintott a lány erélyes kijelentésére, s saját kis hátizsákját maga elé emelve szorongatni kezdte azt, remélve, hogy ez valahogy megvédheti Lexisz haragjától, ami nem egy túl gyakori látvány volt. - Henry, kölcsönkérhetném Swellowt? - pillantott át a sötétkék hajú trénerre, 'ki egy félmosoly kíséretében fel is állott a földről.

- Megyek veled, két szempár többet lát, mint egy. - az említett Pokémon labdáját elő véve zsebéből rögvest a magasba is hajította azt, s a fenséges, kék madár lágy, de mégis nagy port kavaró szárnycsapásokkal le is szállt eléjük.

- Én is segítek Lexisz, Pidgeottal körbe nézünk a másik irányban. - odaállva a lány mellé a vállára tette a kezét és egy eltökélt bólintást címezve neki próbálta biztosítani arról, hogy meg fogják találni Ponytat.

Alexisz elmosolyodott, de most nem volt idejük a táborhelyen szobrozni. Henry felsegítette a leányt Swellow hátára, majd ő maga is felpattant mögé. Harry mindeközben rózsaszín-fehér pajtásának még egyszer megköszönte a segítséget, majd vissza is hívta őt labdájába, de ezzel egyetemben Poké labdája felröppent a magasba, majd jobb lábában a piros-fehér tároló eszközt szorongatva a több, mint egy és fél méteres madár is csatlakozott köreikhez. A labdát egy elegáns mozdulattal visszajuttatta mestere kezei közé, s éles hangját hallatva földet is ért a sötétkék hajszínű fiú mellett. Nem telt bele egy percbe sem és már Harry is Pokémonja hátán csüngött, készen állva a feladat elvégzésére.

- Köszönöm Harry, sok sikert! - a két edző összenézett, majd mindketten bólintottak, s Pidgeot a fiú kérésére már fel is szállott a levegőbe.

Alexisz és Henry megvárta, míg a madár Pokémon szárnycsapásai által keltett levegőáramlat már nem mozgatja ide-oda hajszálaikat, majd miután a sötétbarna hajú bebiztosította magát és a srác is megkapaszkodott Swellow is nyargalhatott szárnyaival a levegő hullámain. Táboruk felett tettek még egy kört, majd elindultak Harry útjához képest az ellenkező irányba, hogy több helyet is képesek legyenek végig nézni. Az enyhén füves, javarészt földes terület így igazán csöndes maradt. Kirito nem hallott mást, mint a szél susogását, valahogy most még az erdei Pokémonok sem igazán zajongtak. A fekete hajú tréner egyedül maradt a táborhelyen, de úgy érezte, hogy tovább ő sem hezitálhat, hisz barátját ki kell valahogy engesztelnie a történtek után.

- Akkor hát... - száját egy apró sóhaj hagyta el, miközben az eddig oly szorosan szorongatott táskájából előhalászta saját madár Pokémonja labdáját. - Pidgey, segíts nekem! - mormogta maga elé, lenyomva a tároló szerkezet gombját, s egy kis fénykavalkád után meg is pillanthatta maga előtt apró kis pajtását, aki csipogva üdvözölte. - Röviden tömören; Ponyta elkóborolt valahova, szóval szeretném, ha itt lentebb a fák lombjai alatt repkedve körül néznél és, ha megtalálod, akkor keress meg engem vagy Alexiszt, Swellow hátán repülve keresik őt a magasból. - az aprócska Pokémon katonásan egyenesbe állt Kirito előtt és csivitelő hanghatások mellett adta a tudtára, hogy értette a feladatát, s kicsiny termetének köszönhető gyorsaságát felhasználva tova is szállt. - Ez letudva, most akkor... - hátizsákjába ismételten benyúlva igyekezett megkeresni másik társa labdáját, melyet véletlen be is nyomott annyira, hogy kinyíljon, így a fénycsóva kieressze a kisteknőst mestere oldalára. - Lexisz kiakadt rám, úgyhogy meg kell keresnünk Ponytat, hogy jóvátegyem, segíts, kérlek! - a fiú szeméből sugárzott a megbánás, összekulcsolt kezei, 'mit Squirtle arcába nyomott pedig csak fokozta azt, hogy pajtása semmiképp ne mondhasson nemet.

A vízi Pokémon amolyan "Én tudtam, hogy ez lesz, de te nem hallgattál rám!" arckifejezéssel pillantott fel edzőjére, 'ki csak egyre jobban és jobban szuggerálta őt. Természetesen mit tudott volna tenni, egy hatalmas sóhaj és lemondó fejrázás kíséretében végül beadta a derekát és aprócska karjával intett a fiúnak, hogy kövesse, majd el is indult abba az irányba, melyre úgy emlékezett, hogy maga a csikó is elfutott.
Eközben szintén elkóborolt hőseink, avagy Naomi és Natsumi lehetett azt mondani, hogy eléggé, ha nem teljesen eltévedtek. Vulpix és Ninetales túl gyorsnak bizonyult számukra, így más ötlet híján szólongatták őket és indokolatlanul is, de benéztek mindegy egyes kő alá és bokor mögé, hogy a három tűz Pokémon közül valamelyiket megpillantják-e. A két róka Pokémon mindeközben forró nyomon járt; pata nyomokat találtak a poros talajba vésődve, mellette pedig letaposott fűrengeteget, csupán egy volt a baj... Egy idő után a nyomok már nem egyenletesen haladtak, egymáson tipródtak és több irányba is elnyúltak, Ponyta zavarodott haladása nem könnyítette meg a dolgukat.
De úgy tűnt, mintha Alexisz és Henry is nyomra bukkantak volna; éppen egy homályos, már-már egyre sötétebb barlangban bandukoltak egyre csak beljebb egy aligha pislákoló zseblámpával a srác kezében. Kis ideig szenvedett vele, csapkodta, húzgálta rajta a lehetséges pontokat, míg nem a világítás teljes erejére nem kapcsolt, szinte vetekedett egy reflektor fényével, amivel csupán egy gond volt... A zseblámpa egy éppen ébredező Rhydon szemébe szórta fényének legnagyobb részét, így már csak egyetlen megoldás maradt arra, hogy a felbőszült, hörgő Pokémon ne kapja el őket; a futás. Alig-Alig érték el a barlang kijáratát, de már ugrottak is fel egymás után az ott várakozó madár Pokémon hátára, aki váratlan tettüktől egyszeriben annyira megrémült, hogy azon nyomban elhagyta a szilárd talajt, míg hangja élesen szelte át a levegőt. Ha Henry nem fogja magához Alexiszt a derekán keresztül és kapaszkodik bele természetesen Swellowba is, akkor a leány nagy eséllyel hatalmasat esett volna lefelé.

- Ez nem sokon múlt... - sóhajtott fel Lexisz, hogy kalapáló szívét valamiképp le tudja nyugtatni.

- Az biztos... Megvagy, tudsz kapaszkodni?

- Persze, köszönöm. - Henry óvatosan elengedte az ezúttal mögötte helyet foglalót, hogy biztosan tudja magát tartani a már javarészt megnyugodott madár hátán. A sötétbarna hajú pedig belekapaszkodott a fiú vállába, így biztosítva magának a stabilabb helyzetet, miközben le-letekintgetett maguk alá, keresve azokat a pirosas, sárgás lobogó lángokat. - Remélem Kirito több szerencsével jár, mint mi.

Az Alexisz által említett fekete hajkoronájú kóbor lélek éppen a bozótok sűrűjében szedte trappolva egymás után lépteit. Oldalán kezdő Pokémonja saját kis nyelvén magyarázva, karjaival pedig mutogatva és gesztikulálva próbálta Kirito tudtára adni, hogy pontosan mi is mondandójának a lényege. S bár egy kissé fejtörést okozott a fiúnak, hogy pajtását pontosan meg tudja érteni, de a körülményekre tekintettel és arra a pár dologra, amit Squirtle hadonászásából megértett, valahogy mégis ki tudta következtetni, pontosan mit is szeretne mondani neki.

- Jó-Jó, tudom, hogy nem kellett volna így bánnom Ponytaval, de hirtelen olyan dühös lettem! - a kisteknős, hallgatva mesterét, egyszerűen csak azzal a tipikus fapofával volt csak képes felnézni rá, s egy sóhajtást követően válaszadásképp folytatta megkezdett mondandóját, mancsaival a levegőbe öklözve párat. - De, tanultam karatén önfegyelmet, de ez kritikus helyzet volt, Lexi ott feküdt ájultan a földön. Ahj, fenébe ezzel az egésszel! - Kirito dühében egy nagyot lendített bal lábán, és az első fának kinéző dologba belerúgva próbálta meg levezetni a benne felgyülemlett feszültséget, de helyette csak egy jó kis lábfájás lett a jutalma, talán még néhány törött lábujjal ráadásnak.

Az a bizonyos fa Kirito rúgásának az erejétől azon nyomban át is fordult a másik oldalára és ekkor tűnt csak fel a két erdőjárónak, hogy az mi is valójában... Nem, az nem egy törzs vagy egy kivágott növény helyén maradt gyökér volt, hanem bizony egy Pokémon. A Pinsir szemei összehúzódtak és felizzottak a dühtől, ahogy észrevette, ki is támadta őt meg a délutáni szundikálása közepette. A srác meglepődve, de egyszerre érdeklődve is fedezte fel a rejtélyes fának mozgolódását, ahogy próbálkozik felkelni a földről. Gyorsan elő is kereste fekete kódexét, hogy minél több információval gazdagodhasson a lényről.

Dixi információja:

Pinsir, a szarvasbogár Pokémon. Bogár típusú. Ez a félelmetes Pokémon hatalmas szarvaival, ha elkapja az ellenfelét, addig nem ereszti, amíg le nem győzte. És ami azt illeti, a régióbeli bogár típusú terem vezetőjének is egy Pinsir a társa, a legerősebb a régióban az edzőknél tartott Pinsirek közül.

A szende női hang csak úgy ontotta magából az információkat, képekkel is prezentálva tulajdonosának és a vállán megkapaszkodó Pokémonnak is. Természetesen az új dolgok és a fotósorozat teljesen magába szippantotta a fiatal edzőt, a legutolsó mondatról pedig nem is beszélve... Már csak azért is el akarta kapni ezt a Pinsirt, hogy barátját, Nathant lekörözhesse a ranglétrán. Ám amekkora figyelmet a kódexnek szentelt, annál kevesebbet a szarvasbogárnak, 'ki végül, miután kicsit megerőltette magát képes volt felállni a földről, melyet éles hangja hallatásával tudtára is adott Kiritoéknak. A srác megrezzent és vontatottan felpillantott a kezében lévő ketyeréből, ekkor pedig nem mást, nem egy barátságos Comfey arcocskáját látta, hanem egy fenyegetően feléjük rohanó Pinsirt. Squirtle és mestere testén is átfutott a hideg, majd se szó, se beszéd Kirito azon nyomban a bozótos sűrűbb része felé vette az irányt, a hirtelen tempótól pedig a kisteknős nem sok híján majdnem le is esett a tréner válláról. A fiú egy ponton hátra fordította a fejét, kíváncsiságból, hogy követi-e őket még a Pokémon, és azzal szerintem senkinek nem mondok új dolgot, hogy ezen a napon nem ez volt az első rossz döntése a srácnak... Squirtle hiába jajveszékelt és ütögette közben Kirito vállát, ő ennek ellenére is centiméterre pontosan neki futott az útjukban álló fa közepének. Arca oldala és a többi végtagja igazából mindenhol bepirosodott a becsapódástól, a földön hason elterülve szinte a maradék életkedve is elszállt belőle, miközben a válláról még időben leugró Pokémonja a fejét bökdöste vajon valóban él-e még. Ám kis kalandjuk ezen a ponton még nem ért véget; a fa bizony lakott volt. Főhősünk fejére, ezzel nagyjából kétszer akkora fejfájást okozva neki egy Kakuna pottyant rá a magasból, s gördült onnan tova a terebélyes növény mellé. Kirito és Squirtle egyszerre vezette fel tekintetét a zöldellő lomb felé, 'honnan megannyi Kakuna lógott le, legnegédesebb álmukat aludva. Bár ezek a percek nem voltak olyan idillik, mint amilyennek elsőre tűntek... Vészjósló zümmögés csapta meg hőseink fülét, egyre csak közelebbről és közelebbről, majd lehulló levelek és azok megzörrenését követően egy háromfős Beedrill csapat bukkant fel előttük. Hangjuk mérges, fullánkjaik láthatóan is annyira élesek voltak, hogy ahogy a Nap fénye megcsillant rajtuk, némelyiken egy aprócska csepp mérget is láttak lefolyni. Nem meglepő módon, Kirito ez alkalom adtán is felkapta a nyúlcipőt, Pokémonjával együtt, s rögvest visszaindultak abba az irányba amerről érkeztek. A méterek, bokrok és fűcsomók egymást követték a menekülés alatt, de Kirito óvatlansága újra belesodorta őket egy régi bajba. Az a bizonyos Pinsir, aki eddig e két jómadarat kereste, útjukat állta, a nagy lendületnek köszönhetően pedig lehetetlennek bizonyult megállnia, így nem maradt más lehetősége, megpróbálta átugrani a hatalmas bogarat, ám sajnos ez sem sült el valami jól... Jobb lába beleakadt a Pokémon oldalába, s a föld ismét magához hívta őt. Az eddig karjai közt lévő pajtását elengedte, 'ki páncéljába visszahúzódva előre gurult egy keveset, útját a párat bukfencező Kirito állta, s szerintem már ő maga is meglepődött azon, hogy hogy nem törte még el csontját az elmúlt órák alatt. A vad Pokémonok viszont egy perc nyugtot sem hagytak a kalandoroknak; ha lehet, akkor Pinsir még dühösebb lett, mint eddig volt, sötét tekintete és vészjósló aurája körül ölelte az egész térséget, a felette ellenségesen zümmögő méhek vörösben pompázó szempárjai pedig már csak hab volt Kirito életének karamellás tortáján.

- Squirtle, segítség kéne! Gyorsan, vízágyú!

Végszóra a kisteknős páncéljának, mely mestere sajgó oldala mellett volt elterülve, egyik beláthatatlan mélyedéséből, mondhatni szinte a semmiből egy erőteljes vízsugár lövellt ki, s Squirtleön kívül senki sem tudhatja, hogy akarva vagy akaratlanul, de a magasban repkedő méheket vette célba, 'kiket ez olyannyira meglepetésként ért, hogy már késő volt ahhoz, hogy rendesen ki tudjanak térni előle, legalábbis kettőjüknek mindenképp. Hártyás szárnyaik a H20-tól eláztatva elnehezedtek hátaikon, röpképtelenné válásuk pedig meghozta a gyümölcsét; tehetetlenül hullottak alá a mélybe, egyenesen rá az alattuk a szarvait csattogtató mérges Pokémonra. Azt könnyen megállapíthatta bárki, hogy ez bizony nem a legfényesebb napja volt Pinsirnek sem. Lerázta hát magáról a két hívatlan vendéget és úgy döntött, hogy először velük számol el a tetteik következményéről. Így tehát úgy tűnt, hogy a földön rostokoló Kirito egy pillanatra fellélegezhetett. Komótosan ugyan, ámde pajtása is kibújtatta végtagjait páncélja fogságából, majd trénere oldalának dőlve csendesen, még véletlenül sem felhívva magukra a figyelmet, immáron közösen nézték az eseményeket.
A kicsit még szédelgő Beedrillek igyekeztek, hogy minden erejüket össze tudják szedni és bár földi harcra voltak kényszerítve a fajtájuk nem a feladásról híres. A csatájuk előhírnöke ennek ellenére még a csapatuk azon tagja volt, 'ki képes volt szárnyait repülésre bírni. Ikerfullánkjaival rontott neki a szarvasbogárnak, aki könnyű szerrel, fejeit mindig az ellentétes oldalra mozdítva kerülte ki a váltakozó ütéseket, úgy tűnt, hogy nem ez az első csata, amit egy poszméh ellen vív. Ellenfele viszont egyáltalán nem értékelte, hogy minden csapása mellé megy; némileg hátrébb röppent, majd egy távolabbról érkező, ezáltal erősebbnek ígérkező fejelést indított meg Pinsir felé, de a Pokémon leleményességének még nem itt volt a vége. Mielőtt a csapás beérhetett volna a barna bogár lehajolt, majd pontosan abban a pillanatban, ahogy a Beedrill torával fölé érkezett, felemelte fejét, s így szarvai közé szoríthatta, megakadályozva porcikáit bárminemű ellenmozgásban. Ám itt még nem ért véget a történet; a szarvasbogár lendületet véve elrugaszkodott a földtől, majd a levegőben fordulva egyet elhajította az eddig rabságban tartott foglyot, egyenesen neki az éppen ezekben a pillanatokban stabilizálódott méhek egyikének. Több sem kellett a talpon maradt kaptár katonának, amint a Pinsir talajt érzett meg lábai alatt fonállövegét rögvest felső és alsó végtagjai köré lövellte, így megakadályozva őt a támadásban. Sajnos vagy nem sajnos, ez igazából szemszög függő, de az a Beedrill, akivel az imént elrepített összecsapódott, eszméletét vesztette, szóval a harc már csak kettő az egy ellen folytatódhatott tovább, ugyanis a repülésre képes csíkos bogárka felszállott a föld és fű rengeteg fölé és az éppen szabadulni próbálót fényes méregtüskék hadával kezdte el bombázni. S a fonalak ugyan elszakadtak, de a méreg tovább hatolt annál; a szarvasbogár szemei alatt lilásan piruló foltok jelentek meg és az aljzatról is már csak lihegve volt képes újra felállni, de nem adta fel a harcot. A Pokémon teste vörös fényárban kezdett el úszni, melytől ellenfelei kissé hátra is hőköltek. Pinsir szemeit lehunyva gyűjtötte össze minden erejét, majd ahogy hirtelenjében kinyitotta egy felbőszült kiáltás hagyta el a száját és azzal egy időben energiáját testéből kibocsátotta, a célkeresztjében pedig nem más, mint a két értetlen Beedrill állt. Pinsir bosszúja elől pedig nem menekülhettek. A már amúgy is szárnya szegett Beedrill a csapás után esetlenül hullott alá a koszos talajra, nem messze társától, míg a másik egy fa masszívan álló törzsének csapódott neki, majd onnan tovacsúszott az először elájult méh mellé. Viszont róla még az nem volt elmondható, hogy ennyitől kidőlne, ámde az sokkal inkább, hogy ennyitől már elmenekülne. Fullánkjaival még felemelte a közvetlen közelében lévő tehetetlenül elterült Beedrillt és a fák fölé kirepülve otthonának irányába folytatta tovább útját, köszönte, mára neki elég volt ennyi a haddelhaddból. Pinsir sóhajtozva figyelte a tovaszálló bogarakat, egyáltalán nem érezte úgy, hogy utánuk kéne mennie, bár levegővételei melyek egyre és egyre nehezebbé váltak talán nem is adtak volna rá lehetőséget. Kirito és Squirtle a pillanat töredéke alatt összenézett egymással, ám mikor tekintetük visszavándorolt a szarvasbogár felé már egy őket fenyegető szempárral kellett farkasszemet nézniük. A két földön fetrengőn végig futott a borzongás, ahogy a bogár Pokémon vaskos lépteivel trappolva elindult feléjük. De szívverésük úgy tűnt hamar normalizálódni fog, ugyanis a harctól és a méregtüskék mellékhatásától Pinsir vésztartalékai már annyira kimerültek, hogy a Pokémon néhány lépés után a fáradtságnak köszönhetően összeesett és eszméletét vesztette. A tréner és Pokémonja is nagyokat pislogtak a jelenetet követően, a kisteknős lassú, komótos léptekkel még oda is battyogott a kiterült lény mellé és annak fejét meg-megbökdöste, de semmilyen támadó reakciót nem tapasztalt, így kezeit megvonva maga előtt összenézett a már törökülésben lévő fiúval. Kirito röviden hümmögni kezdett, mintha éppen erősen gondolkodna valamin, de döntését nem ehhez mérten sokkal hamarabb meghozta; táskája oldalsó rekeszéből előhalászott egy piros-fehér színkombinációs labdát, majd a bogár Pokémonra hajította. A tárolóeszköz kinyílt, s a fény magába szippantotta a méteres szarvasbogarat, majd onnan aláhullott a földre. Lámpája villogni, alakja jobbra-balra meg-meginogni látszott, de néhány rezdülés, talán annyi sem történt és hallani lehetett azt a jellegzetes kattanó hangot, a piros fénnyel együtt pedig a mozgása is lecsendesült. Kirito, arcán egy felettébb boldog mosollyal mászott oda, hogy Poké labdáját a keze ügyébe vehesse és vigyorogva Squirtle arcába nyomja új szerzeményét.

- Ide nézz, fogtam egy Pinsirt! - a srác önfeledt kijelentésére a kisteknős válasza egy egyszerű pókerarc volt, s miután a labdát elhessegette látószerve elől, elmutatott a még mindig ájultan fekvő poszméh irányába. - Oh, igaz is! - az ifjú tréner újra hátizsákja zsebére támaszkodva előkutatott egy újabb befogó szerkezetet és Beedrillhez odalépdelve hozzáérintette fullánkjához az átalakító gombot. Ebben az esetben még azt a pár másodpercet sem volt szükséges megvárni, mint Pinsirnél, hisz a labda, ahogy lecsukódott szinte azonnal le is kattant, s így Kiritonak már két újabb Pokémon volt a birtokában. - Ez a nap nem is lehetne jobb ennél! - Squirtle fapofája csak rosszabbodni látszott, már ha egyáltalán ez lehetséges volt még, ezért hát úgy döntött, hogy a labdáit csillogó szemekkel bámuló mesterét egy nem túl erős vízágyúval arcon fröcsköli. - Na! Ezt most miért kellett? - teljesen sértődött hangnemben rivallt rá Pokémonjára, még tekintete is szikrákat szórt felé, amiért tökéletesen beállított haját összevizezte. Squirtle felsóhajtott, de inkább a lényegre koncentrálva valahogy megpróbálta imitálni a lovak mozgását, hogy eszébe juttassa a fiúnak, mi is a legfontosabb feladatuk. - Oké! Megértettem! Menjünk, keressük meg Ponytat! - miután megrázta fekete hajkoronáját, hogy legalább egy minimálisan kevesebb nedvesség legyen rajta, lekicsinyítette két labdáját és nadrágja elülső zsebének mélyére rejtette. - Szóval, merre induljunk? - táskáját vállaira pontosan ráigazította, majd kíváncsi pillantásait a hozzá képest lentebb álldogáló Squirtlere vezette, 'ki válaszként csak megrázta a fejét és karjait megvonva vette fel a szemkontaktust trénerével. - Nem tudod, de azért lefröcskölsz és siettetsz, na, szépen vagyunk... Mindegy, menjünk valamerre!

Végszóra pedig a két bajtárs a növények rengetegében újra útjára indult, hogy kettőjük közül talán egy vagy éppen egyszerre, de fellelje az elveszett Pokémont. De talán a legfontosabb kérdés az, hogy a keresett kiscsikó merre is kóborolt? Igazándiból ő maga sem tudta. Egy ideig nem is figyelve maga előtt a tájat vágtázott, ennek köszönhetően néhányszor orra is bukott vagy éppenséggel neki rohant egy fának. Ezek pedig egyre inkább csak fáradtságot szültek benne, míg el nem jutott arra a pontra, hogy lábait épphogy csak emelgetve rótta a köröket az erdőben, teljesen céltalanul. Ebben a helyzetben mi mást lehetne tenni, mint gondolkodni, nem igaz? A tűt keresni a szénakazalban mondásban, ezekben a pillanatokban ő lett volna a tű, aki még magát sem képes megtalálni. Hisz egyre csak kereste és kereste azokat a perceket, mikor nem érezte magát úgy, mint egy őszi levél, 'mit elfúj a szél, s pont olyan egyedül száll. Nem sok, de néhány jelentőségteljes emléke volt ezekről; eszébe jutottak szülei és, hogy mennyit bolondoztak együtt, az a sok vidámság, hogy mennyi új dolgot tanult tőlük... Ezektől a képektől egy pillanatra mosoly is szökött addig lelankadó szájára, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan le is hervadt onnan. Hisz a boldog emlékeket követték azok, mikor elrabolták a két Rapidasht és minden jó úgy vált kámforrá, ahogy egy leejtett és eltörött tükör darabjai szerteszóródnak, s ezután már csak szürke hétköznapok követték egymást. Az események hatására, melyek eddig gondolataiban végig pörögtek, szeméből egy könnycsepp látszott kicsordulni, mely arcának oldalán lefolyt egészen az álla végéig és onnan tovahullott a füves talajra. Fejben újra élt kalandjaiban egyszer csak annál a pontnál lyukadt ki, mikor az Evelor városi labor gyengélkedőén töltötte napjait. Sebeit eleinte csak úgy lehetett ellátni, ha álomporral elaltatták, de Sissy professzornő még így is tett olyan óvintézkedéseket, mint például a szájának a bekötése. Mindent Ponyta érdekében, hogy sebeit el lehessen látni és újra szabadon és fájdalommentesen nyargalhasson a Nap fényében. Bár ezt eleinte nem fogadta el, hisz az embereket ellenségeinek tartotta, mondjuk azt, hogy jogosan. Ezután történt meg benne az első pálfordulás, mikor a sérült Ninetales bekerült ugyanabba a szobába. Az emberekkel és más Pokémonokkal hihetetlenül barátságos róka Pokémon alkalom adtán a tőle nem messze fekvő csikóval értelemszerűen már első nap barátkozni próbált. Persze Ponyta nem állt kötélnek, épp annyira nem bízott a fajtársaiban, mint az emberekben, ha nem lett volna annyira megsebesülve, hogy járni se tudjon vagy a szája nem lett volna bekötve, akkor Ninetales állapota talán még rosszabbra fordult volna a kéretlen közeledései miatt. Ám egy reggel, ha akarta, ha nem a kis csikó bizony arra ébredt, hogy a hatfarkú róka szorosan mellette, a szalma ágyán feküdt és bundája minden részével, amivel tudta melengette Ponyta fájó sebeit, hogy a fájdalmai enyhüljenek. Ekkor eszmélt rá arra, hogy ezen a helyen nem kínozni akarják, hanem segíteni neki. S bár ezután sem bízott meg az emberekben, már nem viselkedett velük annyira ellenségesen és Ninetales felé egészen meg is enyhült, hisz régen volt vele ennyire kedves bárki is. Viszont a majom akkor ugrott bele a vízbe, mikor az aprócska Vulpix is bekerült a gyengélkedőre. Olyan volt, mintha Ponyta és a tűz róka személyiségei helyet cseréltek volna egy pillanatra. Ninetales morgott, vicsorított, de közben mégis remegett, ahogy tekintete összetalálkozott a vörös bundájú Pokémonéval. Félt tőle, de ugyanakkor harcolni is akart vele, furcsa kettősség... Viszont a professzornő nem adta fel, egy órába is beletelt, mire meg tudta értetni vele, hogy ez nem szükséges, bár ezt csak Sissy látta így, igazából teljesen más történt. Mivel a szintén megrémült Vulpix egyre közelebb és közelebb lett rakva a hatfarkú mellé, ő a szagából meg tudta állapítani, hogy egyáltalán nem az, akinek elsőre gondolta, s így már a nem túl barátságos viselkedése is szép lassan alábbhagyott. Így tehát az új kis jövevény is csatlakozott Ponyta szalmaágyához, az elkövetkezendő napok pedig teljesen máshogy teltek a csikó számára. Újra éledt körülötte egy olyan dolog, amiről azt hitte, hogy már soha nem fog; barátokra talált, bár helyesbítve inkább a barátok találták meg őt. Nemsokára pedig Yume Alexisz is megjelent a képben. A gyengélkedőre, mint egy békességet árasztó hűvös szellő fordult be és a mosolya, a vágya a segíteni akarásra sem volt egészen olyan, mint a laborban dolgozóké, amit Ninetales és Vulpix észre is vett. A kis csikót megfűzni nem volt egyszerű, de ő maga is belátta, hogy amerre tartanának ott a biztos gyógyulás várja, és utána szabadon mehet a két barátjával arra, amerre akar. Tehát bármennyire is ellenszenves volt neki Alexisz, beleegyezett abba, hogy követi őt egy ideig. De a távolságot megtartotta tőle, minden kis megmozdulását éberül figyelte és szinte várta, hogy a lány rátámadjon vagy elrabolja és elhurcolja valahova. Ám aztán jött az a bizonyos esőzés, a kunyhó védelme, a kandalló melege és az is, ahogy Lexi azért küzd minden erejével, hogy az ő életét megmentse. Ezután egyfajta hála lengte körbe a Pokémon lelkét és, ha a többi gyerkőc nem jön a képbe, akkor talán közelebb is engedte volna magához a lányt. Vele meg volt a minimális bizalom, de a többiek ugyanúgy ismeretlen és kiszámíthatatlan ellenségek maradtak, s az incidens pedig most rá tett mindenre egy lapáttal...
Ponyta föld felé szegezett, lehajtott fejjel bandukolt, keresve ebből az egészből egy kijáratot, addig a pontig, míg valaminek neki ütközött és késztetésből hátra nem lépett néhány lépést, hogy fel tudjon nézni arra a bizonyos dologra. Sötétbarna íriszei egy sárga alapon fekete csíkos bundával néztek farkasszemet, s annak tulajdonosa egy nem éppen kedves arckifejezéssel fordult hátra a csikóhoz. Hangja hörgött, körülötte minden irányban cikáztak az elektromosságot megtestesítő cikk-cakkos sárga fények, mérgesen vörös szempárja pedig meg kellett volna, hogy ijesszék a tűz lovacskát, de ő csak állt egy helyben üres tekintettel és csak bámulta az előtte tornyosuló Electabuzzt. Az egyébként sem nyugodt természettel megáldott Pokémonban ettől pedig csak még inkább felment a pumpa. Jobb karját a pillanat hevében hátra húzta, s ahogy keze ökölbe szorult, az elektromosság egyenesen oda irányult és egy jókora villámököl támadással lesújtott Ponytara.
Ám eközben hőseink sem tétlenkedtek; Swellow hátán az égben magasan szárnyalva Henry és Lexi rótták a köröket a hely felett minden lehetséges irányt végig fürkészve. Olyan magasan viszont sajnos semmilyen nyomra nem bukkantak, a sok fa rengeteg vakfoltot kölcsönzött nekik, ellenben ott volt Kirito kis madara; a sebes röptű Pidgey. Szlalomozva a területet beborító növényzetek között egyszeriben csak észrevette azokat a bizonyos vörös-sárga lángokat és már nem is volt kérdés, hogy mit tesz. Mesterét egy hamar biztosan nem találta volna meg, ezért a lombok sűrűjén áttörve a sötétbarna hajú leányzót kezdte el keresni és Swellow nagy termetének hála hamar a nyomukra is akadt. Aprócska szárnyaival maga alatt szélvihart keverve gyorsította fel tempóját, hogy minél előbb a célpontjához érhessen, még mielőtt a hoenni Pokémon irányt változtat. Ezzel a sebességgel nem telt bele egy percbe sem és a kismadár már Alexisz vállain állt lihegve, hogy egy kicsit kifújja magát. Igazából nem volt egyértelmű számukra, hogy az a Pokémon mit akar tőlük, de mivel az nem volt túl logikus, hogy egy idegen Pidgey csak úgy rárepül valaki vállára, pláne ilyen magaslatokban, így Alexisz arra a következtetésre jutott, hogy ez bizony csak Kirito pajtása lehet.

- Találtál valamit, Pidgey? - vonta rögvest kérdőre, többet egy percet sem hezitálva, mire a kismadár bólintott egyet, majd leugorva a zuhanó repüléshez legkedvezőbb testhelyzetet felvéve lefele haladva mutatta is nekik az utat. - Swellow, kövesd! - a hatalmas madár egy pillanatra teljesen kitárta szárnyait, majd ahogy megbizonyosodott róla, hogy a hátán utazók kapaszkodnak, végtagjait máris összecsukta, hogy zuhanjon madár társa után.

Pidgeynek egy vagy talán két pislogásnyi időre volt szüksége mire már közvetlen a magas fák fölött tudott tovább haladni, lábaival néha-néha súrolva egy-egy ágat vagy levelet. Amint utolérte Swellow is szintén kiegyenesítette a röppályáját, csak kicsivel magasabbról, hogy jó belátást nyerhessen az apró madárra. A barna tollazatú madárka pedig még pontosan jól emlékezett arra a helyre, ahol az elkóborolt Pokémont látta. Így nem is kellett sok pillanat, úgy talán fél perc volt a tényleges idő, amit Pidgey követésére áldoztak, s utána már az egész környék oda, s vissza Alexisz hangjától zengett, ahogy meglátta a levelek hézagjai közt Pokémonját.

- Ponytaaaa!

A csikó már eléggé erőtlenül ugyan, de Electabuzz hiába vitt be neki egy újabb csapást, újra és újra feltápászkodott a földről. Teste már tiszta por és kosz volt, horzsolásokkal teli, elvesztette azt a szép világos színét és már szinte olyan volt, mintha szürke lenne a szőre. Állta az elektromos Pokémonnak minden eddigi csapását, ám egyszer sem támadt vissza rá. Balszerencséjére viszont ezzel csak tovább hergelte, pedig a Pokémon már így is eléggé bőszen és bal lábbal kelt fel. A jelek szerint már úgy igazán be szerette volna fejezni ezt a felesleges és értelmetlen harcot, ami leginkább abban mutatkozott meg, hogy elkezdte hörögve mellkasát verdesni. Szemeit lehunyta és erejét már egy erőteljes mennykőcsapáshoz készült összegyűjteni, míg nem egy váratlan vendég zuhant alá közéjük a magasból. Az egész jelenet olyan volt, mintha csak lassított felvételben játszódott volna le.

- Ponyta! - kiáltotta el magát vidáman a lány, szemeiben pedig már felcsillanni látszottak az örömnek apró könnyei.

Szerencsére Swellow nem kilométerekkel repült az erdőség felett, így Lexisz sem olyan magasról vetette magát a madár hátáról a mélybe, mert amennyire aggódott, valljuk be, képes lett volna akár onnan is. Néhány kisebb és gyengébb ágak, levelek közt áttörve esett Pokémonja felé, aki nevét meghallván értetlenül emelte fel fejét a hang forrásának irányába. Ám már mást nem, csak Alexisz közeli arcának látványát sikerült elkapnia, s ahogy a leányzó karjai a nyaka köré fonódtak, a zuhanás erejétől és lendületétől mind a ketten felborultak, átesve a mellettük lévő bokrokon, melyek az ő szemszögükből nézve láthatatlan módon egy lejtőt rejtettek maguk mögött, amin ennek köszönhetően jól le is gurultak egészen az aljáig. Ahol is az utolsó pattanás után Alexisz karjai elengedték Ponyta nyakát, de a már javarészt egyenes, helyenként göcsörtös talajon így is egymás mellett értek földet. A leányzó jajongott egy kicsit, fejét és karjait simogatva tornázta fel magát ülő pozícióba, míg a kiscsikó megrázta kissé megszédült fejét, majd az eddigi oldalt fekvéséből átfordult a hasára, lábait behúzta maga alá a kényelmesség jegyében, bár végtagjai így is eléggé sajogtak. Szemeiket csak eme cselekedeteik után érezték biztonságosnak teljesen kinyitni, ahelyett, hogy tovább hunyorogtak volna. Tekintetük akarva akaratlanul is találkozott a másikéval, s Alexisz már nyitotta volna a száját, de igazából fogalma sem volt, hogy mit mondhatna, hisz azt sem tudta, hogy Kirito milyen meggondolatlan mondatokkal üldözte őt el. Végül inkább száját csak egy lágy, őszinte mosolyra húzta, s mintha a nagy könyvben így lett volna megírva, az egyre lefelé igyekvő Nap sugarai felfénylettek az emelkedő tetején lévő fák lombjai fölül, Swellow és Pidgey pedig verdeső szárnyaikkal, ahogy leszálltak a lány mögé egy-egy pillanatra pár sugarat el is takartak, ami még megigézőbb fényjátékot nyújtott a bámészkodó szemeknek. Ponyta csak nézte és nézte ezeket a pillanatokat, de ahogy Alexisz szólásra nyitotta a száját ismét rávezette a tekintetét. A leányzó már nem kereste a szavakat, nem görcsölt rajta, mi lehetne a legjobb, azok már csak jöttek maguktól, hisz legbelül végig pontosan tudta, hogy mit is kell mondania.

- Ne aggódj, én mindig meg foglak védeni és melletted leszek, te csak ne félj, amíg engem látsz!

Ekkor a vakító fény hirtelen olyan lett, mintha nem is a Napból, sokkalta inkább Lexi mosolyából áramlott volna. Ezáltal pedig Ponyta üres tekintetébe is újra fény és élet szökött.