Nem akartam aludni, de négy nap alatt összesen csak három órát aludtam, ami nem mondható soknak, ezért szemeim egyre jobban csukódtak le. Hajnali egykor elhatároztam, hogy az ideiglenes ágyamat hozzátolom Jungkook ágyához, így közelebb leszek hozzá. Ez mind szép és jó, viszont arra nem számítottam, hogy ilyen bazi nehéz lesz az ágy. Próbáltam csendben megoldani a helyzetet, de nem ment, hiszen valamikor fél kettő körül bejött egy nő és közölte, hogy kussoljak már. Bólintottam, bár tudtam, hogy addig nem fogok leállni, amíg a két ágy egymás mellett nem lesz és ez valóban így lett. Lihegve terültem el az ágyon és pár perc kellett, amíg kihevertem ezt a megerőltető munkát. Lehet, hogy nem vagyok izmos, de az is rá tett egy lapáttal, hogy álmos, fáradt és nagyon erőtlen voltam.

- Így már tökéletes - mosolyodtam el, ahogy végre vízszintesbe lehettem.

Szembe fordultam Jungkookkal és kérdés nélkül nyúltam a kezéért, hogy összekulcsolhassam az ujjainkat. Mondanom sem kell, hogy egy újabb emlék jutott az eszembe, de próbáltan kihessegetni a fejemből, hiszen nem szerettem volna bőgésbe kitörni az éjszaka közepén. Behunytam a szemeimet és próbáltam azzal nyugtatni magam, hogy mire felkelek, addigra Jungkook is ébren lesz már. Mindig is imádtam, hogy szinte minden egyes alkalommal ő volt előbb fent, mert elmondása szerint: így tudta bámulni az arcom. Persze volt olyan is, amikor nekem volt alkalmam csodálni a hibátlan bőrét, de általában nem bírtam ki, hogy ne érjek hozzá. Mivel eléggé éber alvó, ezért sokszor keltettem fel, de elmondása szerint nem zavarta, ha én keltettem fel.

Arra keltem fel, hogy valaki rázza a testem. Azonnal kipattantak a szemeim és egy pillanatra azt hittem, hogy Jungkook az, de amikor szembe találtam magam egy ápolóval, lebiggyesztettem az ajkaimat. Először nem értette, hogy mit keresek itt és, hogy még is hogyan toltam össze a két ágyat, de elmagyaráztam neki mindent, szóval megnyugodott, hogy nem szöktem be ide az éjszaka közepén, hanem engedéllyel vagyok itt.

- Megtenné, hogy amíg feltakarítok kimegy? - pillantott rám, mire bólintottam egyet, majd kezembe vettem a pénztárcámat, hogy keressek egy kávégépet, amíg a nő takarít.

Elindultam balra, hiszen fogalmam sem volt, hogy merre kellene menjek, de a megérzésem azt súgta, hogy arra lesz. Vagy negyed órát bolyongtam a második emeleten, amíg végre meg nem pillantottam azt az átkozott gépet. Meg sem néztem, hogy mit kérek, csupán megnyomtam egy gombot, hogy minél hamarabb visszamehessek Jungkookhoz, hiszen nem szerettem volna magára hagyni.

- Jimin? - hallottam meg egy számomra eléggé jól ismert hangot, mire azonnal hátat fordítottam a kávé automatának.

- Jane? - pislogtam nagyokat, amikor megpillantottam az exemet magam előtt.

Nem szólt semmit, ő is ledöbbenten bámult rám. Csoda, hogy egyáltalán felismert, ugyan is utoljára egyetem első évében láttam, ami már több mint öt éve volt. Elköltöztek Szöulból, ezért is szakítottunk egymással, mert a távkapcsolat egyikünknek sem működött volna. Annak viszont örültem, hogy nem haraggal váltunk el egymástól, hanem közös megegyezéssel.

- Hogy kerülsz te ide? - törtem meg végül én a csendet, hiszen nem tűnt úgy, mintha meg akarna szólalni.

- Anya kórházba került és átszállították ide. De te mit keresel itt? Ugye nem történt a szüleiddel semmi? - pillantott rám rémülten, mire megráztam a fejem.

- Nem miattuk vagyok itt, hanem a barátom miatt.

- Jungkook? - kérdezte, mire szemöldökeim összeszaladtak.

- Honnan tudtad? - kérdeztem tőle, hiszen ő még egyszer sem találkozott az említettel, mert akkor még nem ismertem.

- Követlek instán és láttam, hogy több közös képet is kitettél vele, aztán nem vagyok hülye Jimin.

- Értem - vakartam meg a tarkómat, hiszen kicsit kellemetlenül éreztem magam, hogy Janevel erről beszélünk.

- Örülök, hogy sikerült valakit magad mellé találnod - mosolyodott el. - Én még keresem a nagy őt, remélem hamarosan most már én is találkozok vele.

- Biztos vagyok benne - biccentettem. - Most viszont mennem kell, nem akarok sokáig egyedül hagyni Jungkookot. Remélem minden rendben lesz anyukáddal és veled is.

- Én is remélem - tett két lépést felém és egy határozott mozdulattal magához ölelt.

Elmosolyodtam, ahogy megéreztem a rágógumi illatú tusfürdőjét, amit egyetem óta használ. Megsimogattam a hátát, majd eltoltam magamtól, hogy most már vissza tudja sietni a szobába, hiszen már fél óra is eltelt, mióta leléptem. Intettem egyet Janenek, majd hátat fordítottam neki és a 207-es szoba felé vettem az irányt.

Szerencsére egyedül volt Jungkook, így nem kellett visszatartanom az érzéseimet. Egy hangos sóhaj hagyta el a számat és pár halk káromkodás az előbb történtekért. Emlékszem, hogy mennyire ki voltam, amikor Jane elköltözött és egészen addig vártam a lányra, hátha visszajön, amíg nem találkoztam Jungkookkal.

- Jane még mindig olyan csodálatos, mint öt éve - ültem le Jungkook mellé és rutinosan nyúltam a kezéért. - Tudod benned a legjobban azt szeretem, hogy erős kisugárzásod van. Mindig is szerettem, amikor érveltél magad mellett és, ha vitáztunk, akkor nagyon sokszor meg tudtál győzni, hogy neked van igazad. Elveszettnek érzem magam most, hogy nem vagy itt Jungkook. Én túl gyenge vagyok és annyira megszoktam már, hogy mindig itt vagy mellettem, hogy most tényleg nem tudom, hogy mit kellene csináljak. Ha te nem fogsz felébredni, akkor.. - itt vettem egy mély levegőt és szomorúan felnevettem. - ... akkor mindennek vége lesz. - fejeztem be a mondatot és jobbnak láttam, ha nem beszélek többet, mert könnyeim már most mardosták a torkomat.

Órákat ücsörögtem némán és szorongattam Jungkook kezeit. Pár nővér bejött megnézni Jungkookot, hogy mi van vele, de egyik sem mondott egy szót sem, ami annyira felidegesített. De megnyugtatott, hogy tegnap óta nem állt le a szíve. Mindig is tudtam, hogy milyen erős, de most aztán be tudja bizonyítani, hogy nála erősebb fiú nincsen ezen a bolygón. Egy mosolyt erőltettem magamra, amikor belépett Mr. Shin, az egyetlen orvos, aki hajlandó velem szóba állni.

- Nem mozdult el mellőle tegnap reggel óta? - kérdezte, miközben egy gépet szerelt rá Jungkook karjára.

- Nem - válaszoltam neki, mire elmosolyodott.

- Ön igazán kitartó - pillantott rám, mire bólintottam egyet, még ha nem is tartottam magam annak. - A jelek alapján Jungkook szervezete kezd életre kelni, ha szabad így fogalmazzak. A szíve egyenletesen ver és, ahogy látom a bőre sem olyan fehér már, mint az előző napokban volt.

- Ennek nagyon örülök - sóhajtottam fel, hiszen az orvos szavai kicsit megnyugtattak.

- Ha ilyen szinten javul az állapota, akkor minden rendben lesz, de nem szeretném elkiabálni az egészet, mert múltkor is azután történt a baj. - szedte le Jungkookról a szerkezetet és rám pillantott. - Előre is elnézést kérek, de ön mikor evett utoljára?

- Öt napja - válaszoltam, mire eltátotta a száját.

- Akkor mindenképpen ennie kellene, mert a végén még ön is bekerül a barátja mellé - ingatta meg a fejét. - Esetleg hozassak valamit? Mit szeretne enni?

- Nem vagyok éhes, de nagyon szépen köszönöm, hogy felajánlotta - biccentettem egyet, hogy ezzel is tiszteletemet fejezzem ki a férfi iránt.

Hogyan ehetnék, miközben Jungkook csak itt fekszik és élet-halál között lebeg?

Jungkook, kérlek minél hamarabb ébredj fel, mert szükségem van rád!