Seulgi a festōvászon elōtt ülve próbálta megfesteni a jelenlegi érzéseit.

Csak festett és festett, órákon keresztül, majd mikor úgy vélte, készen van, levette a vászont az állványról és a falnak támasztotta.

Aztán csak bámulta és elveszett benne. Annyira hogy el is feledkezett magáról.

"Unnie, bejöhetek?" hallott egy hangot az ajtó túloldaláról, ami Yerihez tartozott.

"Persze." válaszolta egy sóhaj után.
Yeri az ajtót kinyitva lassan lépdelt be a lilás falu szobába, aminek a több festmény is volt támasztva.

"Napokig el sem hagytad a szobádat. Valami baj van?" a fiatalabbik kényelmesen elhelyezkedett a bevetetlen ágyon és körbenézett a szoba misztikus terében.

"Festegettem. Megszállt az ihlet." rántott vállat a világosbarna hajjal megáldott lány.

Yeri szeme megakadt az újonnan festett képen és érdeklōdve nézte annak nedves foltjait.

"Ez mi akar lenni?" mutatott rá.
Seulgi ránézett a képre, amelyen mindössze egy réteg fekete festék talált helyet és semmi más.

"Azt hiszem...az érzéseim. Manapság üresnek érzem magam." válaszolta egy ōszinte kifejezéssel az arcán.

Yeri az összeszorult szívét próbálta nyugtatni, ám az csak nem akart megbékélni.

Egy aprócska könnycsepp végigszántotta a gyönyörū arcát.
Rosszul érezte magát amiért nem vette észre a lány helyzetét.

"Nem is tudtam, hogy így érzel." nyelte vissza a torkában keletkezett gombócot.

"Ne sírj." utasította Seulgi a lányt a kevésnél is kevesebb érzelemmel az arcán és hangjában.

A fiatal lány vissza próbálta folytani bánatát, s támasza akart lenni annak a személynek, aki számára a boldogságot jelentette.

Minden festményt megvizsgált, hogy ezzel is elterelje figyelmét a fájdalmas igazságról.

Majd a sok között egyen megragadt a tekintete.

A kép két elképesztōen pontosan kidolgozott nōi kezet ábrázolt, melyeknek ujjai gyengéden fonódtak egymásba.

A festék már száraz volt és egy vékony porréteg is beborította. Seulgi biztosan elég régen készíthette már.

Az árnyékok és a kis jelentéktelennek tūnō, de gyönyörū részletek különlegessé tették azt a festményt.

Yeri fejében gondolatokat ébresztett a két nōi kéz.

Mi van, ha Seulgi azért szenved belül ennyire, mert nem az ellenkezō nemhez vonzódik?

"Unnie, én is meleg vagyok." jelentette ki mindenféle elōzmény vagy kertelés nélkül, ami leplezhetetlen meglepettséget csalt Seulgi sápadt arcára.

"Is?" csak ennyit tudott kinyögni a döbbenet miatt.

"Nézd, nem kell szégyent érezned azért aki vagy. Attól még hogy a saját nemedhez vonzódsz, te is ugyanannyira vagy értékes mint az összes többi ember a világon."

Yeri bölcsessége mégikább váratlan, ugyanakkor megható volt Seulgi bonyolult elméje számára. Mindigis rossz gondolatokkal ostromolta saját magát amiért nem lehetett olyan mint mások.

Sosem volt társasági ember, nem tudott a férfiak iránt érdeklōdni és ahelyett hogy az interneten lógott volna, szívesebben olvasott regényeket és festegetett gyönyörū festményeket.

A saját kis világába burkolózva érezte csak jól magát.

De ez nem csak rá volt igaz. Egykor Yeri is magánakvaló volt, de ahogy elfogadta ki is ō valójában, s megismerte saját magát, úgy rájött hogy igenis az emberek kedvelni fogják.

És ha nem? Az nem érdekelte.

Seulgi könnyei megeredtek a lány kedvességétōl. Reménnyel töltötte el a fiatalabbik jelenléte és bíztatása.

Szorosan magához is ölelte, s nem csak azért mert el akarta rejteni az akaratlanul kicsorduló könnyeit, hanem mert hálás volt.

Végre úgy érezte hogy önmaga lehet és nem kell rejtegetnie az igazi valóját.

Hála Yerinek.

aye szeressétek magatokat.💕