Bágyadtan nyitom ki a szemeimet. Nem aludtam igazán jól. Valaminek nekinyomódok. Valami erősen tart. Mi a... Iwa-chan?! Az ő mellkasának feszülve ébredek a kanapén. Ez meg... mégis mi történt? Arra emlékszem, hogy sírt, én pedig megvigasztaltam. Elaludtam volna? De akkor ő miért nem ébresztett fel? Nem zavarta volna ez a kínos szituáció? Egymást követik a "jobbnál-jobb" elméletek a fejemben. Őszintén nem tudom, mit kéne most éreznem. Talán undort, amiért ilyen félreérthetetlen pózban sikerült elaludnunk. Én mégis... azt hiszem, hogy örülök. Iwa-chan még erősebben szorít, közben valamit motyog, de azt nem igazán értem.

- Oi...kawa... - suttogja félálomban úgy, hogy nekem vér szökjön az arcomba.

Miért ejtette ki ÍGY a nevem? Nem azt mondom, hogy nem élvezem a kialakult helyzetet, mégis kezdem egyre kínosabban érezni magam. Talán mert jól emlékszem, mennyire ki volt bukva Iwa-chan tegnap este. Óvatosan lefejtem magamról erős kezeit és kióvakodok a konyhába. Megnyitom a csapot és iszok egy pohár vizet. Egy kevés vizet az arcomba is lögybölök, hogy csillapodjon lángolása. Nem igazán vágyom rá, hogy Iwa-chan ilyen állapotban lásson. Közben az említett személy fészkelődni kezdett a kanapén, és mivel az ülőalkalmatosság - a nevében is benne van - nem alvásra való, szépen lebucskázott róla. Nagyot koppant a feje a fapadlón. Szemei felpattantak, majd dühösen szitkozódni kezdett. Akaratlanul is megmosolyogtam a dühös barátomat. Annyira aranyos... Mondjuk ezt már jó ideje tudom. Első találkozásunk óta, csakhogy azóta már menthetetlenül bele is szerettem. Nem tudom, hogy miképpen történt. Talán mikor még kicsik voltunk és kimentünk a nagyapja farmjára...

* - Oikawa! Siess már! Nem várok rád egész nap! - türelmetlenkedett Iwaizumi.

- Megyek már Iwaizumi-san! Ne sürgess! - az idősebb fiú megállt és türelmetlenül bevárt engem.

- Túl hosszú a neved. Olyan sokáig tart kimondani. Mostantól csak Iwa-channak foglak hívni. - vigyorogtam a másikra.

Amaz bosszúsan nézett le rám, de nem akadékoskodott. Nem vette el az örömömet. Már olyan régóta akartam őt becézni, de sosem tudtam, miképp hívhatnám. Az Iwaizumi-san túl hivatalos... ő a barátom!

- Iwa-chan?

- Mi az? már megint - kérdezte unottan.

- A barátom vagy, ugye? - társam hirtelen megtorpant, szemei kiguvadtak. Igazán meglephettem a kérdéssel, mert hosszasan hallgatott.

- Persze, hogy az vagyok te idióta. - felelte halkan.

Boldogan kaptam fel addig lehajtott fejemet. Kézen ragadtam és elkezdtem rohanni. Nevettem. Olyan jóleső érzés volt. Csupán azt nem kalkuláltam bele a dolgokba, hogy egy farmon nem aszfaltos út van. Gödörbe léptem és hatalmasat estem. A térdem csúnyán le is horzsoltam. Iwa-chan aggódón hajolt fölém, aztán az ölébe kapott és bevitt a házba. *

- Minden oké? - vetem oda a szitkozódónak félvállról. Úgy néz ki, hogy ma bal lábbal kelt fel, mivel ingerülten ordít vissza az egyszerű kérdésemre.

- Anyád az oké te barom! - nem egy kedves ember, de sosem viselkedik ennyire... bunkó, tajparaszt módjára. Mi lelhette? Az egy dolog, hogy lefordult a kanapéról, attól még nem kéne így viselkednie.

Odamegyek hozzá és letérdelek elé. Ismét könnyeket látok gyűlni sötétbarna szemeiben. Most először gondolom úgy, hogy gyönyörű is lehet egy síró ember. Teljesen elveszek a sötét szempárban. Fel sem tűnik, hogy megszorítom a kezét, és egyre közelebb hajolok hozzá. A zavart a tekintetében viszont észreveszem. Értetlen szemekkel figyel engem. Észbe kapok és visszatérek eredeti testhelyzetembe.

- Iwa-chan, mi a baj? Nekem elmondhatod. - hangom bátorítóan cseng, remélem képes lesz megnyílni előttem.

- A nagyapám... tegnap meghalt. - sokkol a hír, Iwa-chan imádta az öreget.

- Én... sajnálom. - szorosan átölelem barátomat.

Hagyja, hogy magamhoz húzzam. Egyáltalán nem ellenkezik. Erőtlenül karol át. Majd meghasad a szívem, hogy így kell látnom őt. Kicsit eltolom magamtól, éppen csak annyira, hogy láthassam arcát. Megsimogatom a pofiját. Annyira puha és selymes a bőre. Akaratlanul is az ajakit kezdem el bámulni. Még sose éreztem ilyen erős késztetést arra, hogy megcsókoljam. És akkor olyan történik, amire végképp nem számítok. Iwa-chan odahajol hozzám és lágy csókot nyom ajkaimra. Teljesen elvörösödöm és meglepődöm a hirtelen jött romantikától, de viszonozom a gesztust. Nem érzéki csók ez, mégis beleremegek. Az egész testem libabőrös lesz. Olyan régóta vágytam erre... de legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy Iwa-chan lesz a kezdeményező fél. Mindig eltaszított magától, amikor gyengéden kezdtem viselkedni vele, és most... ha szabad ilyet mondanom, akkor jelenleg ő áll a seme szerepében.

- Mit... művelsz? - távolodok el tőle kipirult arccal.

- Bánod? - nem válaszolok, csak számat az ő ajkaira tapasztom.

Ez már nem olyan, mint az első csók volt. Sokkal vadabb és szenvedélyesebb annál. Nyelvemmel bejutási engedélyt kérek, és meg is kapom. Lassan tapogatózok az ismeretlen területen. Belenyögök a csókba, amikor Iwa-chan nyelve rátalál az enyémre. Ő ezt egy huncut mosollyal nyugtázza, aztán ő is elkezdi feltérképezni a terepet. Tenyerem a pólója alá csúsztatom, mire ő ledermed. Ellök magától. Úgy érzem, menten összetörök millió kis üvegszilánkra. Iwa-chan ijedten néz rám. Feláll, kimegy az előtérbe, felveszi a cipőjét és kilép a házból. Nem megyek utána. Túlságosan félek attól, hogy mit mondana nekem. Most bizonyára utál. Lelkileg teljesen labilis, és én ezt szemét, szexéhes pedofil módjára használtam ki. Undorodom magamtól. Hogy tehettem ilyet? Ráadásul a legjobb barátommal! Tudhatnám, hogy nem érdeklem őt... de akkor mégis miért csókolt meg ő engem, és nem fordítva? Bizonyára ezt váltotta ki belőle a nagyapja halála. Borzasztóan szégyenlem magam... Hisz biztos vagyok benne, hogy Iwa-chan a lányokat kedveli. Tegnap is találkozott egyel... és olyan boldognak tűntek.

Könnyeim patakokban folynak. Még mindig ott ülök, ahol két órája. Ugyanazon a helyen, mint amikor elment. Teljes letargia. Érzelmileg összeomlottam. Szerintem nem akar látni. Én ennek ellenére meg szeretném neki magyarázni a történteket. Ezt nem felejthetjük el csak úgy. Ma délután edzés lesz. Ha vége, az öltözőben beszélek vele. Már csak szipogok. Szívfájdalmam kezd csillapodni. Hogy tudtam ilyen kis apróságon ennyire kiakadni?! Hihetetlen vagyok! Mint egy hisztis tini luvnya! Feltápászkodom a földről és nekiállok elkészíteni az ebédet. Olyan nagy baj csak nem lehet abból, ha én főzök...

Igazam lett. Baj nem is történt. De katasztrófa, már igen! Benn felejtettem a húst a sütőben és már csak a füstjelző éles sípolását hallottam meg. Vizet is raktam fel forrni, hogy tudjak kifőzni tésztát. Arról is sikeresen elfeledkeztem, így az összes kifutott. Most pedig ünnepélyesen megfogadom, hogy többé a konyha közelébe se megyek. Úgy néz ki a tepsi, amiben a húst túlsütöttem, mintha túlélte volna Hirosimát. Beáztatom, aztán ránézek az órára. Fél három?! Indulnom kell! Így is negyed órás késésben vagyok.

Pihegve érek be az iskolába. Futottam. Sokat. Gyorsan. Kapkodva és szaporán veszem a levegőt. A többiek rég túl vannak a bemelegítésen és már játszanak. Fejem jobbra döntöm, úgy figyelem Iwa-chan játékát. Dühből csinálja. Igaz, hogy minden pontot megszerez, de egyedül ő játszik a három főből. Az egyik társa már a földön ül. Az edző nem szól rá. Nem csodálom, én se tenném. Iwa-chan alapvetően egy jó ember, de ha dühös, rosszabb ezer démonnál is. Ilyenkor nem érdemes az útjába kerülni, vagy ha mégis megteszed, addig éltél. Az edző rám kiált, hogy álljak be Iwa-chan mellé. Engedelmeskedem. Barátom meglehetősen idegesen mér végig, de aztán folytatja az egyszemélyes játékot.

Az edzés viszonylag gyorsan véget ér. Mivel nem lesz a közeljövőben semmiféle verseny, lazább napok fognak jönni. A többiek már réges-rég elhúzták a csíkot. Én még az öltöző előtt várom, hogy az a bizonyos valaki, aki lesmárolt, majd elmenekült kidugja a képét és végre beszélhessek vele.

~
Hali! Itt a folytatása a kis IwaOi-os ficemnek. Véleményeteket jelezzétek nekem a komment szekcióbak! ^^
~