"Who's gonna catch me when I fall? You?" (Catch me when I fall - Luhan)

Kérlek.

Kérlek.

KÉRLEK.

Ébredj fel.
Nem neked kellett volna meghalnod. Miért mentettél meg?

Buta. Buta Hoseok.

Most nézd meg hova jutottál.

Miért nem hagyhattad, hogy a figyelmetlenségem engem sodorjon bajba? Miért akartál annyira segíteni? Miért löktél el az útból?

Miért?

Miért nem köszönhettem el?

Ez mind a te hibád.

Nem. Az én hibám.

-Hopi. - szólitottam a régi becenevén, amit még kilenc éves korunkban adtam neki - Tudom, hogy már nem hallasz, de hiányzol.

A sír végében ültem törökülésben és a sírkövet simogattam, miközben másik kezemmel egy képet nézegettem a telefonomon. Hopi és én a folyóparton készítettük pár hete, mikor felhívott, hogy elmondja a terveit.

"A folyóparton ültünk, lábainkat a halkan csobogó víz felé lógatva, ami megnyugtató hatást kölcsönzött az amúgy autóktól zajos környéknek.

-Jelentkezek egy tehetségkutatóba. - mondta ki végre a várva várt hírt, minek hatására abba hagytam a zöld pázsit tépkedését.

Hirtelen felugrottam és ōrült táncba kezdtem. Hoseok az arcát takargatva nézte tevékenységemet, míg sikításba nem kezdtem.

-Az én legjobb barátom híres lesz! A TIETEK PEDIG NEM! - körbe mutogattam az utcán sétáló embereken, kiknek nagy részét hidegen hagyta az ordítozásom. A másik fele meg úgy nézett rám, mint egy elmebajosra.

-Hagyd abba Jimin. Leégetsz.

Szememet forgatva másztam mellé, majd nadrágom zsebébōl elōvettem a telefonomat és kettōnk felé fordítottam a kamerát.

-Muszáj szereznem egy képet a világ legjobb táncosától. - mondtam, majd lōttem egy képet, amin én vadul mosolygok, míg Hopi egy szemforgatás közepén van.

Bájos.

-Töröld ki! - kiáltott rám, de válaszként a fejemet rázva tettem vissza a készüléket a nadrágom zsebébe.

-Felhasználom, hogy leégesselek az egész világ elōtt mikor híres táncos leszel. - mosolyogtam rá."

Könycseppek sorozata szántott végig az arcomon ahogy arra gondoltam milyen fényes jövō állt volna elōtte.
Nem ismertem nála jobb táncost, pedig már öt éve ugyanabba a tánccsapatba jártunk.

Nos...két héttel ezelōttig, amikor is felutazott Szöulba a meghallgatás miatt. Megigérte, hogy még a hétvégén visszajön az eredménnyel.

Megtette.

"Épphogy a zebrához értem, aminek a másik felén a buszállomás volt, megláttam Hoseokot a négy-sávos út másik felén integetni egy nagy mosollyal az arcán.

Egy pillanatig sem gondolkodtam, rohanni kezdtem felé, hogy egy óriási ölelésbe zárhassam.

-Ne, Jimin! - hallottam ordítását a másik oldalról, míg mögülem egy idōs hölgy kiáltott kétségbeesve.

-Fiatalúr, maradjon a járdán.

Persze már túl késō volt. Még csak oldalra sem mertem nézni, mert tudtam mit látnék.
Egyenesen elōre fókuszáltam Hoseokra, aki úgyszintén futni kezdett felém, s amint erōsen hátra lökött, egy kamion száguldott el pár centire tōlem.

Aztán nagy fékcsikorgás és Hoseok tōlem pár méterre feküdt az úton.
Rögtön meghalt.

-Hyung, miért mentettél meg? - sírtam."

Ki hitte volna, hogy ilyen klisé módon hal meg? Miattam.

-Remélem haragszol rám Hopi. - szipogtam - Megérdemlem.

Tudom, hogy bejutott. Emlékszem az üzenetére: "NE HALLGASD MEG A HANGÜZENETET! SZEMÉLYESEN AKAROM ELMONDANI, CSAK TÚL IZGATOTT LETTEM."

Egy apró mosoly kúszott az arcomra. Hallgattam rá és nem hallgattam meg, de aztán a temetése napján eszembe jutott és mégis megtettem.

"Jimin, bekerültem! Megyek haza, hamarosan látlak és akkor megünnepeljük. Híres leszek ahogy mondtad. JAJJ ISTENEM NEM KELLETT VOLNA EZT ELMON-"

Megérdemelte volna a figyelmet, a hírnevet, a szeretetet. Így belegondolva, én nem adtam meg neki mindent. A támogatáson kívül nem tudtam semmivel sem szolgálni.

Olyan rossz barát voltam.

Ellentétben vele, aki mindig ott volt mellettem. Mikor a depressziómmal, vagy evészavarral küzdöttem.

Emlékszem ahogy egy hónapig minden nap hordta nekem az ételeket, amiket egy ideig elutasítottam a testsúlyomra hivatkozva. Aztán egy nap azt mondta, hogy ha én nem eszek, akkor ō sem fog. Ezzel pedig sikerült rávennie, hogy megegyem a fura kis fōzési kísérleteinek nevezett valamit.

Mit meg nem adnék, hogy még egyszer ehessek az ízetlen levesébōl.

-Hyung, nagyon hiányzol. Most ki fog megmenteni, ha zuhanok? - sírtam fel hangosan.

Úgy látszik, hyung, ez volt az utolsó alkalom, hogy megmentettél.

Pulóverem ujjával letöröltem a könnyeimet és felálltam a sírtól. Esteledett és a temetō ijesztō kezdett lenni.

-Nem akarlak itt hagyni Hopi, mert tudom, hogy félsz a sötétben, de muszáj elintéznem valamit. Mindjárt találkozunk.

Még utoljára végig simítottam a szürkés sírkövön, majd hátat fordítottam és futva útnak indultam.

A városközpontot tíz perc alatt értem el futólépésben, s mivel fáradni kezdtem, ezért kissé lassabban kocogtam tovább. Célomnak az Oncheon folyó volt kitūzve, ahol az utolsó közös képünket készítettük.

"Most, vagy soha."

Hopi mindig ezzel a mondatával piszkált, mikor nyuszi módjára kimaradtam mindenbōl. Mint mikor nem mertem gördeszkára állni, vagy bemászni a csónakba egy osztálykirándulás alkalmával.

Hallani akarom, ahogy újra ezt mondja. Úgy hiányzik az idegesítō piszkálódása.

De már késō.

Az Oncheon folyó már a látóteremben volt, s szemem elōtt láttam ahogy Hopi a folyóparton vár, ami végig utcai lámpákkal volt kivilágítva.
Tudtam, hogy nem ō az, csak a képzeletem játszadozik velem, így a közeli híd felé vettem az irányt.

Az autós forgalom még ilyen késōn is hatalmas volt, ellentétben a gyalogos forgalommal, ami mostanra szinte teljesen kihalt.

Zsebre tett kézzel sétáltam fel a járdán és a híd közepe felé megálltam, hogy egy pillanatra körül nézzek.

Hoseok alakja még mindig a vízparton ült, s innen fentrōl úgy tūnt, mintha egy fényes aura lengte volna körbe.

-Tudtam, hogy egy angyal vagy, hyung. - súgtam magamnak, majd minden hezitálás nélkül felmásztam a korlátra, miközben végig Hoseok képzeletbeli alakját néztem.

Ne aggódj Hopi, "mindjárt találkozunk".

A korlátnak mostmár a külsō felén kapaszkodva vetettem egy utolsó pillantást Busan városra, ahol felnōttünk.

Eszembe jutott, mikor hét éves koromban egy új fiú jött az osztályomba, aki Jung Hoseok néven mutatkozott be, majd legjobb barátok lettünk.
A karaoke esték miután betöltöttük a tizenhatot.
A felejthetetlen koncertek, amikre a részidōs munka által gyújtött pénzbōl mentünk el.
Az átvirrasztott esték, mikor valamelyikünk korházba került egy tánc baleset miatt.

Minden pillanat, amit Hoseokkal töltöttem...

Újabb könnycseppek csordultak végig az arcomon, amelyek egyenesen a vízbe hullottak egyesével és eggyé váltak azzal.

Itt az idō.

Szemem sarkából a képzeletem által alkotott Hoseokot figyeltem, aki fejét nemlesegesen rázva nézett az irányomba.

Aztán elengedtem a korlátot és a mélybe zuhantam, egyenesen bele a jéghideg vízbe.

"Ki fog megmenteni ha zuhanok? Te?"