"Everything is blue; his pills, his hands, his jeans."

Hét fiú, kiknek egy-egy szín jellemezte életüket. Kék, zöld, sárga, narancs, piros, rózsaszín és szürke. Mindannyian különböztek a saját módjukon, de ugyanakkor összetartoztak.

전 정국

A színek világában élünk. Ahol az emberek az árnyalatokat jelképezik és a természet még élénkebb, mint valaha.
Ám vannak olyan színek, amelyek a szomorúság és elveszettség jelképei. Ilyen volt Jungkook is, kinek ereiben a kék folyt.

A fiú még a hideg télben is képes volt hosszú órákat eltölteni a kinti fagyos idōben. Nem számított számára, hogy a keze átfagyott és azúrosan, már-már lilásan festett. S az még kevésbé érdekelte volna, ha valaki megtámadta volna a rideg sötétben, amely az égboltot és Busan városának egy részét uralta ilyenkor késōn. Nyugodtan ballagott tovább a külváros felé, hátán egy jól megtömött hátizsákkal és kezében egy zafír-szín pulóverrel, amelyet még édesanyjától kapott néhány éve.

Éppen megszökött. A Busant ellepō negatív gondolatoktól még az árvaház vastag fala sem tudott menedéket nyújtani számára. Ugyan nem volt gondja az ott élōkkel, vagy a nevelōkkel, de elege lett az iskolából és az azzal járó csúfolódásból és bántó szavakból, amelyek mindennapjait keretezték.

Nem akarta többé hallani az "árva" szót még ha az is volt, vagy azt, hogy nem tartozik sehová. Tudta jól, hogy ebben igazuk volt, de nem akarta elfogadni. A szüleit akarta visszakapni, hogy minden olyan legyen, mint régen. Vagy ha ez nem volt lehetséges, akkor azt kívánta, bárcsak ō maga is meghalt volna az autóbalesetben, mint a bátyja és a szülei.

Az életkedvét még a baleset napján az autóban hagyta és azóta nem is találta meg azt. A hónapokig tartó piszkálódás pedig csak rá tett mégegy lapáttal. Barátokra nem talált, ahogy megnyugvásra sem az idō során. Meg akart változni, erōs akart lenni, de ez nem volt olyan könnyū számára. Éjszakákat sírt át, az iskolában bezárkózott a vécébe és kezdte elkerülni az embereket. Félt mindentōl és mindenkitōl.

Viszont most úgy gondolta, hogy végre nyugalomra találhat. Pár órával ezelōtt minden fontosabb dolgát összepakolta a hátizsákjába és elhagyta a magas és ijesztō épületet, hogy aztán az éjszaka sötétjében végre magára találjon. Úgy tervezte, hogy Ulsan városában kezd majd új életet, bár ō maga sem tudta mibōl és hogyan. Gondolta majd út közben kitalál valamit, de tudta, hogy az nem lesz olyan könnyū.

Talán nem is jut el odáig.

Lassú léptekkel haladt Busan széle felé, amelyet egy erdō és egy folyó övezett. Telefonján kikapcsolta a GPS-t, hogy még véletlen se találják meg és felkavartan, de mostmár nyugodtabban lépdelt tovább. Lábán a kék farmernadrágja feszített, amelyet egy bakancsba tūrt és kabátja lengén lógott testén. Fázott, de nem érdekelte már semmi. Az sem, hogy eléri-e Ulsant, vagy sem.

Hogy elkerülje a fōutat, az erdō felé vette irányát, s mikor már az utcai lámpák látótávolságon kívül voltak, telefonjával kezdett világítani. Talpa alatt az ágak nagyokat reccsentek, baglyok huhogása hallatszott a közelbōl, s a szél még erōsebben fújt.

Kezdett fáradni az órákig tartó gyaloglástól és ugyanakkor álmos is volt. Aludni akart, de akkor sem bánta meg, hogy ott hagyta az árvaházat.

Végül egy fa tövében leült és magára terítette a kék pulcsit, amit mindaddig szorongatott. Tüzet akart gyújtani, hogy a lángok meleget nyújtsanak átfagyott testének, de semmi gyújtóeszköze nem volt. A hideg minden porcikáját átjárta.

"Semmire sem gondolsz." - súgta magának - "Felelōtlen vagy."
Ökölbe szorította kezeit és fejét hátra döntötte. Mostmár tudta, hogy nem fogja elérni Ulsant. Túl messze volt és Jungkook nem volt elég erōs ahhoz, hogy eljusson odáig. Hiába csak negyven kilóméter, sem lelkileg, sem testileg nem bírta az utat végig csinálni.

Szüksége lett volna valamire, egy kis pirosra az életében. Akár tūz, akár egy személy formájában, a piros kiegyensújozta volna a mostani lelki állapotát és átsegíthette volna ezen az irtózatos idōszakon. De sosem volt pirosa.

"Használhatatlan vagy." - motyogta a bántó szavakat, melyeket saját magához intézett.
A kék átjárta ereit. Szomorúság és gyengeség magasodott felé, s tudta: itt az idō feladni.

Nem bírta tovább a küzdelmet, sem pedig a saját gondolatait. Ha kitörölhette volna a memóriáját, akkor most nem utálta volna magát annyira. Nem lennének olyan emlékei, amelyek a következō tetteire sarkallnák.

Feljebb ült és táskájának egyik zsebébōl egy pirulás dobozt vett elō, amit még az alvászavarára kapott. Altatók.
Felpattintotta a tetejét, majd a kezébe vett hét darabot és egy ideig bámulta azokat, míg bántó gondolatok pörögtek végig a fejében. Súgdolózások, amelyek végigkövették mindennapjait.

"Nézzétek, ott az árva!"

"Jobb lett volna neki is, ha ō is a szüleivel hal."

"Nincs senkije." - "Ō maga is egy senki, egy árva."

Aztán a kezében lévō pirulákat a szájába vette, lenyelte és a hideg éjszakába elgyengülten várta hogy örökre elaludhasson és újra találkozhasson a családjával. A kék pedig fehérré fakult.

f e l a d á s

•Szóval ez egy sorozat lesz amit valószínūleg nagyon lassan fogok feltölteni.
•Cunami veszély van felénk és félekㅜㅜ