- Egy kicsit jobbra... nem, nem, nekem jobbra, Riley! - utasítgatott Edward vihorászva. - Hayden, könyörgöm, legalább tégy úgy, mintha élnél! 

A fiú egy fotóra próbált összeterelni bennünket, amire egyikünknek sem volt túlzott kedve, de nem szerettük volna megbántani, így beleegyeztünk

- Haha, rohadt vicces vagy! - húzta az orrát a vámpír, miközben odaállt mellém. - Csak tudjuk már le azt a fotót!

- Undok - sóhajtotta Edward. - Erőltess már magadra egy mosolyt, nem olyan nehéz! Te is, Riley! Nem küldhetek gyászszomor fejeket Abbynek, még a végén betegre aggódja magát miattunk...

Áh, drága Abbym! Amikor megtudta, hogy haladéktalanul Los Angelesbe kell utaznunk, elsírta magát. Könyörgött Edwardnak, hogy ne csinálja ezt, de a fogadott bátyám sajnos makacs és hajthatatlan volt, meg persze sikeresen kidumálta magát Abbynél valahogy; fogalmam sem volt, hogy hogyan csinálta, de valahogy mindig sikerült megnyugtatnia a lányt, aki végül kelletlenül, de megértette Edward szándékát és elengedte őt, azzal a feltétellel, hogy legalább fotókat küldjön neki rólunk. A fiú most igyekezett is betartani az adott szavát.

Mély levegőt vettem, majd egy széles mosolyt varázsoltam az arcomra és bevágtam egy vicces pózt, s amikor oldalba böktem, Hayden is ugyanígy tett. Edward ellőtte végre a képet és elégedetten bólintott.

- Szuper, na ez már valami! - vigyorgott. - Abby imádni fogja!

- Oké, akkor most már koncentrálhatnánk végre a küldetésre? - türelmetlenkedett Hayden, aki idegesen toporgott és mocorgott azóta, hogy megérkeztünk az Angyalok Városába. - Minél hamarabb letudjuk ezt a dolgot, annál jobb.

- Letudni? - vontam fel a szemöldököm. - Azt sem tudjuk mivel állunk szemben egész pontosan...

- Elég azt tudni, hogy valakivel a Pöcegödörből - morogta vissza. - Ideadnád a címet? Már nem emlékszem, hogy hol van pontosan, régen jártam ott.

Átadtam neki a Tomtól kapott pergamendarabot, aminek adatait Hayden be is pötyögte a Google Térképbe. Elfintorodott. 

- Majdnem egy órára vagyunk a helytől, jobb lesz, ha azonnal elindulunk. Eleget láttunk már a városból így is...

- Jaj, ne már, még el sem mentünk a Hollywood felirathoz! - zsörtölődött Edward. - Két órája sem vagyunk itt, Hayden, ne már!

- Majd a küldetés után elmegyünk - simogattam meg a hátát bíztatón. Engem is érdekelt volna még a város, de Haydennek igaza volt abban, hogy jobb volt nem vesztegetni az időt; minden másodperc számított, ami egy ártatlan életébe kerülhetett.

Hayden felhorkantott.

- Ha túléljük...

Összeszűkítettem a szemem. Bár egyetéretettem vele, azért kezdett elegem is lenni a viselkedéséből; ez a sok zsörtölődés nem rá vallott.

- Muszáj ennyire borzasztóan cinikusnak lenned? Ilyen vagy, amióta leszállt a gépünk - jegyeztem meg. A fiú egy pillanatra megilletődött; látványosan nagyot nyelt. Beletúrt a hajába, hangosat sóhajtva.

- Tudom... tudom... Sajnálom, oké? Csak feszült vagyok és feszélyez a gondolat, hogy újra betegyem a lábam arra a helyre, ráadásul pont veletek... 

- Meg tudjuk magunkat...

- Riley! - kiáltott rám ingerülten, mire mindhárman megtorpantunk. Megfagyott a vér az ereimben, de nem attól, hogy felemelte a hangját rám, hanem sokkal inkább attól, ahogyan rám nézett: könnyektől csillogott a szeme. Köpni-nyelni nem voltam képes. 

- Öhm... nem akarok sebeket feltépni, Hayd és biztos vagyok benne, hogy Riley eddig szándékosan nem tette fel neked ezt a kérdést de... szeretnél beszélni arról, hogy mit láttál a Pöcegödörben anno, amikor Maxszel elmentetek oda? Nem kell, tényleg, csak akkor, ha megszabadulnál a tehertől. Aggódunk érted Rileyval és... nem akarnánk arra kényszeríteni, hogy újra bemenj oda, ha ez ennyire megvisel téged - szólalt meg Edward, s örök hálát éreztem iránta abban a pillanatban. 

Hayden testtartása egy pillanatra megfeszült, de ugyanolyan gyorsan el is ernyedt. A halott bőrt kezdte el rágcsálni az ajkairól, amit mindig akkor csinált, ha valami olyasmiről készült beszélni, ami nehéz téma volt. Valósággal rettegtem a válaszától.

- Nem fogok arról beszélni, hogy mit láttam ott, mert egész egyszerűen annyira borzalmas volt, hogy nem tudok - rázta meg végül a fejét, remegő ajkakkal, mire azonnal átöleltem a vállát. - Maradjunk annyiban, hogy... nincs az az Isten, hogy nélkülem menjetek be oda, oké? Bíznotok kell bennem. Hallgatnotok kell rám. Nem akarok főnökösködni, de... Maxszel is majdnem áldozatok lettünk odabent. Ha azt mondom, mennünk kell... menni fogunk. Ígérjétek meg nekem!

Edwardra néztem, ő pedig vissza rám; egyetlen pillantás elég volt ahhoz, hogy dűlőre jussunk.

- Ígérem - biccentett Edward.

- Én is ígérem - suttogtam, finom, körkörös mozdulatokkal masszírozva Hayden vállát. A fiú megnyugodva fújta ki a levegőt.

- Oké. Köszönöm. Az az igazság, hogy ha szerencsénk van és úgy van, ahogyan azt Tom mondta, elég lesz csak az éjszakai bár részét, a tornácát meglátogatnunk a Pöcegödörnek; az rögtön az első ajtó lesz.

- Az első? Hány ajtaja van? - pislogott Edward.

Hayden egy pillanatra behunytam a szemét, én viszont, mintha villám csapott volna belém, egyből megvilágosodtam; az a szó, hogy tornác, amit Hayden az előző mondatában említett, megragadt bennem valamiért, és végre leesett, hol hallottam korábban...

- Kilenc - suttogtam, ijedten pillantva fel Haydenre. - Jézusom...

Hayden azonnal kinyitotta a szemét. Láttam rajta, hogy meglepődött, de azonnal bólintott.

- Igen, Riley. Ráéreztél, hogy a Pöcegödör valójában micsoda...

Mély levegőt vettem, az ujjaimat tördelve. Rettenetes félelem kerített hatalmába.

- Semmit sem értek - suttogta Edward.

Elkomorodtam.

- Eddie... a Pöcegödör nem más, mint Dante Pokla, az Inferno - motyogtam alig hallhatóan. Hirtelen minden értelmet nyert... Az, hogy Hayden miért rettegett ettől a helytől, hogy mit láthatott ott... - Hayd?

- Hm?

- Meddig mentetek Maxszel?

Hayden újra behunyta a szemét, mintha csak így lett volna képes beszélni a helyről.

- A hetedik ajtó - fogta rövidre. Próbáltam felidézni az iskolában tanultakat, számolgatni magamban, hogy a Pokol hetedik bugyrában kik szenvedtek... Aztán rájöttem; a hetedik bugyor a vérengző gyilkosok bűnhődési helyszíne volt. Többek között. - Már mindent értek, Hayden - suttogtam; bűntudat mardosta a mellkasomat. - Sajnálom, hogy eddig nem vettem komolyabban a szavaid, én, én erre nem is...

A fiú a fejét rázta.

- Nem a te hibád, én is igyekeztem titkolni előletek. Ameddig lehetett; de ennél tovább nem lehetett.

Edward megköszörülte a torkát. Felé fordultunk.

- Szóval, ha jól értem... a Pöcegödör az... a Pokol? A konkrét Pokol? Aminek a végében vagy a fene tudja hol... ott ülhet a Sátán maga? - fogta a fejét Edward ijedten.

- Igen - felelte Hayden, kertelés nélkül. - A Pöcegödör azért létezhet, mert az maga a... Pokol. Ugyanolyan létjogosultsággal bír, mint a Mennyország. 

- Jézus édes ereje... - borzongott meg Edward. - Mi a fenébe kevertük bele magunkat?

- Ugye ugye... - kuncogott Hayden, hangjában egy kis megbúvó cinizmussal. - Én figyelmeztettelek benneteket!

Felsóhajtottam. 

- Figyelj, Eddie, ha minden igaz... a Pokol tornáca nem annyira vészes, ott enyhébb bűnökért bűnhődnek, nem lesz bajunk. Engem inkább az foglalkoztat, hogy hogyan engednek be bennünket oda? - pillantottam a szerelmemre, aki rögtön meg is adta a választ.

- Engem és téged biztosan beeresztenek, mert rendelkezünk természetfeletti erőkkel és az automatikus jogosultságot biztosít a látogatásra - tolmácsolta Hayden. - Eddie viszont...

- Hát, én egyszer már halott voltam. Kinek kell felmutatnom a Halotti Bizonyítványomat? Kharónnak?

- Tulajdonképpen igen - bólintott Hayden, szinte nevetve.

- Mi? - kérdezett vissza Edward.

- Várj... te magaddal hoztad a Halotti Bizonyítványodat? - pislogtam rá értetlenül. 

Először azt hittem, viccelt, de Edward azonnal előkotort egy papírt a zakója mellső zsebéből, mintha csak az útlevele lett volna.

- Ja. Mindenhová magammal viszem - lobogtatta meg előttünk.

- De beteg vagy! - vihogott Hayden. - Imádlak!

- Jézusom, Eddie - nevettem el én is magam kínomban. - Micsoda morbid dolog ez!

- Figyelj, ha Kharón ezzel beenged, egy szavatok sem lehet! - vont vállat, s ezzel végérvényesen eldőlt, hogy megindulunk a szó szerinti Pokol felé.

Valóban egy óra hosszat utaztunk a Pöcegödörig. Metróztunk, buszoztunk... a végén pedig már Ubert is használatba kellett vennünk, ugyanis Reseda városnegyedének egy egészen furcsa, eldugott kis részecskéjére kellett mennünk. Amint kiszálltunk az autóból, rögtön megcsapott valamiféle furcsa, reszkető bizsergés. 

Éreztem a Poklot.

Valósággal fúrta az oldalamat, vonzott magához, egyszerűen tudtam, merre kellett mennünk, de azért hagytam, hogy Hayden vezessen bennünket, aki úgy tűnt, már felismerte innen a járást. Egy sarkon befordulva már szembe is találtuk magunkat a tömött kisutcával, ahol hemzsegtek a sötét, furcsábbnál furcsább alakok, árgus szemeiket egyből ránk szegezve. Próbáltam behúzni a nyakamat, s még kapucnit is húztam a fejemre, hogy elkerüljem a pillantásokat, egyszerre ragadva meg Hayden és Eddie kezét. Úgy tűnt, a barátom marcona arca elijesztette a kétes alakokat annyira, hogy csendben maradjanak, ellenben Eddie olyan pillantásokat kapott tőlük, hogy a gyomrom felfordult. Haydennek igaza volt; ha ketten jövük ide, azonnal szétszedtek volna bennünket.

Szerencsére gyorsan elértünk egy lépcsősorhoz, ami lefele vezetett, egy kopottas, lelakott vasajtóhoz. Engem viszont teljességgel meglepett, hogy nem mi voltunk az egyetlenek, akik próbáltak bejutni rajta; a lépcső alján már ott állt egy alak, bőrdzsekiben, szintén kapucnival a fején, készen arra, hogy bekopogjon. Alapjáraton megijedtem volna, viszont a zsebéből kilógott valami, ami rögtön szemet szúrt nekem; valami, amiről azonnal tudtam, kihez tartozik; egy aranyozott kitűntetés volt amin egy sólyóm díszelgett; a Nagytanács címere. 

- Adrian?

Az alak azonnal összerezzent a hangomra és ijedten nézett fel ránk. Nem tévedtem; tényleg Adrian Hawthorne volt az, hús-vér valójában, aki először tágra nyílt szemekkel, rémülten nézett ránk, de amint a felismerés megcsapta, rögtön megkönnyebbülést véltem felfedezni az arcán.

- Riley! Hayden, Edward, nahát... - tárta szélesre a karjait azonnal. - Hát ti?

- Hát mi? Hát te? - vontam fel a szemöldököm, azonnal lesietve a lépcsőn, nem törődve azzal, hogy ennek milyen következményei lehetnek. - Mit keresel itt?

- Hogy én? - köszörülte meg a torkát. - Ó, én is Tom miatt vagyok itt! Nyomozgatok - vakarta meg a tarkóját. Úgy tűnt, az emlékei eltávolításán átesett Adrian fele annyira sem volt jó hazudozó, mint a pszichopata Adrian. Izgalmas esettanulmányt lehetett volna írni róla, az biztos; teljesen átlátszó volt a válasza.

- Honnan tudod, hogy mi is miatta vagyunk itt? - szűkítettem össze a szemem.

Adrian alig egy ijedt tizedmásodpercre nézett Haydenre, de az elég volt ahhoz, hogy kiderüljön a közöttük lévő, egyértelmű cinkosság, ami azt eredményezte, hogy azonnal Haydenhez forduljak.

- Te ide hívtad Adriant? - kérdeztem vádlón.

- Mi? - A barátom tettetni próbálta a hülyét, pedig nagyon jól tudta, hogy velem ezt nem lehetett eljátszani.

- Hayden...

Azonnal megadta magát.

- Oké, rendben. Igen, én voltam az, én szóltam neki! De ő is nyakig benne van a Tom-ügyben, segíthet nekünk! - mentegetőzött. - Ő volt az, aki először tudott a dologról...

- Ja persze, meg közben őt is megöletjük itt... - csaptam a térdemre cinikusan. - Ez remek ötlet volt, Hayden!

- Hé, srácok, elég legyen! - szólt ránk Adrian. - Már itt vagyok, Riles, nem mindegy? Különben is, Haydennek igaza van: nyakig benne vagyok. A Nagytanács teljesen rám szállt az üggyel kapcsolatban, nem értik, hogy miért mentettem fel Tomot ilyen könnyen a vádak alól... Kézzel fogható bizonyítékokra szomjaznak; ezért vagyok most itt.

- Várj, hadd találjam ki - indult meg Edward is lefelé hozzánk -, csak nem Raviczkij?

- Dehogynem - bólintott Adrian döbbenten. - Honnan tudod?

- Tom esküdt ellensége az ürge - kuncogott Edward, a kezét nyújtva Adrian felé. - Hogy vagy, haver?

Adrian azonnal belecsapott Edward tenyerébe, majd egy olyan "férfias" ölelésbe vonták egymást. Ha az évekkel ezelőtti Edward és Riley látták volna most magukat, elájultak volna attól, hogy mindketten barátként tekintettünk már Adrianre. Sőt... annyira közel állt hozzánk, hogy Hayden már azon is elgondolkodott, hogy őt kéri fel arra, hogy összeeskessen bennünket majd, ha eljön az esküvőnk ideje is. Adriannek állítólag volt hivatalos oklevele rá, állítása szerint puszta poénból szerezte meg, mert unatkozott az egyik nyáron.. Tényleg egy polihisztor volt a srác...

- Megvagyok. Fáradtan, őszintén, ez a meló most nagyon leterhel. Ezért is remélem, hogy találok itt válaszokat és... örülök, hogy ti is itt vagytok, talán együtt könnyebb lesz. Te hogy vagy, Eds?

- Én remekül, köszi. Mondjuk, most tudtam meg, hogy ez maga az Inferno, de seeeeemmmi goooond - nevetett zavartan a szőke srác.

- Nos, igen... - köszörülte meg a torkát Adrian nevetve. - Kicsit kiborító, amikor az ember rájön, hogy ez a hely létezik. De remélhetőleg bejutunk. Még életemben nem jártam itt.

- Vagy csak nem tudsz róla - köhécselte Hayden, végre valahára ő maga is lesétálva, szintén lepacsizva Adriannel. - Bocs, haver, csak vámpírhoz méltón a véredet szívom! - veregette meg a vállát.

- De jogosan. Lehet, hogy jártam már itt amikor más ember voltam. Gondolom, ez most ki is fog derülni. Már ha hagytam egyáltalán itt bármiféle erős benyomást magamról...

- Te? Ne viccelj, egészen biztosan! - nevetgéltem, végre valahára felengedve. - Na, gyere az én keblemre is, ne haragudj, hogy kiakadtam!

- Ugyan már, ismerlek! - nevetett, átölelve egy pillanatra. - Akkor nem ellenzed, hogy belevonjam magam ebbe?

- Dehogy. Ezt nem én döntöm el egyébként sem. Plusz, ha Raviczkij orra alá tudod dörgölni hivatalos bizonyítékokkal azt, hogy Tom valóban ártatlan... az külön öröm számomra.

- Szóval... partnerek a gonoszkodásban, mint mindig? - nézett szét közöttünk.

- Alap - válaszoltuk egyszerre mindhárman, teljes összhangban. 

- Akkor... - És azzal a lendülettel Adrian három lassú, hangos kopogást ejtett a vasajtón; úgy visszhangzott minden körülöttünk, mintha egy nagy, templomi harang belsejében lettünk volna. Pillanatokkal később valaki elhúzta a kis reteszt az ajtón; csak a szeme látszott ki rajta; karmazsinvörös volt.

- Jelszó? - dörmögte mély, rekedt hangon. Az összes szőr felállt a hátamon, Adrian viszont meg sem rezzent; kihúzta magát és rázendített:

- "Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!"

Döbbenten tátottam el a számat. Hát persze, hogy ez volt a jelszó, mi más? Hayden felé fordultam, aki csak óvón átkarolta a derekamat, aprót biccentve. Hatalmasat nyeltem, amikor az ajtó nagy kattanások közepette kitárult előttünk és a sötét, csuklyás, vörös szemű. hiányzó fogsorú alvilági révésszel találtuk szemben magunkat. Nem akartam megbámulni, de akkora dolog volt ez számomra, főleg úgy, hogy egy órája még csak legendának hittem őt, hogy még a lélegzetemet is visszatartottam egy pillanatra.

- Neveket és státuszt kérek - dörmögte újra. Túlvilági hangja most még rémisztőbbnek hatott úgy, hogy már csak egy karnyújtásnyira volt tőlem és nem választott el minket egy ajtó. Reszketni kezdtem. 

- Adrian Hawthorne. Státuszom halandó, élő, viszont varázsló vagyok - nyújtotta előre a karját. Kharón csontos, öreg ujjaival a fiú csuklójára bökött, behunyta a szemét egy pillanatra, majd helyeslően felmordult. 

- Rendben van, fiam, bemehetsz!

Adrian biccentett, majd intett a fejével, hogy mi is tegyünk ugyanígy. Én meg sem tudtam mozdulni, ellenben Edward megköszörülte a torkát és odalépett a révészhez.

- Jó napot kívánok, Nagytisztelendő Kharón! Nevem Edward Samuel Mason von Carter. Státuszom halandó, élő és sajnos nincs már bennem semmi természetfeletti, de uram... van tapasztalatom a túlvilággal, mutatom! - És Edward TÉNYLEG előhúzta a Halotti Bizonyítványát, átadva azt a révésznek. Kharón egy pillanatra felvonta a szemöldökét - már azt a pár ősz szálat, ami még volt ott neki -, de azért elvette a papírost és figyelmesen áttanulmányozta. Végül, legnagyobb meglepetésünkre, elismerően bólintott.

- Rendben van, fiam, ez egy valódi dokumentum, menj csak!

Eltátottam a szám és Edward akkora vigyort küldött felénk, felmutatva a hüvelykujját, hogy szinte már-már nevettem. Amikor viszont Hayden egy keveset szorított a derekamon, tudtam, hogy én jövök. Nyeltem egy nagyot, majd Kharón elé léptem.

- Üdvözlöm, Riley Sabrina Addington vagyok. Státuszom halandó, élő, boszorkány - hadartam el egy szuszra a csuklómat nyújtva felé. Amikor mutatóujja hozzám ért, valamiféle furcsa nyugalom árasztott el; megszűnt bennem hirtelen a szorongás és a félelem. Kharón valószínűleg így nyugtathatta meg a megboldogult lelkeket.

- Lányom... te több, mint idevaló vagy - suttogta, legnagyobb ijedtségemre. - Az Inferno ősi ereje csörgedezik az ereidben. Kerülj beljebb, Húgom!

Elkerekedett szemekkel néztem rá, mert nem elég, hogy beengedett és a húgának nevezett, még a kezemet is elismerően, mohón, szinte csodálattal szorította meg, kedvesen mosolyogva közben. Talán az előbbi érintése sem szólt mindenkinek, ahogyan azt elsőre hittem; ha igaz volt, amit mondott, akkor az Inferno az ő ereiben és az Inferno az enyémekben találkoztak, felismerték egymást és ezzel a nyugtató érzéssel töltöttek el bennünket. 

Tagadhattam volna, de sajnos tudtam, Kharón mire utalt. Mind tudtuk; a fekete mágiára bennem, Kandake hagyatékára, ami a mai napig nem szűnt meg. Akárhogyan próbálkoztam, egész egyszerűen nem tudtam kiírtani azt magamból. Semmivel.

Amint csatlakoztam Adrianhez és Eddiehez, előbbi szomorú mosollyal nézett rám, utóbbi pedig együttérzőn megveregette a vállamat. Tudtam, hogy nekik is a fekete mágia járt a fejükben és magam is próbáltam nem szívre venni a dolgot. Évekig gyötört a bűntudat, mára viszont elérkeztem arra a pontra, hogy el kellett fogadnom; ez volt a valóságom.

Amint Hayden is sikeresen bejutott, Kharón bereteszelte mögöttünk az ajtót, majd a csónakjába invitált, hogy átkelhessünk a másik partra, ahol a "Pöcegödör" felirat díszelgett, nagy, vörös színű, villogó felirattal. Valahol egy barlang szájánál ott aludt Kerberosz, a háromfejű kutya, ránk sem bagózva; ez csak egyet jelenthetett azzal, hogy valóban jogosan léptünk be a Holtak Birodalmába. Ez egyszerre volt izgalmas, de egyben ijesztő is. 

Amint átértünk a tulsó partra, Adrian egy érmét dobott oda Kharónnak; jó volt, hogy itt volt velünk, ugyanis én semmi ilyesmivel nem készültem, bár gyanítottam, hogy Hayden megtette helyettem.

- Köszönjük a fuvart. Nem maradunk sokáig!

- "Itt el kell hagynod minden törpe gondot/ s mint holtra nézned minden földi búra./ Elértük, mit ajkam előre mondott,/ ahol meglátod a keserü népet,/ a sok gonoszt s eszeveszett bolondot." Sok sikert kívánok! - dörmögte Kharón, zsebre téve a pénzt, majd visszasietve a csónakjába.

- Milyen szép vers - sóhajtotta Edward, gyermeki ártatlansággal.

- Az, de egyben figyelmeztetés is, hogy legyünk résen, mert ez itt már bűnös emberekkel teli hely. A Pokol tornáca már az Inferno első bugyra - tolmácsolta Adrian, s keze kissé meg is remegett. Elkapott a felismerés, hogy még ő is rettegett ettől a helytől. Sőt... Adriant ismerve arra gondolt, hogy ő maga is ide fog majd kerülni halála után azok miatt a bűnök miatt, amiket a múltban elkövetett ellenünk. Lekonyult az ajkam; az volt az igazság, hogy magam is rettegtem attól, hogy a sötét mágia az ereimben azt eredményezi, hogy rám is ugyanez a sors vár.

- Nos... - köszörülte meg a torkát Hayden. - Én előre megyek. Hogy hívták a bérgyilkos csajt? Beatrix? Megpróbálok körbekérdezni és...

- Semmi szükség, van róla egy fotóm - halászta elő a telefonját Adrian, majd a galériáját megnyitva a szemünk elé tárt egy fotót egy sötétbőrű, komoly arcú, gyönyörű lányról, akinek mogyoróbarna, hosszú haját raszta fonatok díszítették. Úgy gondoltam, nem lesz őt nehéz kiszúrni a tömegben, egészen egyedi volt a kisugárzása már a fotón is.

- Ú, Adrian, micsoda stalker vagy - bökte oldalba Edward játékosan. - Fogadok, hogy bejön neked, mi?

- Ne viccelj, Edward! Valóban szép lány, de nem is láttam még élőben, talán nem is a zsánerem - nevetett Adrian, majd zsebre tette a telefonját. - Különben is, a fotót a Nagytanács archívumából küldték át. Ne játszd itt a kerítőt!

- Jaj, pedig annyira szeretném, ha neked is végre akadna szerelem az életedbe!

- Szerelem? - sóhajtotta Adrian azonnal. - Az nem nekem való, Eds. Nem ilyen múlttal... Ki a fasz ne menekülne el ez elől, ha megtudná az igazat?

Ebbe már nekem is bele kellett szólnom.

- Adrian, könyörgöm, egy máglyán próbáltál elégetni... - vontam fel a szemöldököm. - Mégis az egyik legközelebbi barátomnak tartalak. Eddie dettó. Hayden is. Az egész csapat megbocsájtott neked. Biztos vagyok benne, hogy akad olyan ember, aki ezzel együtt tudna szeretni - érveltem, akármilyen szürreálisan, betegesen morbidan hangzott ez. Tudtam, hogy Adriannek legalább két nővel volt már dolga korábban; az egyik Alexa volt, az unokatestvérem, a másik pedig Beverly, társunk a Hatok Szövetségében. Előbbit csak szédítette, utóbbival viszont minden esélye meglett volna a boldogságra, de Bev nem akart ezzel a teherrel együtt élni, amit teljes mértékben meg tudtam érteni. Abban viszont biztos voltam, hogy Adriannek még mindig minden esélye megvolt az igaz szerelemre. Minden körülmény és viszontagság ellenére; egyszerűen éreztem.

- Jó, jogos - ismerte el. - De nincs időm ismerkedni, ha hiszitek, ha nem: a munka az egyetlen szerelem az életemben jelenleg!

- Na nem baj, felszedjük neked ezt a Beatricet - ölelte át a vállát Edward, maga után húzva a fiút a Pöcegödör bejáratához.

- Beatrix, Eddie! - javítottam ki, de már meg sem hallott; Adriannel pillanatok alatt eltűntek a csillogó függöny mögött, belesétálva a bódító, sötét jazz zene világába, ami odabentről szűrődött ki. Haydenre néztem, aki a kezét nyújtotta felém.

- Edward nem normális, ha szerelemről van szó - nevette el magát. 

- Igen, valóban - sóhajtottam. - Tudjuk ezt le, Hayden!

A barátom aprót biccentett, majd finoman maga után húzott. Amint mi is átléptük a csillogó, selymes érintésű függönyt, a sötét jazz hangja mellett más is egyből megcsapott; az intenzív, bódító zsálya illata és a cigarettafüst émelygéskeltő egyvelege. A hely pontosan úgy nézett ki, ahogyan azt korábban elképzeltem a lelki szemeim előtt: szűkösen, félhomályosan, néhol vérvörösen, tengernyi tömeggel odabent. A helyiség egyik oldalán egy végtelenül hosszú bárpult húzódott végig, ahol néhány fürge pultos dolgozott, hátuk mögött piával dugig tömött polcok tornyosodtak. A bárszékek egésze is szinte mind foglalt volt már, s bár hangosan szólt a zene, a jelenlétünk még így is egyből feltűnést keltett, s Haydent ez olyannyira feszélyezte, hogy maga elé utasított, megfogta a vállamat és a testével próbált védeni, amennyire csak lehetett, ugyanis néhány éhes képű egyed megindult volna felém, sőt, már a karjukat is nyújtották vicsorogva, de a vámpír rögtön elijesztette őket. Szerencsére gyorsan utolértük Eddiet és Adriant, akik távolról bámulták a bárpult egyik részét.

- Mi az? - kérdeztem rá, amint melléjük álltunk.

- Szerintünk ő lesz az - bökött az állával Eddie a pult felé, ahol az egyik széken valóban ott ült egy lány, aki kikopött mása volt a képen szereplőnek. Adrian végül felbátorodott és leszólította őt.

- Beatrix Flemming?

- Bocs, de nem segíthetek - húzta le az italát egyből a lány, ránk sem pillantva; biztos voltam benne, hogy sziesztázni volt itt, nem pedig ügyleteket kötni, és a háta közepére sem kívánt holmi betolakodókat.

- Azért meghallgatnál bennünket mégis? Borzasztóan fontos lenne - próbálkoztam én is, s végre hajlandó volt felénk emelni a tekintetét; egy pillanatra ledöbbent a látványomon, de gyorsan összeszedte magát. 

- Ki vagy és mit akarsz? - intézte hozzám a szavait, tudomást sem véve a srácokról. Éppen válaszoltam volna neki, amikor a pultos lány egy újabb italt tett Beatrix elé. Ennek nem tulajdonítottam volna nagyobb jelentőséget, ha a pultoslány történetesen nem egy olyan ember lett volna, akiről évek óta egyetlen szót sem hallottam már.

- Alexa?

A pultoslány szeme azonnal rám siklott; annyira megriadt a látványomtól, hogy sikeresen ki is öntötte Beatrix italát a pultra.

- Riley?

Döbbenet: ez a szó írta le mindkettőnk reakcióját a legjobban. Ha valaki azt mondta volna nekem, hogy egyszer a kibaszott Pokolban látom majd újra a rég eltűnt unokatestvéremet, egész biztosan tiltakoztam volna. De a vörös hajú, kék szemű rokonom, aki miatt majdnem hamuként ért véget az életem, mégis itt volt; hús-vér valójában, elevenen.

- Ismered őket, Lexa? - tette fel a kérdést a bérgyilkos.

- Ő itt... az unokatestvérem, Riley - bökte ki a lány, még mindig pislogva, mire Beatrix eltátotta a száját és felém fordult teljes testtartásával. Talán tudott rólam? - Mit keresel a Pöcegödörben?

- Hogy én? Te mit keresel itt?! - értetlenkedtem. - Alexa, anya és a nagyi mindent felkutatott utánad, betegre aggódták magukat! Hogy kerülsz ide?

Alexa már éppen válaszolt volna, de sajnos a többiekre siklott a tekintete és amint felismerte azt az embert, aki miatt alapból el kellett menekülnie, még nagyobb félelem ült ki az arcára.

- Adrian... Jézusom! - lépett hátra egy lépést.

Erre már Beatrix is felállt a bárszékről. Adrian azonnal szabadkozni kezdett, amint rájött, hogy kivel állt szemben.

- Figyelj, ha az vagy, akire gondolok, tudnod kell, hogy én nagyon sajnálok mindent amit akkoriban... - Egy éles kés szegeződött Adrian torkának, ami beléfojtotta a szót. A fiú ijedten nézett a kés tulajdonosára, aki a bérgyilkos volt; az olyan dühvel nézett Adriare, mintha az ő személyes ellensége lett volna.

- A közelébe nem mehetsz és ne is szólj hozzá, megértetted? - üvöltötte az arcába vehemensen, mire Adrian azonnal sűrű bólintásokba kezdett. Beatrix még mindig szorosan tartotta a kést a torkához. Én moccanni sem bírtam és úgy tűnt, Haydent is teljesen ledöbbentette ez az abszurd helyzet.

- Woah, woah, oké, csillapodjanak a kedélyek - állt be Edward kettejük közé végül, megmentve a napot. - Tisztázzuk a helyzetet, kedves Beatrix... Ő meg ő - mutatott Adrianre és Alexára - megpróbáltak megölni engem és őt - mutatott ezúttal magára és rám. - Azután ő - mutatott Alexára - az utolsó pillanatban meggondolta magát és elárulta őt - mutatott Adrianre -, akit végül legyőztünk, így elkapták és törölték az emlékeit, amiknek egy részét igaz, azóta látta, de...

- Elég legyen, leszarom, senkit sem izgat ez az érdektelen história - krákogta Beatrix. - Tudok mindenről!

- Bea... - Alexa, aki időközben kisétált a pult mögül, gyengéden fogta meg a lány vállát. - Mi lenne, ha mégis meghallgatnád őket?

Beatrix elkerekedett szemekkel pillantott rá.

- Életem, velük van az, aki miatt lelki roncs lettél annakidején - suttogta a lány.

- Nem számít - rázta a fejét Alexa. - Riley nem hülye, Adrian biztosan okkal van itt - nézett rám a lány azonnal, én pedig aprót bólintottam.

- A reneszánszomat élem! - nevetett Adrian felbátorodva egy pillanatra, de Beatrix szúrós tekintetétől újra elnémult.

- Baba, biztosan ezt akarod? - simította meg a lány Alexa kezét gyengéden.

- Igen. Tartozom Rileynak egy ennyivel. Sőt... Egy életre az adósa maradtam, te is nagyon jól tudod. Az elkövetett, ostoba bűneimért nem tudok megfizetni soha. Ezért vagyok a Pöcegödörben, Riles - nézett rám a lány, őszinte tekintettel. - Már előre szokom a helyet, hogy ne legyen majd olyan idegen, amikor majd bűnhödni fogok itt.

- Alexa... - Egész egyszerűen semmit sem tudtam mondani; a torkomon akadt a szó. Az ok, amiért az unokatestvérem itt tartózkodott, teljesen lesokkolt. Miattam volt itt? Előre lerótta a büntetését? Akkora ostobaságnak tűnt, de valahogy mégis... mégis tartásról és lelkiismeretről árulkodott.

- Oké, rendben, ha ezt akarod... - sóhajtotta Beatrix, átkarolva Alexa derekát. - Gyorsan mondd, Riley. A többiek hallgassanak; ki nem állhatom, amikor férfiak akarnak nekem magyarázni!

- Hűha, ez fájt - szisszent fel Edward. - Úgy marsz, mint egy kígyó...

- Eddie, kérlek - néztem a fogadott bátyámra kérőn, mire a fiú csak egy aprót biccentett, elhallgatva végre. Megköszörültem a torkomat és gyorsan elhadartam a lánynak mindent. - Tom Skeele küldött minket ide, ő ajánlotta, hogy téged keressünk. Valószínűleg tudhatsz róla magad is, hogy manapság több természetfeletti lény halálozott el, egészen rejtélyes körülmények között. Tom szerint valaki innen, a Pöcegödörből rá akarja kenni a gyilkosságokat, holott a szigorú, megszeghetetlen szerződése miatt lehetetlen, hogy ő legyen az elkövető. Tom azt mondta, te mindent tudsz, ami idelent folyik; Beatrix, kérlek, ha van bármiféle nyomod, hogy ki akarhat ártani Tomnak, hogy ki köpte be a Nagytanácsnál... ne tartsd magadban! Ő az egyik legfontosabb, legközelebbi barátunk; mind tartozunk neki azzal, hogy tisztára mossuk a nevét!

Beatrix figyelmesen itta a szavaimat, majd Alexára nézett.

- Ez igaz, Bea. Én is találkoztam Tommal annakidején, valóban közel áll Rileyékhoz - igazolta az unokatestvérem a szavaim. Hálát adtam magamban, hogy ő itt volt; úgy tűnt, minden szava megerősítésként hatott Beatrixra, aki ennek hatására azonnal engedékenyebb lett.

- Á, Tom, ezer éve nem láttam - dünnyögte a lány, szélesen elmosolyodva. - Félnótás, de kedvelem. Még mindig borsmentás cukrokat hord magánál?

- Ja, persze - nevettem el magam egy pillanatra. - Állandóan kínálgat vele!

- Szenilis bolond - rázta a fejét Beatrix nevetve. - De sokszor segített már rajtam is. Miért is ne adhatnám neki vissza ezt?

- Köszönöm! - hálálkodtam azonnal, belekapaszkodva a felajánlásába.

- Előre szólók nektek, hogy arról fogalmam sincs, hogy ki tehette ezt vele; Tomnak ezernyi ellensége van, de komolyan, döbbenetesen sok. Abban viszont biztos vagyok, hogy csak három olyan hely van, ahonnan elindulhatott ez a gyilkolászós dolog: az Alighieri Színház, a West-Hollywood-i Temető és a Mickey's Magical Universe, utóbbi egy évtizedek óta elhagyatott vidámpark ami... talán a legveszélyesebb hely Los Angelesben jelenleg, sok alvilági tanyázik arrafelé - adta a tudtunkra egyből.

- Miből gondolod, hogy innen indultak? - érdeklődtem.

- A szenzorok, amiket a cégem rejtett el Angeles-szerte, innen mérték be a legerősebb természetfeletti erőhullámokat; abnormálisan erőseket, olyanokat, amelyek Inferno-vérvonalra utalnak. Ez azt jelenti, hogy olyan szintű ellenfelek mozoghatnak a közelben, akik ősi képességekkel rendelkeznek, olyanok ugyanis nem tudják elhagyni az Infernot, akik bűnhődnek: egyedül csak az olyan vendégek mint mi, vagy az olyan lények, mint akik ezen a helyen születtek, mehetnek ki a szabad levegőre. Ez... Haláltól elkezdve Csodáig bárkit jelenthet.

- Jézusom - suttogta Adrian, teljesen elsápadva. - Szóval konkrétan pont azokkal az entitásokkal állunk szemben, akik biztosan sokkal erősebbek nálunk?

Beatrix lassan bólintott, bár láttam rajta, hogy nem volt ínyére éppen Adrian kérdésére válaszolni.

- Igen. Ezt magyarán úgy hívják: beszoptátok - mondta, cinikus mosollyal a szája sarkában. - Én a helyetekben inkább valami képzett csapatot toboroznék; négy ember nem lesz elég erre a munkára.

- Mi van, ha mégis? - tettem karba a kezeim. - Szerintem több esélyünk van egyéniben.

- Szerintem is - értett velem egyet Adrian. - Az viszont világos, hogy ahhoz, hogy megtaláljuk ezt a fickót... vagy fickókat, mindenképpen szét kellene válnunk és megvizsgálnunk az összes területet.

- Én vállalom a temetőt! - nyújtotta a kezét Edward, azonnal felajálnkozva. - Úgy gondolom, neked kellene vinned a színházas vonalat, Riley. Az tűnik a legkevésbé veszélyesnek.

- Milyen gáláns vagy, Eddie! - kuncogtam. - Részemről rendben van, hacsak a srácok nem viszolyognak a para vidámparktól...

Hayden és Adrian egymásra néztek.

- Nem viszolygok tőle, attól viszont igen, hogy egyedül elengedjelek abba a színházba. Nem tudjuk, hogy ki vagy mi lehet ott, Riles - közölte velem Hayden azt, amire eleve fel voltam készülve a részéről. Beatrix felhorkant.

- Srác, idáig érzem, hogy Rileynak Inferno-vér csörgedezik az ereiben; ha valaki, ő az egyetlen közületek, akinek esélye van az ősi entitások ellen. A saját seggedet féltsd, ne az övét! Riles, szívem, ne hagyd magad elnyomni! - bátorított Beatrix. 

- Nem vagyok elnyomva, ne aggódj - ráztam a fejem. - Hayden sok mindent feladott már értem. Csak nagyon aggódik. Abban viszont igazat kell adnom neked, hogy jómagam is érzem, hogy csak én tudok igazán szembeszállni a felbujtóval... Annak a tudatában főleg, hogy a vérvonalunk megegyezik. Úgyhogy Hayden, csak ennyit mondok neked; bíznod kell bennem. Erősebb vagyok mind bármikor. Képzettebb a Boszorkánynővéreknek hála. Meg tudom csinálni. Kérlek, bízz bennem!

- Persze, hogy bízom benned! - fogta Hayden a két keze közé az arcomat. - De attól még halálosan féltelek!

- Tudom - bólintottam aprót. - De el kell engedned ezt a félelmet, Hayden. Tudni akarom, mire vagyok pontosan képes. És ha ehhez harcolnom kell, állok elébe!

- Hayden, Riles kemény csaj - fogta meg a vállát Adrian bíztatón. - Ha valakinek, akkor valóban nekem lesz nagyobb segítségre szükségem abban a vidámparkban. Add meg az esélyt Rileynak, kérlek szépen!

- Igen, Hayden, tényleg - bólogatott Edward. - Riley eddig háromból háromszor győzött élete során. Ha valaki, ő az, aki elkaphatja Tom rosszakaróját.

Hayden felváltva nézett a srácokra. Látszott rajta, hogy nagyon vacillált, de végül mélyen a szemembe nézett és egyszerűen láttam bennük, hogy megadta magát az akaratomnak; beadta a derekát.

- Akkor vidámpark - sóhajtotta, én pedig úgy éreztem, mint aki hosszú idő után végre fellélegezhet.

- Köszönjük, Beatrix! - hálálkodtam.

- Ugyan már! - legyintett a lány. - Mutasd meg, csajszi!

Önkéntelenül is elmosolyodtam, majd Alexára pillantottam, szomorú mosollyal.

- Alexa...

- Majd mindent átbeszélünk Riley, ígérem! De most menned kell! Sürget az idő, tudom. Nagyon szurkolok!

Aprót bólintottam, majd odasiettem hozzá és megszorítottam a lány kezét, aki csak szélesen, meghatódva elmosolyodott. Aztán Hayden ölelő védelmében elindultam a kijárat felé, magam mögött hagyva a Pöcegödör és az Inferno bódító atmoszféráját. Egy időre.

Valamiféle sötét ferhő borult hirtelen fölém; a közelgő veszély jelei vészjoslóan áradtak szét az egész testemben.