A következő hetek eseménytelenül teltek. Draco-val mostmár ugye publikus volt a kapcsolatunk, ennek ellenére azért nem estünk túlzásba, vagyis nem éltük a magánéletünket a többiek előtt.
Pansy lenyugodott. Vagyis úgy tűnt. Én gyanakodtam, hogy valamire készül, de Draco azt mondta, hogy felejtsem el. Végülis, amíg békén hagy, nekem mindegy.
Eljött a karácsonyi szünet. A Roxfort-ban töltöttem, mert nem volt kedvem itt hagyni Draco-t. Anya azt mondta, hogy megérti, Jasmine viszont szomorú volt, de elfogadta. A karácsony napjai békében teltek. Sokat nevettünk, élveztük a szünetet. Január második hétének végére kviddics meccset szerveztek, ahol a Hugrabug játszik a Mardekár ellen. Igen, mostmár játszhatok! Semmi baja a csuklómnak!😊
Szóval ezen a szombat reggelen izgatottan keltem. Még nem volt meccsem idén, mert a csuklóm miatt nem játszhattam. Lementünk reggelizni és egyáltalán nem izgultam. Már megszoktam a kviddics meccsek előtti adrenalint és mostmár csak jó értelemben izgulok.
10-kor már az öltözőben voltunk.
Miközben átöltöztünk, Clara-val beszélgettem; természetesen Draco-ról.
-Gyertek, kezdődik a meccs!-lépett hozzánk Marcus.
-Megyünk-fogtuk a seprűinket és az ajtóhoz álltunk.
Draco mögöttem állt.
-Pszt! Sandra!
-Igen?
-Ügyes legyél!
-Te is!-mosolyodtam el.
Aztán felhangozott a sípszó és kirepültünk a pálya fölé. Én ugye őrző vagyok, úgyhogy rögtön a karikák elé repültem, míg a többiek is elhelyezkedtek a helyükön.
-Sportszerű és szép játékot várok el, mind a két csapattól!-mondta Madam Hooch majd ismét belefújt a sípjába. A játék elindult.
Kb. 20 percig semmi gond nem volt. A csapatunk vezetett 50 ponttal, Draco pedig azon volt, hogy elkapja a cikeszt; amikor...

Éppen az egyik támadást védtem ki, ami után a hugrabugossok egyik terelője felém ütötte a gurkót. Elhajoltam, így nem lett semmi baj. Viszont a másik terelő bedühödött arra, hogy nem talált el a gurkó és a másik gurkót is felém ütötte. A mi terelőnk, Bole röpült felém, hogy elérje a gurkót, de már késő volt, ugyanis hiába próbáltam meg kitérni az erőszakos labda elől, a seprűm hátulját bizony eltalálta; ami miatt fénysebességgel pördültem párat a levegőben, majd zuhanni kezdtem. A seprűm kicsúszott a kezemből, én pedig a következő pillanatban elvesztettem az eszméletemet.
...
Amikor magamhoz tértem, már a gyengélkedőn feküdtem. A szemem még csukva volt és hallottam a csapattársaim halk suttogását körülöttem.
-Elájult?
-Fogalmam sincs.
-Tűnjetek innen, nem is vagytok csapattársak!
-Mi történt vele?
-Eltalálta egy gurkó a seprűjét...
-...és zuhanni kezdett...
-...Madam Hooch állította meg a föld fölött épphogy csak...
-...azt hittem meghal...
-Szia Draco!
-Ő tényleg a barátnőd?
Erre a mondatra elmosolyodtam.
-Igen, és maradjatok csöndben!-halottam Draco hangját. Gondolom látta, hogy elmosolyodtam, mert a következő pillanatban hozzám szólt.-Sandra, hallasz?
-Igen-feleltem erőtlen hangon. A többiek suttogni kezdtek egymás között, én pedig kinyitottam a szemem.
-Felébredt-fordult hátra valaki a javasasszonyhoz.
Madam Pomfrey hozott nekem valami löttyöt, amit meg kellett innom, aztán végre elküldte a többieket, így csak Draco, Joe, Gary, Helen, Betty, Donna és Nancy maradtak az ágyam mellett.
-Egyébként mi történt?-kérdeztem.
-Leestél.
-Ezt én is tudom-nevettem el magam.-És aztán?
-Tulajdonképpen csak a fejed sérült és a bal lábad egy kicsit, amit kímélned kell-magyarázta Helen.
Még beszélgettünk amikor egyszercsak belépett a kórterembe egy srác, aki kb. egy idős volt velünk és egyenesen az én ágyamhoz lépett.
-Heló!-köszönt zavartan.
-Szia!
-Jack vagyok, a hugrabug egyik terelője, és az az igazság, hogy miattam estél le a seprűről. Ezért bocsánatot szeretnék kérni. Nem ez volt a szándékom, elhiheted!
-Persze, elhiszem és megbocsájtok. Csak azért legközelebb figyelj jobban-mosollyodtam el, mert persze aranyos volt, hogy bocsánatot kért.
-Igen, persze. Úgy lesz!
-Ajánlom is vagy velem gyűlik meg a bajod!-állt fel Draco.
-Hé, Draco, nyugi! Véletlen volt, hallottad!-szóltam közbe, mielőtt neki esik.
Végül Jack elment, én pedig továbbra is várakozón néztem a többiekre, hogy mondják már el mi történt pontosan, amikor megakadt a szemem Nancy-n. A barátnőm teljesen lesokkolódva meredt maga elé.
-Nancy?
-I...igen?
-Mi történt?
-Öhm... semmi...
-Draco, gyere menjünk. Majd visszajövünk később-állt fel Gary, aki valahogy -jogosan- érezte, hogy most nem kellenek a fiú agyukkal ide.
-Mi? De...-Draco tanácstalanul nézett rám.
-Menjetek, nyugodtan. Majd később beszélünk.
-Jól van. Sziasztok!
-Sziasztok!
Draco, Joe és Gary elmentek, így már csak öten maradtunk; Nancy, Donna, Helen, Betty és én.
-Szóval?-néztem Nancy-ra.
-Csak... ez a srác...-nyögte a barátnőm.
-Igen?
-Ő Jack.
-Milyen Jack?-kérdezte Betty.
-Aki... tetszik...
-Várj-szólt közbe Donna.-Ez AZ a Jack? Akit el akartál hívni a bálba?
-Igen-suttogta Nancy.
-És?-Helen még mindig nem értette.-Végül elhívtad?
-Nem, de táncoltam vele...
-És?
-Nincs és. Barátnője van-pattant fel Nancy és kiviharzott a kórteremből.
-Öhm...-mindannyian furán néztünk utána.
-Asszem utána megyek-állt fel Donna.
-Te mit tudsz erről?-néztem rá kérdőn.
-Igazából semmit. Csupán annyit, hogy el akarta mondani, csak nem akarta elrontani a boldogságod.
-Hogy jövök én a képbe?-képedtem el.
-Draco. Rémlik?-azzal Donna is faképnél hagyott.
-Mit akart ezzel mondani?-néztem Helenékre.
-Szerintem csak azt, hogy az elmúlt három hónapban a saját szerelmi életeddel voltál elfoglalva, és közben minket meghallgattál ugyan, de valószínűleg az egyik füleden be, a másikon ki-magyarázta Betty.
-Várj... mi?
-Egy full happy rózsaszín köd felhő van körülötted és a saját dolgodon kívül nem veszel észre semmit-mondta Betty és éreztem a hangjából a szemrehányást.
-Vagyis...
-Ne ne ne ne ne! Ne is mondj semmit! Én annak örülök, ha annyit észre veszel majd, ha barátom van.
Azzal ő is felpattant és szintén faképnél hagyott.
Tanácstalanul néztem Helen-re.
-Öhm...
-Én nem hagylak itt, csak annyit mondok igazuk van...-kezdte a barátnőm.
-Helen-szólaltam meg halkan.-Most hagyj itt. Én kérem, hogy hagyj itt.
-Sandra, jól vagy?
-Igen, csak... menj és vigasztald meg Betty-t. Kérlek!
-Biztos?
-Csak menj!-temettem a kezembe az arcom.
-Szóljak Draco-nak?
-Ne! Mond neki, hogy pihennem kell és ne jöjjön most.
-Hát jó.
Helen megölelt, felállt és elment.
Visszahanyatlottam a párnámra és gondolkoztam.
Legalább fél óra eltelt, amikor egyszercsak döntöttem. Lerúgtam magamról a paplant. A kviddics ruhám volt rajtam. Fölvettem a cipőm és felálltam. A lábamba iszonyú fájdalom hasított, de nem érdekelt. Kirohantam a kórteremből, és amilyen gyorsan csak tudtam, elindultam az udvar felé, mert biztos voltam benne, hogy oda mennek a lányok. A nagy fa tövébe.
Madam Pomfrey utánam kiabált, hogy azonnal jöjjek vissza, mert veszélyeztetett az állapotom (?), de nem érdekelt. Csak rohantam. Sajnos McGalagony professzor meghallotta, hogy a javasasszony utánam kiabál, és ő utánam is indult.
Én viszont elértem a tölgyfa ajtót és kirohantam a szabadba. Nagyon hideg volt és nagyon fáztam, ennek ellenére elindultam a tó partja felé, mert szerencsére megláttam a lányokat. Ők nem vettek észre, mert háttal álltak nekem. Draco-ék viszont igen, mert ők jóval arrébb álltak a lányoktól, és felém néztek. Elkaptam róluk a tekintetem, és odaértem a lányokhoz. Egymás mellett álltak a parton és beszélgettek. Nancy szomorkodott (?), Donna őt vigasztalta, Betty valakit szidott (?), gondolom engem, Helen meg csak állt ott és hallgatta őket.
-Lányok...-szólaltam meg tétován, mire mind a négyen rám néztek.
-Neked nem a gyengélkedőn kéne lenned?-képedt el Helen.
-De-szisszentem föl, mert éles fájdalom hasított a lábamba.-Csak muszáj mondanom valamit.
-Minek?-nézett rám dühösen Betty.-Az elmúlt három hónapban nem foglalkoztál velünk. Most mit akarsz? Már késő!
-De várj, én...
-Ugyanmár Sandra! Most sem kell foglalkoznod velünk! Eddig sem tetted! Túl éltük. Ráadásul...
-Én csak azt szerettem volna mondani, hogy sajnálom!-vágtam közbe.-Igazatok van! Mindenben! Szörnyű barát vagyok! Figyelnem kellett volna rátok is! Nagyon önző voltam, csak magammal foglalkoztam! És sajnálom! Nagyon!-kiabáltam könnyes szemmel, majd sarkon fordultam és amilyen gyorsan csak tudtam, visszaindultam a kastélyba.
Már majdnem az ajtónál voltam, amikor Draco lépett oda hozzám.
-Ez mi volt?-kérdezte csodálkozva.
-Semmi-töröltem meg a szemem.-Mennyit hallottatok?
-Csak annyit, hogy kiabáltál-mondta Joe, és időközben beértünk az előcsarnokba.
-Megnézem őket-mondta Gary.
-Veled megyek-mondta Joe.
A két fiú, visszament az udvarra, én pedig tovább sétáltam, föl a lépcsőkön. Draco jött utánam.
-Miért kiabáltál velük?
-Bocsánatot kértem.
-Üvöltve?
-Hjaj nem! Csak picit felemeltem a hangomat. Ennyi.
-És miért kértél bocsánatot?
-Bunkó voltam.
-Te?!
-Igen, én.
-Miért?
-Mert az elmúlt három hónapban csak magammal foglalkoztam. És ők ezt zokon vették. Tök jogosan.
-De...
-Aú!-éles fájdalom hasított a lábamba, már megint. És ezúttal el is estem.-Basszus!
Draco felhúzott a földről.
-Gyere, majd én foglak.
A következő fordulónál azonban McGalagony-ba futottunk; illetve csak én a megszökésemmel. (:D)
-Piton kisasszony, van bármi elfogadható magyarázata arra, hogy mégis miért rohant ki a gyengélkedőről?
-Tanárnő, én csak...
-Igen?
-Beszélnem kellett valakikkel.
-És ez ilyen fontos volt?
-Igen, tanárnő!
-Ugye tudod, hogy nem segít a gyógyulásban ha rohangálsz az iskolán keresztül össze-vissza?
-Tudom, tanárnő. Többet nem fordul elő.
McGalagony elment, mi pedig folytattuk utunkat a gyengélkedő felé.
-Ez fura volt-jegyezte meg Draco.
-Nekem mondod?
A nap hátralévő része annyira unalmasan telt, mint még soha.
Másnap délelőtt még mindig a gyengélkedőn feküdtem és bejöttek hozzám a lányok, hogy megbocsájtanak. Éppen erről volt szó.
-Tényleg bocsi!
-Semmi baj! Igazából tök érthető, hogy a barátoddal voltál elfoglalva.
-Ja, tök jogos!
-Csak közben azért meghallgathattál volna, úgy, hogy ténylegesen meg is hallod amit mondunk.
-Jó na! Tényleg sajnálom!
-Semmi gond!
-Ó micsoda nyál tócsa!-jött be a kórterembe Pansy vihogva.-Hogy ti mennyire cukik vagytok!
Az a csaj totál gáz! Bejött a kórterembe az agyalágyult barátnőjével, Crak-kal és Monstro-val az oldalán, és elkezdett pofázni! Nagyon szánalmas.
(Draco amúgy nem volt ott.)
-Tulajdonképpen mégis mi a fészkes fenét akartok tőlünk folyamatosan?
-Ó hát ez elbűvölő!
-Pansy!
-Mi az?-nézett rám cseppet sem kedvesen.
-Békén hagynál?
-Most?
-Aha, meg úgy általában. Szállj le rólam! Nem vagyok rád kíváncsi.
-De hát rám mindenki kíváncsi!
-Senki sem az, bocs. Nem vagy érdekes. Sem kedves.
-De hát engem mindenki szeret!
-Nagyon tévedsz!
-Majd meglátjuk ki nevet a végen!
-Na ki?
-Én fogok!-mondta, majd egy dühös szem villantás kíséretében kiviharzott a kórteremből.
A lányokkal hangos nevetésben törtünk ki.
-Nem hiszem, hogy ő fog nevetni!
-Én sem! Maximum a saját szánalmasságán!
-Azon se, hidd el!
-Ja, nincs annyi esze!
És tovább nevettünk.

Két héttel később pedig mégis ő nevetett rajtunk.