"Everything is pink, his pillow, his hair, his cheeks."

Hét fiú, kiknek egy-egy szín jellemezte életüket. Kék, zöld, sárga, narancs, piros, rózsaszín és szürke. Mindannyian különböztek a saját módjukon, de ugyanakkor összetartoztak.

김 석진

Jin az ágyban forgolódott betegen. A láza az egekben volt, s az egyetlen dolog, amire vágyott, az maga a napfény volt. Orcája sötét rózsaszínen pompázott, amelyet részben a hōemelkedés, részben Namjoon hívása okozott. Már több órája történt, mégis azok a szavak jártak az eszébe:

"Majd késōbb benézek. Addig gyógyulgass. Szeretlek."

Nem tudta elhinni, hogy a fiú, akivel gyerekkoruk óta barátok voltak és akit már évek óta kedvelt, kimondta azt a szót. Levakarhatatlan mosoly ült ki az arcára, eltekintve a fejfájásától és a fáradtságától. Namjoon minden rosszat el tudott vele feledtetni egyetlen szóval, ami olyan volt mint egy varázsige.

Jin lecsukta szemeit, maga elé képzelve kiszemeltje arcát, amelyet mindennél gyönyörūbbnek tartott. Aztán egy pillanattal késōbb köhögve ült fel az ágyon, elōrehajtva a vastag takarók hegyét, majd kiszállt onnan.

Szüksége volt egy bögre teára, így útját a konyha felé vette. Lassacskán lépkedett a hideg járólapon, igencsak megbánva, hogy nem vett fel zoknit. Aztán mikor odaért meglepōdött.

A konyhapult felett egy kis színes gömb lebegett. A kék, zöld, narancssárga, sárga, piros és rózsaszín árnyalatai egybeolvadva alkottak egy gyönyörū képet.

Seokjin lefagyott a látványtól.

Mi lehetett az?

Ám amikor közelebb lépett, a gömb hirtelenjében elpárolgott, s csak egy darab papírt hagyott maga után, amely könyedén táncolva a levegō puha hullámain ereszkedett egyre lejjebb. Jin még a levegōben kapta el a papíruszt amelyen díszes betūkkel egy rövidke szöveg volt írva.

"Egy közületek már elesett, így már csak hatan vagytok a világ ellen. A feladatotok az lett volna, hogy szebbé tegyétek a jövōt a saját tapasztalataitok alapján, de mostmár csak a következō életetekben folytathatjátok a küldetéseteket.

Mostantól egyesével fogtok elhullani, hogy a következō életben újrapróbálhassátok együtt jobbá tenni a világot. Lehet hogy most elbuktatok, de az nem azt jelenti, hogy sosem fog sikerülni elérni a célotokat.

Következōben több szerencsét."

A levegō fagyosnak tūnt, mintha a tél hirtelenjében beköszönt volna és hideget hozott volna magával. Jinben realizálódott minden: eszébe jutottak az elōzō életei, a többi hat fiú és a sok elbukott küldetés.

Szívét mintha egy hatalmas kéz szorongatta volna. Tudta, hogy valami baj történt, mégsem tudta melyikōjük balszerencsés sorsa volt halál és hogy mi volt az oka. Būnösnek érezte magát, mert ebben az életében sem volt képes összetartani a csapatot és nem sikerült végig vinniük a nekik szánt sorsfordító feladatot.

Lerogyott a földre, térdeit magához ölelve, s szemeit olyan erōsen csukta össze ahogy csak tudta, hogy a könnyek ne szökhessenek ki onnan. Olyan megtört volt; elveszett, būntudata volt, gyötrōdött, émelygett és úgy érezte minden az ō hibája volt.

Nem csak a saját életéért érezte magát felelōsnek, hanem a többi hat fiú életéért is. Būntudata volt, mert ahelyett, hogy a világ problémáival foglalkozott volna, a saját egyszerū életével volt elfoglalva.

Jin vívódását erōs dörömbölés szakította meg, amely a bejárati ajtó fa-szerkezetének túloldaláról jött.

"Jin! Jin, tudom mi történt. Mindenre emlékszek! Engedj be!" - Namjoon mély hangjában tisztán hallható volt az aggódás még a konyha hideg padlóján ülve is. Seokjin rögtön feltornázta magát, s szemeibōl kuszán kiszökō könnyeit pulóvere ujjával letörölte.

"Elrontottuk." - motyogta az idōsebbik, lábait nehezen húzva maga után az elōtér szōnyeggel borított terén. Mikor az ajtóhoz ért, hosszú ujjai remegve fordították el a kulcsot.

Félt szembe nézni Namjoonnal.

De nem csak vele, hanem a többi fiúval is, akik mostanra biztosan emlékeztek a múltjukra.

Lassan nyitotta ki az ajtót, amely horrorba illō nyikorgással adott utat a fiatalabbik fiú magas alakjának. Ott állt, szomorú kifejezéssel az arcán, arra gondolva mit is kéne tennie. Aztán nem habozva tovább ölelte magához Jint, kinek mellkasa egyenetlenül emelkedett a testében és lelkében zajló vihar miatt.

"Elrontottuk." - ismételte meg Jin az imént elmotyogott szót, ezalkalommal egy kissé több szomorúsággal a hangjában.

"Persze hogy elrontottuk. Nem sikerült beteljesíteni a küldetést. De ez nem azt jelenti, hogy nincs több esélyünk." - simított végig az idōsebbik hátán teljes gyengédséggel, mintha attól félt volna, hogy akár egy meggondolatlan mozdulattal is eltörhette volna Jint - "Azért kaptunk emberi testet, hogy emberként gondolkodhassunk és emberként hibázzunk. De következōben csapatként fogunk együtt dolgozni és akkor minden sikerülni fog! Csak ne add fel."

Jin szíve még mindig hihetetlenül fájt a felgyülett érzésektōl, de be kellett vallania, hogy Namjoonnak igaza volt. Lehet, hogy most nem sikerült jobbá tenniük a világot, de legalább tanulhatnak majd a hibáikból és a következō alkalommal mikor találkoznak, biztosan jobban fog minden sikerülni.

"Mindig van remény, igaz?" - nézett fel Joon csillogó sötét-barna szemeibe, aki csak beharapott ajakkal bólintott rá szerelme kérdésére.

"Mindig."

r e m é n y