A napok rohamosan teltek, alig tudtam követni, hogy hányadika van. De szerencsére még van sok idő a nyárból. Annyira jó bűntudatmentesen semmit tenni, kétségkívül a legjobb érzés a világon.
Lassan már kezdtem is elfelejteni a találkozást...Nem is vártam vele kapcsolatban semmit sem, hisz majd Shawn Mendes pont engem akarna megkeresni? Ezen a gondolaton mindig jót nevettem. Nem is akartam volna belefolyni ebbe a világba. Én imádok átlagos lenni. Nem kívánom azt a feszültséggel teli életet amit a sztárok élnek. Az a nagy stressz ami alá ki vannak téve engem élve felemésztene. Nem hordhatják azt amit akarnak, nem mondhatják azt amit igazán gondolnak, nem tehetnek semmit sem anélkül, hogy a sajtó ne tudna róla. Én ebből nem kérnék. De persze biztos van jó oldala is ennek. Viszont nekem semmi tehetségem nincs semmihez sem, szóval aggódni valóm nincs arra, hogy esetleg híressé válnék.
Szóval a mai napra nem terveztem semmi különöset. Talán találkozom az két barátommal, Daviddel és Lisaval, de még nem biztos, mert valami dolguk van és nem tudják mikor végeznek. Már az első osztály óta ismerem őket és mai napig összedobunk találkákat, hogy tudjuk mi a helyzet a másikkal. A barátságok fontosak számomra és próbálok mindegyikükre elegendő időt fordítani. Hisz barátok nélkül az élet halál unalmas lenne, nem igaz?

13:08.
Ezt az időt mutatta a telefonom amikor a házat elhagyva rápillantottam. Végül is találkozom velük, mert tudtak időt szakítani rám. Mindig várjuk a nyarat, hogy találkozzunk a barátainkkal, de ez a legnehezebb időszak összehozni a találkákat, mert mindenki nyaral és programokat szervez magának, plusz sokszor mindannyiunk egy lusta dög és azt hazudja, hogy dolga van, mert nincs életereje kilépni a házból.
A közeli kávézóban találkozunk, mert az nincs is messze és ott csinálják a világ legfinomabb limonádéját! Oké, igazából a limonádé elkészítéséhez nem kell nagy tudomány, de ott iszonyat finom.
Röpke 15 perc alatt megtettem a távot gyalog, és lenyomva az otthonos kis hely kilincsét, beléptem és szemeim rögtön Lisa és David után nézelődtek. Meg is találtam őket egy ablak melletti asztalnál, ahova a napfény enhyén odasütött. De meleg egyáltalán nem volt a kávézóban, mert a légkondi megállás nélkül ment, kis búgó hangot kiadva magából, amit csak akkor lehetett hallani, ha igazán koncentráltál a zajra.
Ajkaimon egy akaratlan mosoly terült el amint odaballagtam a rég nem látott barátaimhoz és rögtön szoros ölelésbe vontam őket. Leülve velük szembe, heves beszélgetésbe kezdtünk, mindent átbeszéltünk. Időközben rendeltünk egy - egy italt is persze. Nagyon szeretem mindkettőjük társaságát.
És ha jó a társaság az idő is rohan. Már háromnegyed nyolc volt és mivel anyunak megígértem, hogy együtt vacsorázunk így fájó búcsút kellett vennem a barátaimtól. Az üdítőm a kezemben volt, a telefonommal együtt, próbáltam nem elejteni egyiket sem. A kijárat felé vettem az irányt, Lisa és David már egy másikon távoztak, mert ők az ellenkező irányba mennek, mint én. Épp írtam anyunak, hogy most indulok hazafelé, amikor éreztem, hogy valaki nekem jön és a kólás üvegem megborul, így a benne lévő folyadék a bizonyos emberre ömlik. Baszki!
- Uram Isten, kérlek bocsájts meg! - szabadkoztam rögtön, de az arcát megpillantva nem hittem a szememnek - Shawn?!?
- Oh, heló M...Ma...Mar...MADELAINE! Igen, ez a neved - mikor végre kitalálta a nevemet, felnevettem.
- Hűha, a nagy Shawn Mendes emlékszik a nevemre 9 nap elteltével is - a szemeimet megforgatva apró mosoly terült el ajkaimon.
- Ennyire pontosan számolod a napokat azóta, mi? - nevetett - Egyébként..nehezen felejtenék el egy lányt, akivel a férfi mosdóban futottam össze. És megint egymásba botlottunk. Lehet ez már nem is véletlen - olyan tipikus "jó kisfiús" bája volt, olyan aranyosan mosolygott, hogy akár elolvadni is képes lettem volna tőle.
- Hát, meg lehet - ekkor kuncogva néztem le a felsőjére, ami teljesen elázott kólával - Úristen, el is feledkeztem arról, hogy leöntöttelek! Nagyon nagyon sajnálom! - fogtam meg pólója azon részét, ahol a folyadék átáztatta a puha anyagot.
- Semmi baj, tényleg. Majd megszárad - nem törődve legyintett, mire én mosolyogva tűrtem egy tincset a fülem mögé. Már épp meg akartam szólalni, de a telefonom csörgött. Anya neve jelent meg a képernyőn, én pedig egy gyors "bocsánat, ezt fel kell vennem"-et elmotyogva elhúztam a zöld csíkot.
- Mondd anyu! Igen, már úton vagyok...Nem, csak lassú a busz...Igen, késett...Neeem, már tényleg elindultam!...Sietek, szedem a lábamat...Jahj, okés anyu, vigyázok!...Rendben, 10 perc és ott vagyok, puszi! - sóhajtva nyomtam ki, miután édesanyám percekig magyarázott nekem az utca veszélyeiről és a BKV lassúságáról és arról, hogy milyen komótosan sétálok. Mondjuk hova is kéne sietnem?!
- Ahogy hallom, anyukád nagyon vár haza - már majdnem meg is feledkeztem a tényről, hogy Shawn Mendes áll előttem. Csak lazán társalogtunk, mint akik ezer éve haverok.
- Igen, megigértem, hogy vacsira hazaérek - nevettem fel halkan - Szóóóval szerintem megyek is, mert még buszoznom is kell meg minden - sóhajtottam aprót, semmi kedvem azokkal a büdös, piszkos és lassú járművekkel közlekednem. Lehet vennem kéne már egy kocsit, mert jogsim van. Viszont anyáék nem engednek vezetni, mert szerintük ön- és közveszélyes vagyok.
- Menj csak, nekem is mennem kell úgyis - bársonyos nevetése zökkentett ki gondolatmenetemből.
- Még egyszer sajnálom az felsődet, nem akartam - tényleg bántott a dolog, mert én nem néztem az orrom elé és szegény srácra tényleg az üveg fele kiömlött.
- Semmi baj, ne aggódj emiatt, nem történt tragédia - mosolya engem is arra késztet, hogy ajkaim szélesre nyúljanak. Mikor zöldes barna szemeibe néztem egy picit megmeredtem. Nem megijedtem vagy ilyesmi, csak valahogy olyan...olyan különleges érzés járt el. Nem hazudom, ha azt mondom, hogy perceken keresztül némán bámultuk egymást és alig 20 centi választott el minket. Ekkor Shawn lassan közelíteni kezdett felém.
- Shawn, gyere mert mennünk kell, Cleo Absold már vár minket, 20 perc múlva kezdődik az interjú - egy ismeretlen ember hangja varázsolt mindkettőnket vissza a valóságba és felé kaptuk a fejünket.
- Oh, így elment az idő? Akkor siessünk! - mondta Shawn, majd rám pillantott újra - Remélem még látlak, Madelaine - aligha felfogtam mit is mondott, már el is tűnt. Résnyire nyitott ajkaim lassan bezárultak és feleszméltem a ködből, amiben pár percig barangoltam az elmémben. A karórámra pillantottam és rájöttem, hogy ha sietek, elérem a következő buszt, ami 7 perc múlva indul. Így hát elhagytam a kávézót és kapkodni kezdtem viszonylag rövid lábaimat. Igazából 167-168 körül vagyok, ami talán nem tűnik alacsonynak, viszont itt Kanadában mindenki rohadt magas.

Sikeresen hazaérve, lerúgtam a cipőmet magamról és a cuccaimat ledobva, mentem is a konyhába.
- Szia anyu! - nyomtam egy puszit az arcára mosolyogva a kötényben tevékenykedő édesanyámnak.
- Jaj szia kincsem! Nem is hallottalak megérkezni - ajkain elterült egy apró mosoly, miközben már a tányérokra szedte ki a vacsit.
- Várj, segítek - mondtam neki és a segítségemmel kiszedtük az ételt, majd tálaltunk is. Időközben apa is megjelent, így nyugodtan és családiasan neki láthattunk a vacsoránknak. Beszélgettünk az éppen aktuális dolgokról, miközben anya isteni főztjét ettük. Tökéletes zárása volt a napnak.

Na hát meg is érkeztem a második résszel❤️ kissé lapos lett szerintem és talán van benne pár értelmetlen mondat, amiért bocsánatot kérek, de higyjétek el, csak éjjel írtam pár sort mindig, néha már félig csukott szemekkel😂. Remélem azért semmi komolyabb hiba nincs benne és nagyon remélem elnyerte mindannyiótok tetszését❤️. Igyekszem a következő résszel, addig is legyetek jók!
Shawnnal teli álmokat mindenkinek❤️