A tūz egyike volt a világ négy elemének; a népek földjei otthont adtak a legtöbb tūzhajlítónak kik arra a területre születtek. Hazájukban a monarchia uralkodott; mindent a Tūz Ura irányított, s minden döntés az ō kezében volt. Egyetlen fia, kinek a trónt kellett volna örökölnie azonban nem volt úgy oda a királyság megszerzésének gondolatáért.

Kim SeokJin más utakat szeretett volna járni, s nem azért mert félt a ráháruló felelōsségtōl, hanem mert vágyott az utazásra és a szabadságra.

Egy fiú, Kim Namjoon, aki mindenben különbözött Jin temperamentumos személyétōl pont ilyen utakat járt. Namjoon nyugodt volt, kiegyensúlyozott és más mint a többi vízhajlító. Merész volt.

Nem félt átlépni a tūz népjének határait, sōt olyan magabiztosnak tūnt, hogy a körülötte lévōk tūzhajlítónak hitték. Hosszú lábai gyorsan szeltek át nagy távolságokat, hogy aztán tanulás szempontjából fedezhessen fel új világokat.

Volt már a levegō nomádjainak földjén is, akik igencsak befogadóak voltak és sok információt megosztottak vele a múltjukról, s remélte, hogy a tūz nép sem fog másképpen bánni vele.

Azonban tévedett. Alighogy kiejtette telt ajkai közül a víz törzsének nevét, már egy cellában találhatta magát, ahol víznek semmi forrását nem lelte.

Meghökkent, de nem lepōdött meg. Odakint köztudott volt, hogy a tūz népe volt az egyetlen olyan nép, akik elzárkózva éltek a világtól. Mintha féltek volna a náluknál nagyobb erōktōl.

A Víz Törzsek, a Levegō Nomádjai és a Föld Királysága azonban jó kapcsolatot ápoltak egymással. Népeiknek lakói szabadon jártak-keltek a határok közt, s barátságosan viselkedtek egymással. De a Tūz Népe valahogy más volt; elzárkóztak, s terveket szövögettek, hogy hogyan hódítsák meg a világot.

Ezért fogták el Namjoont is. Gondolták egy ilyen világot látott férfiú biztosan sokat tudna mondani a többi nép gyengepontjáról. Azonban éppen nem volt elég idejük kihallgatni ōt.

Az egész tūz népe a Tūz Herceg eljegyzésére készülōdött. A legfiatalabbtól a legöregebbig mindenki magára öltötte díszes ruháit, s királyhoz illōnek mutatta magát.

Csupán a cellákba zárt emberek nem voltak meghívva az eseményre, ami persze egyáltalán nem zavarta ōket.

A királyi palota nagy pompában állt. Már csak két óra volt hátra az eljegyzésig mikor is bemutatták a hercegnek a leendō feleségét. Gyönyörū ám mogorva volt, ki nem érdemelte meg a királynō trónját.

SeokJin hirtelen tolta ki székét a hosszú asztal végérōl. A szék lábainak nyikorgása a fapadlón az egész bálteremben visszhangzott.
Aztán az ülōalkalmatosság hátraesett és puffanó hanggal ért földet.

"Nem teheted ezt apám." szólalt fel a trónörökös "Adj haladékot, s esküszöm találok valakit magam mellé a trónra."

Az asztal körül mindenki elcsendesedett és meglepetten figyelték a fiatal férfi felindulását. Nem érthették mi a baja, hisz mindannyain ebben a hazug népben nōttek fel és váltak azzá akik.

A királyi tanács tagjai felváltva pillantottak a király és a herceg felé, akik közt egy szempárbaj zajlott le.

"Tiszteletlen vagy." hallatta SeokJin apja. Az ō ülōalkalmatossága is lassan csúszott hátra a padlón ahogy felállt. Szinte beleremegtek a fehérre festett falak, melyeket arany-szegélyū képek díszítettek.

"Sajná-"

"Párbajra küldelek." vágott közbe a király "Úgy majd talán tanulsz egy kis tiszteletet."

SeokJin ōszinte megbánással hajolt meg apja irányában, majd átszelve a nagy távolságot az asztal és az ajtó közt, elhagyta a termet. Lábai messzire vitték, fel a toronyba ahol a szobája volt, s kezdetét vette az elōkészület a párbajra.

A nép eközben már a palota felé tartott, ajándékokkal kezeikben, hogy tiszteletet nyílvánítsanak a herceg és a menyasszonya felé. A cellák ōrei is ōrizetlenül hagyták a bezártakat.

Namjoon egy ideig csak a cellákat pásztázta, amelyek nád- és vasrudakból voltak összekovácsolva. Volt egy terve. Ha találna valamit, amiben van víz, akkor annak a segítségével könnyedén elvághatná az ajtón levō láncot.

Viszont semmi sem volt, csupán egyetlen lyuk a tetōn, amelyen egy-egy vízcsepp jutott csak be a minapi esō maradékából.

Az is valami. - gondolta a vízhajlító, majd kezét kinyújtva magához csalogatta a cseppeket. Tenyere fölött egy diónyi víz lebegett, amit aztán nagy erōvel irányított a lánc felé, kis bemetszéseket keltve minden egyes csapással.

Eközben Jin útját a párbaj terem felé vette. Kíváncsi volt ki lesz az ellenfele. Természetesen nem ez volt az elsō eset, hogy párbajozni küldték, de eddig minden alkalommal megmondták neki elōre az ellenfelének nevét és gyengepontjait.

Most viszont hátrányban érezte magát, bár gondolta ez is csak valami utcagyerek lesz.

Minden egyes lépéssel közelebb jutott a teremhez. Kezében egy aprócska lánggal játszott hogy elterelje figyelmét, majd megállt a nagy ajtó elōtt és várt. A mennyezetet pásztázva és lángokat kreálva ütötte el a visszalevō idōt.

Nemsokára egy fiatal szolga adta tudtára hogy bemehet, így még egy utolsót igazítva hercegi köpenyén kifújta a benntartott levegōjét és kinyitotta a vasajtót.

Bent azonban a harcra kialakított tér másik felén az apja állt.
"Nem párbajozok veled!" - kiáltotta SeokJin - "Miért nem az egyik katona?"

Felnézett a nézōtérre, ahol a nemrég még az asztalnál ülōk foglaltak helyet. Szemét forgatta a menyasszony jelölt jelenlétét észlelve, majd ijedten nézett vissza apja harsány hangját hallva.

"Velem voltál tiszteletlen, tehát velem fogsz párbajozni." - a mély hang visszhangzott a kevés emberrel megtöltött teremben. Mindenki meghúzta magát.

"Nem fogok veled párbajozni, apám!" - ismételte mágát, ám ezúttal nem hangzott olyan magabiztosnak.

"Nem gyengének neveltelek! Vállald a felelōsséget!" - kiáltotta, s minden elōjelzés nélkül tüzet lövellt a fia felé, aki képtelen volt visszaharcolni, így csak kezeit maga elé tartva hárította a csapást.

Tenyerei megégtek, apja pedig hátat fordított neki, így tudta, hogy ideje távoznia. Nem csak a terembōl, hanem a palotából is. Számūzték.

-késöbb-

Namjoon már majdnem kész volt a zár elvágásával. Egész teste izzadt, s fáradt volt. Több mint egy órája próbált már kiszabadulni, cellatársaitól idegesítō megjegyzéseket kapva, amiket aztán figyelmen kívül hagyott.

Aztán a lánc nagy zörejjel esett le, s Namjoon hezitálás nélkül hagyta el a régies cella nyomasztó terét. A falról leakasztva a kulcsokat engedte szabadjára az ártatlanul bezárt embereket, majd maga is kiment a friss levegōre, ahol aztán futásnak eredt.

Egyenesen fel a fōtérig ahonnan jött. Az utcák üresek voltak, így meglepōdött amikor a szökōkút mellett egy magas fiú ült, kezeit a vízbe lógatva.

Óvatosan lépkedett felé. Nem tudhatta, hogy a fiú be fogja-e árulni, s akkor vissza kell majd mennie a cella fogságába, ezért vigyáznia kellett.

"Jól vagy?" - motyogta ahogy a vízbe lógatott vöröses kezekre esett tekintete - "Segíthetek?"
SeokJin felkapta a fejét meglepōdve. Talán ez a fiú nem tudja, hogy ō a királyi trónörökös? Vagyis csak volt.
Mindenesetre Jin bólintott, majd kivette kezeit a hūtō hatású folyadékból, s Namjoon irányába nyújtotta azokat.

Szemeit a másikéba fúrta, aki aztán elkapta sajátjait és a tenyerekre fókuszált.
"Mi történt veled?" - próbálta megtörni a fagyos csendet, amely kettejük közt lebegett.

"Miért érdekel?" -reagált Jin hepciásan. Nem akarta elárulni égett kezeinek okát. Szégyenletesnek tartotta azt, hogy csak így elvesztett egy párbajt. Még csak vissza sem harcolt, bár ez érthetō volt.

"Éppen segíteni akarok. De ha neked jobb így-" - rántotta meg vállát a fiatalabbik, s éppen felállt volna mikor a másik gyorsan válaszolt az azelōtti kérdésre.

"A-apámmal kellett párbajoznom és megfutamodtam, ezért ez lett a büntetésem. Na meg persze számūztek."

"Az jó." - válaszolta Namjoon a rövidke sztorira, mire SeokJin meghökkent - "Ne értsd félre. Éppen elhagyni készülöm a Tūz Földjét."

Eközben Namjoon kezei a nyakában lógó nyakláncot markolták, amin egy aprócska palack lógott, benne valamilyen varázsfōzettel.

Letekerte annak tetejét, s vízhajlító képességének segítségvel kíhúzott egy kis vizet abból. SeokJin csak ekkor jött rá, hogy egy vízhajlítóval volt dolga; de tetszett neki. A klisé, hogy a két ellentétes dolog vonzza egymást igen csak imponált számára. Ugyanis vonzónak tartotta a fiatalabbikat.

Namjoon egyik kezébe vette SeokJin jobbját, s másikkal a vízt tekergetve simította rá az égésre. Koncentrált és simogatás-szerū mozdulatokat végzett a seb felett, ami hamar be is gyógyult. Ugyanezt megismételte SeokJin baljával, majd mikor végzett sem engedte el a puha kezet.

"Köszönöm-"

"Namjoon."

"SeokJin vagyok."

Azzal elhagyták a Tūz Népének Földjét, s gyalog haladtak a Levegō Nomádjainak otthona felé hogy SeokJin új életet kezdhessen és Namjoon folytathassa a tanulmányait.

Nem sokkal az odaérkezésük után pedig szerelmet vallottak egymásnak és boldogan, de bújdosva élték tovább életüket.

namjin is my aesthetic-

btw imádom az avatárt, szóval szorri ha nagyon fura volt ez a oneshot TT

ez konkrétan olyan mintha egy Zuko x Sokka fanfic lenne lol (mellesleg arra vevō lennék ha valaki megírná)