"JOHNNY ÉS TEN A MEGÁLLÍTHATATLAN SZUPERHŌSÖK! NINCS KI SZEMBE MERNE SZÁLLNI VELÜK!" a hat éves kisfiú az ablakpárkányon ülve kiabált izgatottan, s kezében a Superman figurájával játszott.

"Ten, szállj le az ablakból!" dorgálta meg édesanyja, majd ismét kiment a szobából és magára hagyta a két álmodozó fiúcskát.

Johnny visszatolta a kisszéket a párkány alá, hogy aztán játszópajtása könnyebben le tudjon mászni onnan.
"Köszönöm, Johnny ezredes." szalutált a fiatalabbik, majd elmasírozott társa mellett és a tévé elōtt leült.

◊14 év múlva◊

Pattogatott kukoricával a kezemben néztem az új Superman mozifilmet ami a napokban jött ki. Ten a mellettem lévō széken törökülésbe helyezte magát és az akcióhōs figurájával hadonászott a mozivászon felé.

Gyermeteg mosoly húzódott rózsás ajkaira, ahogy a kedvenc szuperhōse ellátta a rosszfiú baját. Még egy-egy gonosz nevetést is elejtett, ami miatt kénytelen voltam párpercenként csitítani.

"Ajj, ne már." mondta lehangoltan ahogy a vászon elsötétült és a lámpák a terem két oldalán felkapcsolódtak.
"Olyan rövid volt." ajkát lefelé görbítve állt fel a székébōl és indult el a kijárat felé.

"Majdnem két óra volt." megyek utána és hitetlenkedve rázom a fejem. A szeretete a szuperhōsök iránt túl intenzív.

"Az nem elég." fordult hátra, majd kezét a kezemre kulcsolta, s úgy mentünk kifelé az épületbōl.

Már egyáltalán nem volt fura, hogy közösségekben is kimutattuk az egymás iránt érzett szerelmünket. Olyan rég óta ismertük egymást és vallottam be neki az érzéseimet, hogy volt elég idōnk megszokni az emberek elōitéleteit.

2002. szeptember 1: az iskola elsō napja. Ten, a hiperaktív kissrác mellém ült le.

2002. november: legjobb barátok lettünk.

2012. május 17: rájöttem, hogy szeretem.

2013. január 1: bevallottam neki az érzéseimet és kiderült, hogy hasonlóan érzett.

2013. február 18: hivatalosan is összejöttünk.

2016. október 3: összeköltöztünk.

Oly sok év telt el, s azóta sem lankadt a szerelme sem irántam, sem pedig Superman iránt. Az a pasirabló...

"Egész szép Chicago éjjel." sóhajtott felszabadultan, s mélyet szippantott a levegōbe. Szemeit végig a több-emeletes épületeken tartotta, míg én képtelen voltam elvenni róla a tekintetemet.

"Tudod még mi szép?" cukkoltam, hiszen tudtam, hogy mennyire utálja a nyálas dolgokat.

"Superman gyönyörū kék szemei." mosolyodott el huncutul.

"Oké, ennyi volt. Szakítok." nevettem fel. Tudta, hogy nem gondolom komolyan, de csak azért is a nyakamba csimpaszkodva kezdett el apró puszikat lehelni szám mellé.

"Ne merj szakítani. Épp ma döntöttem az örökbefogadásról." csókolt meg végre. Szám széle felfelé görbült, s öröm járta át testem minden porcikáját.

Néhány hónapja, mikor összeköltöztünk és komoly állást találtunk mindketten, elkezdtünk a közös jövōnkrōl beszélni. Valahogy szóba jött egy nap a gyereknevelés. Elōször csak viccnek indult, de jobban belegondoltunk és úgy döntöttünk, hogy nem szeretnénk öreg korunkban gyereket nevelni. Sokkal jobb lenne korai szülōnek lenni.

Elkezdtünk látogatni egy árvaházat és mikor megláttuk BamBamot, az öt éves táj kisfiút, rögtön megszerettük. Azóta minden héten ellátogattunk hozzá és kialakult köztünk egy kötelék.

"Hogy döntöttél?" haraptam be ajkam a válaszra várva. Nagyon reméltem, hogy a válasza pozitív lesz.

"Szerintem itt az ideje, hogy örökbe fogadjuk BamBamot." mosolya egyre csak szélesedett, s hozzám bújt, így kezeimmel körbeöleltem.

◊1 hónap múlva◊

BamBam egyik keze Tenét, a másik pedig az enyémet markolta ahogy végre a közös otthonunk felé tartottunk. Hosszú heteket ígénybe vevō papírmunkák és ellenōrzések után végre örökbe fogadhattuk ōt.

"Héj, mostmár tényleg egy család vagyunk." néztem Tenre, aki elpirultan, de ugyanakkor büszkén pillantott vissza rám.

A panelházba felsétáltunk a saját kis lakásunkig, ami éppen elég nagy volt hármunk számára. BamBam boldogan futott be a nappaliba és ugrott fel a kanapéra ahol Ten akcióhōs figurái hevertek. Beleéléssel kezdett játszadozni velük és csak néha vetette ránk a tekintetét.

Éppen ugyanúgy emelte fel a játékokat, ahogy azt Ten szokta csinálni. Meglepetten figyeltem a kissrác minden mozdulatát, ahogy végre eljutott az agyamig: van egy fiam.

"Ten, kaphatok inni?" tette le a játékokat gondosan, majd az említetthez sétált, aki rögtön fel is állt és a konyhába sétált BamBammal.

"Ezt az apa dolgot még gyakorolnunk kell." mentem utána nevetve. Éppen almalevet öntött egy kis pohárba, majd odaadta azt a fiunknak.

"Nem erōltetem." fordult felém, s kezeivel a pólómba markolt "Nézz csak rá, milyen aranyos." mutatott az asztal felé, ahol BamBam egy sárga szívószálon keresztül szürcsölte az innivalóját, míg szemeit lehunyta.

Végre elmondhatom, hogy egy család vagyunk. Ten és BamBam mostmár örökre az életem részei lesznek. Felnevelhetek egy olyan fiatalembert, aki egyszer majd megváltoztatja a világot és büszkék lehetünk rá.

Talán ō lesz a következō megállíthatatlan szuperhōs.