- Megegyeztünk?

A kérdésre bólintottam.

- Egy év múlva itt, ugyanekkor - emeltem feléjük üres kávés poharam, mire a társaság nagy vidáman koccintott velem. A két fiú nevetgélve töltött egymásnak a vodkából, az egyikük hátra fordult.

- Danny? - kérdezte Will az ablaknál ülő fiút, aki az érettségi vége óta a telefonját nyomkodta, néha a lemenő napra nézett fel. Hosszúra nőtt vörös haját, a benti nagy melegben is sapka alá rejtette, pufók testén egy farmer és egy ing feszült. Egy utolsót elpötyögött a telefonján, kíváncsian  felpillantott.

- Benne vagy? - érdeklődött a mellettem ülő Ed, sóhajtva átkarolta vállamat, végül egy nagyot húzott a poharából.

Dan szemében egy apró szomorúság csillant fel, mire óvatosan rámosolyogtam. Egyetértően megbólintotta fejét, tekintetét visszaterelte a tájra. Telefonján, a még nem ismert egyetemi diáktársaival próbálta megtalálni a közös hangot, a sok mosoly és a készülék adta tömegnyi csipogás után úgy éreztem, hogy sikerül is neki. Danny-t mindig szerette mindenki.

- Nem fog visszajönni - suttogta a fülembe Ed. - New York nem fogja elengedni, magába szippantja.

Sóhajtva a barna tölgy-farönkökből kirakott plafonra néztem. Az elmúlt hónapokban, mióta az egész gimnázium megtudta, hogy jeles diákuk következő évben az ország, sőt a világ leghíresebb művészeti egyetemén fog tanulni, mindenki ezt hajtogatta. Dan nem fog hazatérni. Teljesen oda költözik.

- Itt lesz ő is - pillantottam az említettre. Minden erőmmel bizonygattam magam, hogy még látni fogom. - Ő is a családunk része.

- Majd miután a nagyvárosi menő családja befogadja, mi repülünk a kukába - vetették rám pillantásukat.

- Még mindig jobb, mint apukátok barkácsüzletében robotolni, míg a tiétek nem lesz - szögeztem feléjük.

Ed kezét ledobtam a vállamról, az asztalon gőzölgö pohár forró csokit a kezembe fogtam. Dan előtt lévő fekete babzsákba kényelmesen elterültem, megvártam míg rám néz, akkor feléje nyomtam az idétlen bögrét.

- Köszönöm, Winter.

Mosolyodott el, mire apró gödröcskék jelentek meg pufi, szeplős arcán.

- Sikeres leszel majd ott, nyugodj meg - fogtam meg remegő kezét. - Mindenhol sikeres leszel.

- Bárcsak velem jöhetnél - húzta el szomorúan ajkait.

- A sors nem azt az utat szánta nekem - rántottam boldogan vállat, hisz teljesen beletörődtem a sorsomba. - Biztos itt leszel jövőre?

- Teljesen biztos vagyok benne, Winter - jelentette ki magabiztosan. - Érted visszajövök.

Mindez több, mint egy teljes éve történt meg. Júniusban én voltam az egyedüli, aki ott volt akkor este abban a kávézóban. Azóta még plusz fél év telt el.  Rajtam kívűl senki sem jelent meg, jelet se adva arról, miért döntött így. Mindig is azt mondogattam magamnak, hogy elfelejtették. Az örökké tartónak hitt barátságaink ilyen egyszerűen romba dőltek. Danny-n kívűl mind ugyanabban az apró, kis idétlen városkában tengettünk mindennapjainkat, míg a barna hajú Ed és Will az apjuk üzletében töltötték fel, pénztárosnak álltak be, később minden apróbb, és néha nagyobb dolgot így ők intéztek. Csodával határos módon a biznisz még mindig élt, és boldogan működött tovább. Én a városunk sí szállodájában kaptam munkát, mint takarítónő, aki személyzet híjján néha beáll pincérnek is. Az egyetemi visszautasítások csak ezt az egyetlen lehetőséget adták számomra, hisz sosem nézett ki jól az önéletrajzomban, hogy‚ 6 éves kora óta állami gondozásban részesül, a Dewah gyerekotthonban. Természetesen a visszautasító papírjaimban sosem ezt tüntették fel, de a 4,5-ös átlagommal másra nem tudtam következtetni. Az égiek nem így akarták, és én boldogan túltettem magam mindazon.

Hat éves voltam, mikor az árvaház egyik szorgos nevelője talált rám az utcán. Éhezve, majd' halálra fagyva. Két évvel ezelőttig ott éltem, viszont egy kis állami támogatással a saját talpamra álltam, egy apró, egylégterű apartmant sikerült magamévá kiáltanom Kanada egyik legkisebb településén. Ahol az év háromnegyedében három méter hó díszelgett, a maradék egynegyedben csak kettő Nekem ez mégis több volt, mint a semmi. Rájöttem mennyit számít a pénz, mennyit kell megdolgoznom egy-egy falatért. Mára már teljesen profi voltam mindebben. Napi hat-nyolc órát dolgoztam, ahogy az időjárás engedte, így mindenre szükségem volt, amire csak kívánhattam. Igaz egyedül voltam, de ezt a nyüzsgés a szállodában teljesen kárpótolta. Mondhatni ott éltem az életem.

Aznap reggel a lakáskulcsomat kerestem, amit a tegnapi munkaidőm után letettem valahová. A kérdés már csak az volt, hogy hová. Szerencsére a korai ébredésem miatt, - ami a kicsi hólyagomnak köszönhető - bőven időben voltam. Öt perc alatt a teljes ház a feje tetejére állt, párnák a földön, tálak az ágynak szánt kanapén. Jegyzet: ha hazaérsz sürgősen rakj valami rendet.

Már éppen a feladásnál jártam, mikor megpillantatom az étkező asztal közepén tátongó süteményes dobozt. Ezt tegnap este hoztam a hotelból, ahol nem akarták kidobni ezt a kis maradékot. A kulcs és a süti a kezemben volt, talán a kulcsot tettem a hűtőbe, és a doboznyi finomságot az asztalra. Nem sokat törődve a helyzettel, egy egyszerű vállrántással lerendezve az egész helyzetet sétáltam a rozoga hűtőmhöz. Rozsdás ajtaját félve nyitottam ki, nehogy egyszer csak összeessen. Én ni! Ott volt, egyenesen a sajt mellett. A két tárgyat gyorsan felcseréltem, még mielőtt még nagyobb hülyeséget követek el.

A tükör elé állva kisimítottam az egyenruhámon éktelenkedő redőket, fekete szoknya részéről egyesével kapkodtam le a por szemeket. Harisnyás lábamra egy térd fölé érő vastag csizmát húztam, egy utolsó pillantást vetve rakoncátlan barna hajamra, aminek a legvégén egy kontyba került a helye. Nyakam köré sálat tekertem, testem köré hatalmas, vastag kabát került. Mielőtt a táskámat a kezembe kaptam volna, fejemre sapkát húztam. December volt, az év egyik leghidegebb szakasza, nekem pedig nem szabad betegnek lennem. Ajtóm bezárása után, szembe szomszédom ajtajára három nagy kopogást hagytam, jelezve, hogy hamarosan nyolc óra, bizony érdemes lenne felkelni.

A szomszédban egy fitt, mondhatni fiatalos idős hölgy lakott, aki semmilyen ébresztő órára nem tudott felkelni, viszont imád aludni. Így beköltözése után megkért, hogy mikor munkába sietek, jelezzem, hogy itt a reggel. A nénivel, viszont nagyon ritkán találkoztam, mindig is a családja végezte a bevásárlását, nehogy a jeges utakon baleset történjen, így teljesen értelmes volt miért nem hagyta el gyakran lakását.

Én is hasonló nyugdíjas életet akarok élni.

Ahogy kiléptem a lakótömbből, szemem az este folyamán frissen esett hóra esett, ami teljesen elbarikádozta az utat a kijutáshoz. Kezembe az ajtó melletti seprűt fogtam, készítettem vele egy rövid, járható utat, amin én magam is boldogan sétáltam ki a helyi buszmegállóhoz. A kevés lakosság és a nagy havazások miatt sosem olyan nagy buszok jártak felénk, csak apróbb teherautók, amik egy mini buszként lett kialakítva. Ezek szállították azt a néhány ember, akiknek sürgős dolgaik akadtak. Én is egy voltam közülök. Ahogy kiértem, a jól megismert sofőröm már úgy fordult be a főúton.

-Jó reggelt, Winter! - üdvözült boldogan az idős bácsi, bal kezével leemelte sapkáját a kopasz fejéről.  

-Jó reggelt, Connor! Milyenek a viszonyok a városban?

Érdeklődtem az időjárás után, hisz kicsi méretünk ellenére úgy találtak meg minket a felhők, mintha két teljesen más földrészen lennénk. Míg a nyüzsgő belvárosban vidáman sütött a nap, nálunk komoran esett a hó.

- Rosszabb, mint gondolnád, kedvesem - körbepillantott a környéken. - Ahogy látom, ti egy kicsivel megúsztátok, de bent annyi esett, hogy szegény Dewa nem látszik ki - magyarázta nagy bőszen. - Szegény szobrocskám! Pedig tudod milyen magas az ám ott!

A város leghíresebb látványossága Dewa volt, a két és fél méter magas husky szobor, aki a város szánhúzó múltját jelképzete, még ha manapság mindez mondhatni lecsengett. Az idősek sokszor így járnak még ide-oda, viszont a fiatalok megtalálták magukat a snowboard és a síelés világában.

- Persze, hogy tudom mekkora - értettem egyet vele. - Legalább nem lesznek annyian.

- Jaj, kicsi lány! Ne legyél te abban annyira biztos! A sípálya akkor a legjobb, mikor frissen esett rá a hó és te vagy az első, aki tönkreteheti.

Jól tudtam, hogy igaza van. A közeledő ünnepek miatt is egyre több vendégünk akadt, ahelyett, hogy meghitt családi körben töltsék az ünnepet.

Connor fél órával később rakott le az épület előtt, majd tovább hajtott a többi utasért. A hátsó bejáró felé siettem, ahol csak mi, a személyzet juthatunk be. Egyenesen az öltözőbe vezetett, ahol kabátomat leakasztottam, havas csizmám helyett egy könnyű, belebújós lábbeli került rám. Hátam mögött hangos csacsogás keveredett a csenddel, végül a hang alkotói beléptek egy ajtón. Samantha és Evelin, a két lány, akikkel az első nap óta minden munkát együtt végzünk. Apró barátoknak is mondhatnám magunkat.

- Jó reggelt! - köszöntöttük egymást.

- Ma mit kell csinálnunk? - kérdeztem Sam-től, aki hullámos, vörös haját a válla mögé sodorta.

- Valami gazdag pali jött az este - felelte rágózás közben. - Neki kell rendbe tennünk a szobáját.

- Honnan vetted, hogy gazdag pasi? - néztem rá nevetve, hisz a pénzünk mennyiségét nem lehet megállapítani egy holmi pillantással.

- Két hétre marad itt a lakosztályban - kezdett bele. - Valami karácsonyi adományozás miatt van itt, így gondoltam nem két centet akar maga után hagyni.

Bólintottam.

- Jól néz ki? - kapcsolódott be Evy a beszélgetésbe, majd holló fekete haját kiengedte copfjából.

- Nem láttam, este nem én voltam műszakban - vont vállat a vörös.

- És valószínűleg nem is fogjuk látni - rántottam vissza őket a valóságba. - Minden bizonnyal a lakosztályába kéri majd az étkezéseit, így az aznapi pincérfiún, és a recepción kívűl nem fogja látni senki nem. Ki akarná takarítónőkkel elpazarolnia az idejét?

Evy megforgatta a szemeit.

- Lehet, hogy szingli - vetette közbe, Sam-re nézett. - Mi van ha segítségre van szüksége, hogy ellazuljon?

- Fúj, lányok! - nevettem fel komoly arckifejezésük láttán. - Ugye nem akarjátok, ha szingli?

- Ha jól néz ki, akkor igen - akadékoskodott Sam. - Lehet valaki végre kihúzna ebből a nyomi városból.

- De addig is - tolta elém Evy a takarítós kocsinkat. - Közbe nézünk nála, hátha megtudjuk ki is ő valójában.

- Nem, lányok - ráztam a fejem. - Az állásunkba is kerülhet, ha kiderül.

- Csak, ha észrevenné valaki, de senki sem fogja.

A két csökönyös teremtmény után vettem utam, akik a személyzeti liftünkbe segítették belelökni a hatalmas kocsinkat, majd maguk is beszálltak. Sam unottan megnyomta a négyes emelet gombját, a masina elindult felfelé. Halk zene szólt, ami a vendégeket is szórakoztatja, miközben a szobájukhoz utaznak. Mindig is utáltam az ilyet.

A gimiben nagy szám volt a fiúk között a biológia tanárnőnk, akinek prémium felhasználása volt egy pár felnőtt oldalhoz. Ezt a szerencséjét minden évben megmutatta azokon a bizonyos felvilágosító órákon, amiken mindig elaludtam. Egyszer viszont Will nagy vigyorral az arcán keltett fel, miközben a kisfilmen egy hasonló zene játszódott le, mint amit mindennap hallok a felvonókban. Az undor legkisebb jelei megjelentek az arcomon az emlékre.

- Winter, te takarítasz, mi pedig körbe nézünk - adta ki a parancsokat Evy, miközben a kártyával babrált az ajtónál.

Nem akartam velük veszekedni, így megértően bólintottam feléjük, és ahogy beléptünk egyből az ágyhoz indultam, hogy rendbe tegyem. A lányok az úr bőröndjében, és hatalmas gardrób részébe túrták bele fejüket. Férfi ruhák, karórák és minden ami egy normális embernek is megvan. Persze ezek egy millióval többe kerültek.

- Winter! Gyere gyorsan! - szólított meg egyikük, mire feléjük sétáltam, ők meg nagy lendülettel le is támadtak.

Kezükben egy levendula lila, hosszú estéji díszelgett.

- Ezt honnan szereztétek? - húztam össze szemöldökeim.

- Itt van! - mutattak előre. - Egy csomó másik női ruhával együtt, de a pasas csak egyedül jött.

- Biztos vár valakit - vetettem fel az ötletet, közben szememmel végig pillantottam a ruhán.

Gyönyörű volt, mély kivágással a mellkason, megannyi csillogó gyönggyel, ami minden tekintetet odavonzott.

- Vedd fel - utasították.

- Nem - ellenkeztem. - Én nem megyek bele ebbe a kis játszmátokba.

- Winter! - nyüszített Evelin. - Pont a te méreted, nem hagyhatsz ki egy ilyen alkalmat.

- De, és ki is fogom - nyomtam vissza a kezében lévő anyagot. - Bár tényleg gyönyörű.

- Nem fogja megtudni senki - tisztelettudóan felemelték a kezüket, felém nyújtva kisujjukat. - Kisujj becsszó?

- De csak egy percre - egyeztem bele, mire hangos sikítással nyakamra ugrottak.

- Addig takarítunk - szorították meg erősen kezeimet.

Egyenruhámat lefejtettem magamról, helyette azt a bámulatos darabot vettem magamra, ami meglepően mindenhol passzolt. Mintha csak rám varrták volna. Hajamat a kontyomból kiengedtem, ami enyhe hullámokba esett le vállamra. Lassan elindultam a takarító lányok felé, akik még levegőt is elfelejtettek venni, mikor megláttak.

- Olyan vagy, mint egy milliomos felesége! - rikkantott Sam. - Tökéletesen passzol hozzád ez a ruha.

- Nagyon szép az biztos - egyeztem bele. - De nem az én világom.

És nem is az én pénztárcám világa.

Míg elképedve néztünk engem a tükörben, a zár kattant az ajtóban és a titkos idegen előlépett.

- Sophia? - pillantott rám érdeklődve a fiatalember. Ledermedtünk. 

Velünk egy korú lehetett, talán egy-két évvel idősebb. Megfelelően magas volt, testét megannyi izom fedte be.

- Sophie, te vagy az? - kérdezte újra, majd nevetve felém sietett, karjaival átkarolt. - Úgy tudtam, csak holnap érkezel. Ez a ruha pedig ajándék lett volna, de mesésen festesz benne.

Nem mertem a szemébe nézni, féltem, hogy rájönne, nem és vagyok az a bizonyos Sophia, akinek ő annyira örül. Így a padlót néztem, a meztelen lábfejemet.

- Elvitte a cica a nyelved?

- Tudja - vágott közbe Sam. - Miss. Sophia nagyon kifáradt, éppen pihenni indult volna, venni egy nagy fürdőt, de helyette a gardróbba nyitott be, és meglátta a maga ajándékát, uram.

Köszönöm. Tátogtam a vöröske felé, aki megértően biccentve jelezte, hogy mindent megtesz le ne bukjunk.

- Gyönyörű a ruha. - Ma már ezt a szókapcsolatot vagy ezerszer mondhattam ki. - Köszönöm szépen, viszont nekem mennem kell.

- Mégis hova kell menned? - kérdezte az idegen, akinek még mindig nem tudtam a nevét, így nehezen lehetett eljátszanom, hogy bizony szerelmesek vagyunk.

- Elintéznem valamit - mondtam, ami elsőre eszembe jutott. - Majd, majd találkozunk.

A ruhámért nem mehettem vissza, hisz egyből kiderülne mi a helyzet, így Evy fülébe súgtam, hogy gyorsan menjen érte, míg én lehámozom magamról a lila estélyit. Pár perc múlva már újra az egyenruhámban feszítettem, megannyi szégyennel a gyomromban. Ismét lent voltunk az öltözőben, ahol a napot is kezdtük.

- Lányok, mi a fene történt meg pár perce? - érdeklődtem, fejemet kezembe hajtva.

- A szexi idegennek olyan barátnője van, mint te. És ő meg holnap fog megérkezni - sorolta Samantha a dolgokat, amiket sikerült kiderítenie az apró beszélgetésből. - Addig mit fogunk csinálni veled?

- Nem tudom, de ezt a ruhát azonnal vigyétek vissza.

- Mi lesz az igazi Sophia-val? Ő még nem tud a ruháról - vetette fel Evelin. - A pasi csak bolondnak fogja nézni, mikor benyögi, hogy ő nem is volt itt tegnap.

- Nem tudom, lányok. És igazából nem is akarom megtudni. Mondtam, hogy nem kellett volna mindez.

Este felé a fönők megkért, hogy álljak be pincérnek a vacsoránál, hisz a sok vendéghez nincsenek elegen. Így hát búcsút mondva a lányoknak, öltözékem egy fekete farmerra és egy szálloda logójával ellátott fehér pólóra cserélődött. Zsebembe egy vastag jegyzettömböt nyomtam, hisz a memóriám sosem volt az erősségem. Hat óra után a vendégek egyre csak özönlöttek a finom illatok miatt, mi pedig egyből megrohamoztuk őket az ételükkel kapcsolatban. Az este minden szempontból jól ment, míg meg nem pillantottam a titkos pasit, egy másik férfival.

- Ők kik? - biccentettem feléjük, miközben Ted-nek, egy pincér fiúnak tettem fel a kérdést.

- Mr. Frey és valami ismerőse - rántott vállat. - Adományozni fog az árvaháznak, amiben te is felnőttél, ezért van itt.

- Nem tudod esetleg a keresztnevét?

- Nate-nek hívják - válaszolt. - Most pedig menj, szolgáld ki őket.

Nem mondhattam nemet, és így biztosan nem ismerne meg, de a biztonság kedvéért egyikükre sem néztem rá.

- Jó estét - köszöntöttem őket. - Mit hozhatok az uraknak?

- Mi a legfinomabb desszertjük? - érdeklődött Nate, miközben étlapját összecsukta.

- A tiramisu - vágtuk rá egyszerre, a mellette ülő fiúval.

- Látod, Nate? - nevetett fel. - Megmondtam.

- Igen, Dan. Te megmondtad.

Dan? Érdeklődve a másik férfira néztem, de nem a pufók kis vörös angyalt láttam, akivel egy gimit végeztem. És nem azt az embert, aki nem jött vissza júniusban. Helyette egy izmos férfi ült, minden reményemet elvesztve.

- Winter? - tette fel kérdésként a nevem, mire csak ránéztem.

- Igen - nevettem fel, közben a nevemet mutató kis gombra mutattam. - Így hívnak.

- Alig ismertelek meg - állt fel nagy boldogsággal. - Dan vagyok, Danny. Tudod.

- Nem, te nem lehetsz Danny - ráztam a fejem. - Ő New Yorkban van, zenét tanul.

- Karácsony lesz, hazajöttem a családomhoz. Megértem, hogy nem ismersz fel, a nagyváros megváltoztatott - mosolyodott el, mire megjelentek a kis gödröcskéi, amiket bárhol, és bármikor feltudnék ismerni.

- Jaj, Danny - húztam magamhoz. - Annyira hiányoztál.

- Te is nekem, Winter.

- Szóval - engedtem el. - Mit is hozhatok nektek?

- Tiramisut, ha már az a legjobb - nevetett fel Nate. - Nate Frey vagyok - nyújtott kezet az ismerős ismeretlen.

- Winter Adams, örülök a találkozásnak.

Ahogy a szemembe nézett kérdően összevonta szemeit, mire egyből el is kaptam tekintetem. Nem gyanakodhat.

Félve, mégis boldogan indultam el a konyhára, viszont egyetlen egy mondat megütötte a fülemet.

- Teljesen hasonlít Sophie-ra - suttogta Nate. - Túlságosan is.

Tudtam, hogy ez a bizonyos lány még megannyi bajt fog hozni majd a fejemre, de Nate fejében most már Winterként élek, aki rettentően hasonlít a barátnőjére, viszont ő még mindig nem érkezett meg.

A műszak végén Dan-en járt az eszem, hogy mennyre megváltozott másfél év alatt és, hogy én mennyire nem. Még mindig ugyanaz a lány voltam, akit mindenki szeretett, de sohasem volt igazi barátja a vörös fiún kívül. Dan pedig, abból a kis pufók jelleméből nem maradt meg semmi. Izomzatot növesztett, máshogy beszélt, nagyobb lett a magabiztossága. Egyedül a vörös hajkoronája maradt meg, amit még mindig ugyanolyan hanyagul hordta.

Kabátomat vettem magamra, ám a kis buszsofőröm helyett Dan várt a megállóban egy fekete autó mellett. Ahogy meglátott felragyogott az arca, kezével felém intett.

- Gondoltam eltölthetnénk ezt az estét kettesben, mindig is imádtuk nézni a csillagokat - gondolkozott el. -  Jössz?

Mosolyt csalt az arcomra, mikor kinyitotta nekem a kocsi ajtaját, ahova beszálltam. A fűtés kellemes meleget oszlatott szét, így a sapkámat egyből le is fejtettem fejemről.

- Dez-domb?

- Dez-domb - egyeztem bele a kis kilátó helyiségünkbe.

Autója megindult a havas úton, pár perccel később már gyalogolva siettünk fel. Ő haladt elől, amikor észrevette, hogy lemaradtam megvárt, kesztyűs kezét az enyém felé nyújtotta. Beletettem az enyém. Csendben ültünk a hófedte domb tetején álló padon. Hol az égre, hol rá néztem.

- Annyira megváltoztál - kezdtem. - Nem ismertelek fel.

- Nate miatt, én voltam az albérlet társa. Sosem ítélt el, amiatt, amilyen voltam. A legjobb barátjaként tekintett rám, mint ahogy te is. Egyszerűen jó érzés volt, hogy végre valaki tisztel. Aztán ahogy telt az idő láttam, hogy kondiba jár, egyszer megkérdezte nem tartanék-e vele, és igent mondtam. Meglepően hamar hozzászoktam az egészhez, és jól érzem magam.

- Én mindig is tiszteltelek amiatt, hogy elfogadod magad - bólintottam.

- Tudom, igazából szerettem, hogy nem voltam olyan nagy izom barom, mint a srácok a gimiben - nevetett fel. - De így még jobb, és rájöttem, hogy a sport egy hiányzó részem volt.

- És Nate? Ő milyen?

- Azt ne mond, hogy bejön neked - vigyorodott el. - Sajnálom, de barátnője van, aki hamarosan a jegyese lesz.

- Nem bántottál meg ezzel, nem az esetem. Arra voltam kíváncsi milyen barátod, jól megvagytok?

- Remekül - egyezett bele. - Jobb barátot nem is kívánhatnék magamnak, és az, hogy a srácnak a szülei milliomosok még különlegesebbnek érzem magam. Egy kisvárosi srácot a körükbe vettek, ez nekem lehetetlen volt. Soha sem a pénz miatt maradtunk jóban, engem nem érdekel mennyi pénze van - rázta meg fejét. - Nate mindig is az egyik legjobb ember lesz az életemben, persze csak utánad.

- Annyira máshogy beszélsz, régen mindent nekem kellett kihúznom belőled - borultam vállára.

- Az iskolai fellépések miatt, muszáj volt a legmélyén rejlő magabiztosságomat előhúznom, és ez azóta megnőtt, de sosem akarok átesni a határon.

- Tényleg, milyen az iskola?

- Jobbat el se tudnék képzelni, sőt egy lemezkiadó cég is felkeresett - tette hozzá halkan.

- Mi? Ez nagyszerű, Dan - öleltem át. - Gratulálok.

- Sajnálom, hogy júniusban nem jöttem vissza, a lemezen dolgoztunk, és nem engedtek el. Winter, ez a mindenem, nem tudtam eldobni.

- Megértem, ha számít valamit Ed és Will sem jött vissza, egyedül várakoztam egy órát, aztán haza mentem.

- Sajnálom.

- Nem kell.

Rövid csend után újra megszólalt.

- Nate szerint hasonlítasz a barátnőjére, Sophie-ra. Délelőtt látta a szobájában, és azóta eltűnt. Mindig is furcsa lány volt.

Nem tudtam mennyire rontottam el a kettő kapcsolatát, de nagyon reméltem, hogy miattam ugyanúgy megfog történni a leánykérés. Nem ronthattam el semmit.

- A gazdagok mind furcsák - bámultam előre.

A hó pelyhek lassan szállingóztak le, egymásba olvadva a már meglévővel. A telihold fénye nagyobb volt, mint a hátunk mögött pislákoló lámpa. A magas hegyek csúcsai egymás mellett törekedtek ki a sötétben, a kis város fényeit védve.

- Hazavinnél? Nekem holnap ismét munkám van - fordultam a fiúhoz.

- Persze.

Nem éreztem magam feloldódva az új Danny társaságában, mintha már nem lettem volna neki elég. Pedig régen minden annyira más volt.

Danny nem volt iskolában a felvételis papírjai miatt, viszont az esti bálra mindenképpen ott akart lenni, tudtam, hogy nem fog minket cserben hagyni. Két hónapig az összes árvaházi barátom velem együtt gyűjtötte a pénzt a ruhámra, szerették volna, ha ez az estém remek lesz. Mit ne mondjak már a ruhától is bőven elégedett voltam, semmi más nem tudta volna elrontani az estét. Mary néni, a legkedvesebb nevelőnőm vitt el este az iskolába, hogy időben odaérjek. Ed és Will fekete öltönyükben táncoltak pár lánnyal a parketten, míg én Danny után nézelődtem. Itt kell lennie, megígérte. Pár perccel később, ahogyan sétálgattam megpillantottam ahogy szomorúan ül a tornaterem kilátójának legtetején. Egyből arra gondoltam, hogy rosszul ment neki a felvételi, és talán esélyessé válik, hogy nem veszik fel. Ő megérdemelte, hogy ott tanuljon. Nála értékesebb emberrel soha életembe nem találkoztam.

Így hát elindultam felé, szó nélkül mellé ültem ezzel együtt magamhoz is húztam. Nem szóltam egy szót se, ahogy ő se tette.

- Rosszul ment? - böktem ki végül.

- Nem tudom - rántotta meg a vállát. - Szerintem tetszettem nekik.

- Akkor miért vagy szomorú, Danny? - tettem kezem karjára.

- Azt hittem nem fogsz eljönni.

- De hisz itt vagyok - nevettem fel. - Sosem hagynálak cserben téged. Legjobb barátok vagyunk.

- Igen, barátok - keservesen rám mosolyodott. - Táncolunk?

Beleegyezve felé nyújtottam karom, majd a tánctéren mozgattuk testünket a zene ritmusára. Ahogy telt az este a diszkósabb zenéket leváltotta a lassú, romantikusak, de mi még akkor is ott voltunk. Kezem a nyaka köré tekeredett, az övéi a derekamon pihentek. Fejemet mellkasára szorítottam, így ringattuk egymást a dallamra.

- Winter, van valami, amit rég óta elszeretnék neked mondani - kezdett bele mondandójába.

- Igen, Danny?

- Én...

Szeretett, bevallotta, hogy mindig is szeretett. A legborzalmasabban válaszoltam neki. Majd meglátjuk mi lesz, Danny. Soha nem hoztam újra szóba az egészet, ahogyan ő se tette. Mindig is éreztem iránta valamit, de sosem mertem bevallani, hisz a sok szívatónak igaza lett volna velünk kapcsolatban. Dehogy vagytok csak barátok! Sose voltunk azok. Sose leszünk azok.

Viszont Dan minden bizonnyal elfelejtett engem a New York-i hónapok után. Rájött, hogy jobb lehetőségek is vannak piacon, mint Winter Adams.

Este hazavitt, nem kértem meg, hogy jöjjön fel, csak eltaszította volna lakásom látványa. Egy milliomossal él együtt! Valószínűleg egy hatalmas felhőkarcoló legtetején tengette mindennapjait. És én ebbe nem tudtam beleilleszkedni.

Másnap reggel munkában megkértem az embereket, hogy pincérnek állítsanak be, nem volt semmi kedvem Sam-mel és Evy-vel szobákat felkotorni. És nem akartam ugyanolyan helyzetbe jutni, mint tegnap. Így hát italokat kevertem, az étterembe betévedő embereket kéréseit vettem fel, nem gondolva Danny-re és Nate-re. Az a bizonyos Sophia már biztosan boldogan enyeleg Nate-tel, akár az ágyban, akár bárhol máshol, teljesen elfelejtve a tegnapi balesetet.

- Van a híres tiramisuból? - tette fel Dan a kérdését, miközben helyet foglalt előttem a bárpultnál.

- Úgy tudtam a kondis emberek nem esznek ilyeneket - nyomtam elé egy tányérral.

- Még mindig ugyanolyan jó, mint két éve - kapta be az első falatot villájával.

- Most kicsit több benne a kakaó, édesebb - magyaráztam neki.

- Beszélhetnénk valamiről?

Bólintottam neki, de ahogyan elkezdte volna a mondandóját, hatalmas ricsaj keletkezett a recepción. Kérdően rám nézett, mire csak vállat vontam, és mindketten elindultunk a zaj felé.

Nate egy lánnyal állt a recepciónál. A lány nagy indulattal panaszolta gondjait, míg barátja minden erejével próbálta lenyugtatni, hogy biztos csak félreértés történt.

- Nem, Nate! Valaki ellopta a ruhát, amit nekem akartál ajándékozni - csapott egyet a lány az asztalra, innen egyből tudtam, hogy Sophia-val van szerencsém.

- Soph, biztos csak a szobalányok vitték el a mosodába, miután tegnap felvetted.

- Te miről beszélsz? - fordult felé a lány. - Én ma reggel értem ide, én nem vettem fel tegnap semmit.

Dan-nel egyre csak közeledtünk, míg Karla, a recepciós hölgy rám nem pillantott.

- Fiatalok, én ebben nem tudok maguknak segíteni, de Winter - mutatott rám -, örömmel segít, hisz van bejárása a mosodába.

Sophia mogorva tekintettel, keresztbe tett karokkal pillantott rám, mire felsikoltott, ahogyan én is. Nem csodálom, hogy Nate tegnap teljesen felcserélt minket, a szemünk színétől eltérően minden teljesen ugyanúgy festett rajtunk.

- Mi a fa... - kezdett bele Dan, de nem jutott mondata végére.

Én is hasonlót kérdeztem magamtól.

- Summer? - kérdezte halkan Sophie. - Nem lehetsz ő, ő meghalt.

Kérdően néztem a fiúkra, akik ugyanolyan értelmetlen tekintettel cserélték rajtunk szemüket.

- Nem tudom miről beszélsz.

A szám egy vonallá vált, szívem a torkomban dobogott, ahogy a lány a kezemért nyúlt.

- Summer, ő volt az ikertestvérem, de - megrázta a fejét. - Meghalt.

- Részvétem.

Csend telepedett le, míg Sophia újra meg nem szólalt.

- Akkor - vett egy mély levegőt. - Megmutatnád, hol a mosoda?

Egyetértően biccentettem, csodálkozva pár perc alatt mennyire megváltozott a lány hangulata. Persze testvére elvesztéséről beszélni biztos nem lehetett egyszerű. Lábaimat gyorsan szedve indultam meg az alaksorban lévő öltözőnkig, amiből nyílt a mosó rész. Vendégeinket előre engedtem, hogy nézzenek körbe, hátha megtalálják a ruhát. Tegnap vissza küldettem a lányokkal, féltem, hogy ők ezt teljesen elfelejtették, és ott rejtőzik egyikük szekrényében, amivel teljesen lebukhattunk volna.

- Nem ismered azt a két szobalányt, akik tegnap fent voltak nálam? - kérdezte tőlem Nate, míg Sophia mindent átkutatott.

- Nem tudom kik hova vannak beosztva - hazudtam. - Esetleg, ha leírnád őket segítene.

A fiú megpróbálta körül írni a lányokat, akikkel tegnap takarítottunk.

- Megnézem mit tehetek, addig nézzetek szét jobban a mosóba.

Beleegyezve bólintottak, majd mindannyian elindultak a helyiségbe, míg én egyből neki rontottam Sam szekrényének. Ő volt a feledékenyebb, és neki is adtam a kezébe a ruhát, Evelin-nek eszébe se juthatott volna a dolog, hisz nem őt bíztam meg. Kulcscsomómon előkerestem Samantha szekrényéjét, a lehető leghalkabban kinyitottam és lám! A lila ruha boldogan ott lengedezett.

- Az istenit, Sam! - morogtam orrom alatt, míg a darabot a hátam mögé rejtettem.

Mivel mindannyian a felakasztott ruhák, esetleg ágyneműk között kutattak, így sunnyogva felakasztottam a sarokba, amit eddig még nem néztek meg.

- Nem ez az? - húztam ki az anyagot, mintha csak most bukkantam volna rá.

Sophie reménykedve Nate-re pillantott, aki egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében bólintott. A lány ujjongva felém indult, egy hatalmas ölelésben részesítve engem.

- Köszönöm, Summer! - mire észbe kapott mit is mondott, sajnálkozva engedett el. - Mármint, sajnálom...

Ahogy rájöttem nevemet nem tudta meg, így egyértelmű volt számomra, hogy a kissé hosszú csönd után azt várta.

- Winter - mosolyodtam el. - És semmiség. Ez a munkám.

- Winter - gondolkozott el. - Ironikus.

Megköszönve a fiúk elindultak előre, de Sophie hátra maradva a fülembe súgott egy mondatot:

- Kettőkor ebédelni megyünk, miután felvetted a rendelést elmegyek a mosdóba, te pedig gyere utánam.

Megszeppenve, de biccentettem a lánynak, aki még utoljára megölelt.

Ha az izomzata is olyan, mint az enyém, akkor nem történhet nagy bajom, igaz?

Apró rózsaszín kabátomat magamon egyre jobban összehúztam. Nagyon fáztam, de minden erőmmel mentem tovább. Nem adhattam fel, anyáék nem ezt tanították nekem. Így hát, a már átázott csizmámmal tovább vettem lassú lépteimet. Az erdő sötétségében nem vettem észre a kibukkanó gyökereket, így akárhányszor nem léptem elég nagyot, eltaknyoltam. Egész arcomat befedte a frissen esett hó, hajam csurom vízesen maradt a nyakamnál. Erősnek kell lenned, és el kell jutnod a városig.

Tovább mentem, minden egyes újabb lépés egy erőfeszítésbe tellett, de haladtam, míg meg nem láttam az első fényeket. Akkor ott összeestem, és már nem érdekelt, hogy gyenge vagyok. Az volt a legkevesebb gondom. A sötétség egyre jobban ellepte szememet, míg teljesen magáévá tett.

Forróságra keltem. Hátam izzadt, hajam a fejemre tapadt.

- Felkelt - suttogta valaki. - Óvatosan gyerekek.

Szemeimet lassan kinyitottam, a fény után egy sereg ember véltem felfedezni, akik az egész szobát belepték.

- Jól van, Mary néni? - kérdezte egy fiú a hölgytől, aki egyenesen mellettem ült, kezével kisöpörte hajam a homlokomból.

- Jól lesz. Hogy hívnak, aranyom?

Kérdését először nem tudtam kinek szánja, de mivel csend maradt, ezer százalék volt, hogy nekem.

- Ne-nem tudom - motyogtam. - Nem emlékszem semmire.

Barna szemeimből könnyek potyogtak.

- Sh - ölelt magához a néni. - Semmi baj, drágám. Itt otthon vagy.

- Mi lesz a neve? - érdeklődött valaki.

- Winter, hisz ezt a makacs telet is túlélte.

Az ebédnél én voltam az egyetlen felszolgáló az elején. Igaz, a vendégek ilyenkor vannak a legkevesebben, de megígérték, hogy valaki majd beugrik hozzám pár perc múlva. Egy idős pár lett az első vendégem, akiknek épp akkor szolgáltam fel ételüket, mikor Nate és Sophia megérkezett. Remegő kézzel indultam feléjük.

- Sziasztok! Mit hozhatok nektek inni? - adtam kezükbe az étlapjainkat.

- Tegnap lefoglaltam egy bort - felelt Nate. - Azt kérnénk.

- Rendben.

Italtárunkhoz igyekeztem, hogy előkotorjam a borukat, szerencsére mindez hamar megtörtént. Két pohárral a tálcámra pakoltam őket, és le is raktam eléjük. Az étel rendelést egyből le is adták, én pedig továbbítottam azt a szakácsnak. Ahogy visszaértem láttam, hogy Sophie rám pillant, majd meg is indult a mosdóba ahogyan mondta.

Szerencsére a kis segítőm pár perccel ez előtt jelent meg, így megkértem, hogy figyeljen, míg meglátogatom a toalettet. A lány idegesen járkált fel-alá a fehér, márvány kagylók előtt, kis táskáját az egyik szélére helyezte le.

- Ugye nem akarsz megverni? - kérdeztem tőle, ahogy rám pillantott. - Vagy elrabolni, eladni szervkereskedőknek, ugye?

- Semmi ilyen nem járt az eszemben - nevetett fel. - Én csak.

Nem mondott semmit, de én se. Ő hívott ide, nekem nem volt mondanivalóm.

- Szerintem te vagy Summer - bökte ki.

- Tessék?

- Te vagy az ikertestvérem.

- De hisz, azt mondtad, meghalt - tettem szóvá.

- Soha nem találták meg a holttestét, mindezt csak a rendőrök mondták. Summer elveszett egyszer az erdőben, de nem hallhatott meg - kék szemei könnybe lábadtak. - Ő mindig is erős volt, egy igazi harcos. Nate elmondta, hogy árvaházban nőttél fel, így egyértelmű, hogy te vagy az.

- Sajnálom, Sophia, de én ebben annyira nem hiszek - rántottam vállat. - Hasonlítunk, de a te testvéred biztos nem én vagyok.

Felsóhajtott.

- Van egy szív alakú anyajegy a kis lábujjadon - pillantott lábamra.

- Te ezt honnan...?

- Ikertestvérek vagyunk, Winter! Innen tudom!

Hinni akartam neki, de nem tudtam. Lehetetlen, hogy nekem legyen egy gazdag családom New York-ban, és egy egypetéjű ikertestvérem, akinek csak kék szeme tér el az enyémtől.

- Csak, kérlek hagyd nekem ezt feldolgozni - nyeltem egy nagyot. - Nem olyan egyszerű ez.

- Anyáék három nap múlva idejönnek - fogta meg a kezem. - Találkoznod kell velük, és hazajönni velünk. Egy család vagyunk. Egy Vailro nem dolgozhat pincérnőként, egyetemen a helyed.

- Meglátjuk mi lesz, Sophie.

Rengeteg gondolattal együtt hagytam ott a lányt, nem tudtam ehhez a szituációhoz mit hozzáfűzni. Mindez túl sok volt nekem mára.

Két napra rá Dan elhívott magához. Azt mondta beszélni akar. Kocsijával reggel kilenckor rám várt, viszont a kocsiban egyetlen szót sem szólt. Én is csendben maradtam mellette, míg le nem parkolt a dombunknál. Sóhajtva kiszállt autójából, csomagtartójából pedig két sí felszerelést kapott elő.

- Síelni fogunk? - érdeklődtem.

- Reményeim szerint igen - nyújtotta felém a pirosat. - Már ha ebben te is benne vagy.

- Természetesen.

Negyed órába telt, míg mindketten magunkra kaptuk az idétlen overáljainkat, Dan indult elsőnek. Mindketten kijöttünk a gyakorlatból, hisz a gimi óta közelébe sem mentünk ilyennek. Ahogy egyre jobban belejöttünk, kéz a kézben haladtunk egymás mellett. Mikor Danny már túlságosan is beleélte magát óvatlanul elengedett engem, így egy pár percig ügyetlenül botladoztam tovább egyedül, míg sílécem bele nem akadt egy kőbe, minek hatására röhögve oldalra estem. Lábairól lecsatolta az ővét, somolyogva felém igyekezett, segített felállni.

- Lehet jobb lenne mindkettőnk számára, ha elmennénk forrócsokizni - vigyorgott rám.

- Remek ötleteid vannak, Daniel - söpörtem le fenekemről a havat. - Amúgy, most csak azért hívtál el, hogy agyonüssem  magam?

- Nem - nevetett fel. - Más terveim is vannak, ha már cserben hagytalak júniusban.

- Nem muszáj, megértem, hogy nem értél rá - vontam meg a vállam. - Én se tettem volna másképp.

Felszerelésünket ugyanoda helyezte vissza, ahonnan elővette. Megkönnyebbülés volt visszaülni a fűtött ülésbe. Hajamat egyből megszabadítottam szürke sapkámtól, könnyen a vállamra omlott. A dombunkról pár perc alatt le értünk, onnan a városka legjobb kávézójában töltöttük az estét. Dan idétlen vicceket mesélt, amiken már muszáj volt röhögnöm, annyira rosszak voltak. Mesélt az eddigi másfél évéről, hogyan teltek el gólyás hetei, mennyire megúszta, hisz egy kaja evős verseny után gyomorrontást kapott, így a háromnegyedén csak lélekben volt a társaival. Aztán elmondta, hogyan is talált rá az a bizonyos lemezkiadó. Egy iskolai előadás közben valaki levideózta és elküldte nekik, ők pedig boldogan vették észre, hogy még vannak igazi tehetségek a világban. Május óta az albumán dolgoznak, ez rettentően nagy dolog, még nekem is.

- És veled mi történt ez idő alatt? - érdeklődött felőlem.

- Dolgozom, állandóan - válaszoltam. - Velem tényleg nem történik annyi dolog, mint veled.

- És most mi van Sophie-val? Tényleg ikertestvérek vagytok?

- Őszintén nem tudom, túlságosan is hasonlítunk, hogy ne higgyek neki. Csak neki kék a szeme, az orrunk is ugyanolyan - ejtettem le testém az asztalra. - Félelmetes az egész.

- Megértem, Winter. De, ha ők a szüleid holnap biztosan felismernek.

- Persze, ebben én is biztos voltam.

Tenyereit összecsapta, bejelentve, hogy most következik a kedvenc része. Elmegyünk pizzát rendelni, amit majd valahol megeszünk. Hogy miért nem mondok pontos helyszínt? Mert számomra is egy nagy titok maradt. Ahogy a kezünkbe nyomták a frissen sült jóságot, egyből felnyitottam a tetejét, hogy beleszagoljak, és az illata, mint mindig isteni volt.

- Így csak elhűl - szidott le. - Csukd vissza!

Nevetve visszanyomtam rá a tetejét, a kocsi út közben az ölemben melegedett. A hó egyre nagyobb szemekkel esett az égből, és az autó egy idő után feladta a szolgálatot. Túl nagy lett a torlasz, Danny szerint a titkos kis hely viszont innen már nincs messze. A többi utat gyalog tettük meg, míg egy kivilágított kis fakunyhóhoz nem értünk. Ajtaját csak egy 10 perces hósöprés után tudtuk kinyitni, bent pedig a meleg boldogan ölelt körbe minket.

- Honnan van ez a hely? - pillantottam körbe, míg az ételünket egy asztalkára tettem le.

- Anya mesélt róla régebben. - Kezéről kesztyűjét húzta le, majd a kabátját is levette. - Van normális ruha, ha nem akarsz overálban maradni. 

- Megköszönném.

Kezembe nyomott egy kék, hatalmas pulcsit. Az egész házikó egy hatalmas tér volt. Megkértem, hogy ne nézzen rám, míg öltözöm, mire csak nevetve hátat fordított nekem, kezeit szeme elé rakta. Ahogy a felsőmet már felvettem, egy szabad kezével a nadrágot nyújtotta nekem, míg mindig háttal állva. Mosolyogva elvettem tőle, megengedve neki, hogy megforduljon. Az egyik sarokban meghúzódó kanapán helyezkedtünk el, kezében egy gitárt pengetett, amit a lépcső alatt talált.

- Azt mondtad beszélgetni akarsz - bontottam fel teljesen a pizzás dobozt, minek tetején ott állt egy mondat.

Írtam neked egy dalt.

Kérdően pillantottam rá, mire csak egy dallam hangzott fel hangszeréből.

Az utolsó évemben mindig is imádtam zene órára járni. Az egész csak arról szólt, hogy Danny énekelt, hogy tökéletes legyen. Nem is kellett ahhoz próbálnia. Az egész osztály csöndbe maradt, ahogy elkezdődött a próbája, a végén pedig mindenki áhítattal tapsolta meg. Már akkor tudtam, hogy nem lesz kérdéses, hogy fel-e veszik, vagy sem. Többet foglalkoztam vele, mint magammal. Akkor is egy ilyen óráról csengettek ki, én voltam az egyedüli, aki nem kapkodta fel az összes holmiját, majd rohant haza. Én leültem a gitárját hangoló vöröske elé, aki rám se hederítve veszett el dolgaiban.

- Remélem, ha egyszer híres leszel írsz rólam egy dalt - mondtam, mikor végre felpillantott.

- Az lenne a legszebb mind közül.

Ahogy befejezte szemeim könnybe lábadtak, elfordulva tőle nevettem saját magamon. Ki olyan szerencsétlen, hogy elbőgje magát egy ilyen aranyos gesztuson? Csakis én lehetek ez. Hallottam, hogy letette a gitárt, majd karjai körém fonódtak.

- Nem tudom mit mondjak, Danny - motyogtam mellkasába, hisz nem engedtük el egymást.

- Egyszerűen csak remélem, hogy tetszett - szemembe logó hajamat fülem mögé dugta. - Hisz ez lesz a legszebb az albumon.

Azt hittem az a szeretlek szó, amit a bálon szegezett nekem, elmúlt. De a dal ennek az ellenkezőjét mutatta, hogy még mindig fontos vagyok a világába, bármi is történjék.

Halk nyávogás törte meg pillantásainkat, mert mindketten a sarokban elbújó kiscica felé néztünk. Felénk közeledett, egyenesen az ölembe kucorodott bele, fejével a pizzás dobozt nézte. Mosolyogva letörtem egy kis darabot és neki adtam.

- Hogyan kerülhetett ide? - kérdeztem, miközben már a sokadik apró falatot adtam a szájába. - Annyira soványka.

- Elkóborolhatott - felelte Dan. - De most már minden rendben lesz, kis pajtás.

A kiscica felelve nyávogott egyet, mire mindketten elnevettük magunkat.

Valahogy a meleg, és a kaja kóma teljesen elvette az idő érzékünket, végül csak arra keltünk fel másnap, hogy a tűz már nem ég olyan melegen, és kezd hideg lenni. Először eszembe sem jutott a munka, se semmi egyéb. Boldogan beletúrtam magam a takaró melegébe, fejem Danny mellkasán pihent, minden egyes lélegzetét és szívverését hallottam. Mikor megfordultam, és szembe találtam magam az órával egyből ébresztgetni kezdtem a fiút mellettem.

- Dan! Már 10 óra! Munkában kéne lennem.

- Ma szabadnapod van - dünnyögte. - Ma jönnek a szüleid.

- Ők nem a szüleim - emeltem fel szemöldökeimet biztosítás képpen.

- De nagy eséllyel azok - húzott vissza maga mellé. - Ha kék szemed lenne, nem tudnálak megkülönböztetni titeket.

- Lehet nem is Winter vagyok - nevettem fel.

- Akkor Nate meg fog ölni, hogy a barátnőjének írtam egy dalt.

- Egy gyönyörű dalt - tettem hozzá.

- Csak olyan, mint te.

Miközben felkelt egy puszit nyomott az arcomra, befordultam a falhoz. A cica a fejem felett nyújtotta ki izmait, egyből nyávogni is kezdett. Erre az esetre raktam félre egy pizza szeletet, aminek a negyedét boldogan felfalta, és újra elhelyezkedett a párna közepén.

Éreztem, hogy a meleg újra kezd feléledni, ahogyan Dan az ágakat meggyújtotta.

Délig mindannyian aludtunk, míg Nate fel nem hívta a mellettem fekvő fiút, hogy várnak minket ebédelni másfél óra múlva. Így nagy nehezen elindultunk, egy rendrakás után. A cica Dan-nel ment haza, hisz nálam nincs sok minden, amit megehetne. Nem tudtam sokáig készülődni, hisz az egyetlen egy elegáns ruhám van.

A fürdőben, a tükör előtt a hajamat felkontyoltam, hogy ne legyen útban, de szememet a rozoga szekrényen lógó lila, mára már ismerőssé vált ruha szúrta ki. Mit keres ez itt? Ahogy elé értem, vállfáján egy üzenet mutatkozott.

Kedves Winter!

Tudom, hogy te voltál az, aki Sophie helyett megtalálta a ruhát, és egyáltalán nem bánom. Így most ő se ismerne téged, nem találta volna meg a halottnak hitt ikertestvérét.

Remélem felveszed a mai napi ebédhez, hisz tényleg mesésen állt rajtad. Soph is örülne neki.

Dan egy szerencsés srác, remélem ezt te is tudod.

Nate.

Vigyorogva estem be a tusolóba, hogy aztán magamra kaphassam ezt a csodás darabot. Szerintem tusfürdő helyett samponnal vakartam magam végig, de ma már ez sem tudott meghatni. Vékony lábaimra harisnyát húztam fel, majd a ruhát is. Az oldalán könnyedén felhúztam a cipzárt, aztán csak a tükörképemet figyeltem. Úgy éreztem magam mint egy hercegnő.

Danny kocsijának híres dudahangjára belebújtam cipőmbe, és magammal cipeltem a meglehetősen vastag kabátomat. Láttam ahogy az anyós ülésen a cica elfoglalta a helyemet, így mosolyogva kaptam az ölembe, mikor beszálltam. Egész úton csendben telt minden. A hasam görcsbe rándult, mikor kezdtem rájönni mi fog történni velem pár perc múlva. Vagy igaza lesz Sophie-nak, vagy a szülei egy csalónak ítélnek el engem. Dan észrevette, hogy parázok valamin, így kezét az enyémre tette, miközben bekanyarodott a szálloda elé. Akkor vettem észre mennyire kicsípte magát. Öltönyt vett fel, megborotválkozott, viszont a haját ugyanolyan kócosan hagyta, mint mindig.

- Számodra ismeretlen a fésű? - kérdeztem incselkedve.

- Reménykedem, hogy majd megszán valaki vele karácsonyra - vonta meg vállat nevetve, végül karja átkarolt engem.

Tegnap este nem jöttem rá mi is van pontosan köztünk, megkérdeni pedig nem mertem. Másfél hét múlva úgyis újra elmegy, és ki tudja mikor látom újra.

Az étterem részben kevesen voltak, a legnagyobb asztalnál láttam meg Sophie-t és Nate-t, akik intve jeleztek nekünk, hogy menjünk már. A cica még mindig a kezemben feküdt, nem volt szívem a kocsiban hagyni, vagy bármelyik szobában.

A két idős ember lassan hátrafordult, mindketten elképedtek, de a hölgynek hamarabb gyűltek könnyek a szemébe, mint a bácsinak. Illetődve álltam Danny mellett, aki kicsit előre tolt, a macskát előtte még kivette a kezemből.

A hölgy kezeibe fogta az arcomat, száját egy érthetetlen szó hagyta el újra és újra.

- Édes istenkém! - szólalt meg végül, egy hatalmas ölelésben részesített.

- Anya, apa - állt fel Sophie. - Szerintem ő Summer, mondtam nektek, hogy nem halt meg.

Csendben álltam, nem tudtam hozzáfűzni semmit se a beszélgetéshez.

- Mikor találtak rád az árvaházban, aranyom? - kérdezte az úr.

- December harmadikán - válaszoltam. - Este.

A nő még hangosabban sírni kezdett, pincér munkatársaim értetlenül segítség miatt felénk rohantak, de a végén egy csomag papír zsebkendővel kedveskedtek.

- El sem hiszem, Joe - mosolygott a férjére. - Ő tényleg a mi pici lányunk. Summer.

- Winter-nek hívnak - javítottam ki őket kedvesen. - Így neveztek el az árvaházban, mivel nem emlékeztem a nevemre.

- Winter - ízelgette a nő a szót. - Én Joyce vagyok - nyújtott felém kezet. - Az anyukád.

Az ebéd meghatóan telt el, gyerekkori történeteket meséltek el, mikor még egy család voltunk, majd jött az az idő, mikor halottnak tartottak. Dan látta, hogy nem érzem jól magam, így mindig megfogta a kezem az asztal alatt, és bátorítóan rám mosolygott. Aztán én is meséltem, milyen volt az árvaházban, ebben a városban, és a végén Dan-ről is szó esett.

- Olyan aranyosak vagytok együtt - mondta Sophie mielőtt beleivott volna a borába. - Dan mindig mesélt valami lányról, de sosem mondta, hogy hasonlítunk vagy valami.

- Nate megtiltotta, hogy a lábadon kívül mást nézzek - nevetett fel Dan. - Igazából, valami mindig furcsa volt, de sosem jöttem rá, hogy mi.

- Végül is, nem hiszem, hogy a külsőn kívül bármiben is hasonlítanánk - tettem hozzá.

- Oh! Dehogynem - nevetett fel Nate. - Betegesen szeretitek a tiramisut.

Az egész csapat nevetve fordult az ételéhez, mikor meghozták a pincérek. Joyce és Fred megkértek, hogy majd beszélgessünk, de előbb Dan szeretett volna velem váltani pár szót. Az étteremhez tartozó erkélyre hívott ki, ahol nagy pelyhekben esett a hó és a nagy fehérség miatt nem látszott semmi.

- Holnapután vissza kell mennem New Yorkba - bökte ki gyorsan.

- Mi?

- De te is jössz, ez biztos - fogta meg kezeimet. - Nem hagylak itt még egyszer. A családod is ott van. Velünk kell jönnöd.

- Ez nem olyan egyszerű, itt a munkám meg a lakásom is - magyaráztam.

- Holnap mindent el fogunk intézni, csak ígérd meg, hogy örökre velem maradsz.

- Megígérem - mondtam gondolkodás nélkül.

Száját az enyémre tapasztotta, ha kezével nem tartott volna, a meglepetéstől valószínűleg elestem volna. Érzékien ízlelgette ajkaimat, nem siettetettünk semmit.

Két nap múlva a repülőn voltam, Dan-nel egy Manhattan-i penthouse-ban laktunk, hisz az album kijövetele után híres lett. Olyan, amilyen mindig is akart lenni. És olyan életet éltünk, amilyenről mindig is csak álmodni lehet.

Minden annyira tökéletes lett.

Ha már itt a december miért ne hozhatnék nektek egy téli novellát?

Remélem tetszett nektek, és kellemes ünnepeitek lesznek az elkövetkező hónapban!

Ed Sheeran Perfect című klippje beugorhat az olvasás közben, hisz amikor megláttam jutott eszembe, hogy kedveskedhetnék nektek egy ilyennel, így a történetet egy kicsit onnan is merítettem!

Sajnálom, ha rosszabb lett, gyorsan történt minden, de ez életem első novellája, amit nem a suliba kellett beadni. És igazából fogalmam sem volt mit mennyire kéne húznom, hisz itt nem tudok bejátszani csattanó végeket.

Szóval remélem tetszett nektek, és hagytok valami nyomot magatok után, ami jelzi, hogy érdemes ilyeneket csinálnom.

Hisz megannyi történetem van, ami lehet novellában végzi.

Ha pedig ez elnyerte egy pár ember tetszését, akkor annyira nem csinálhatom rosszul.

⭐️&✏️

____________________
2017.12.02.
Becky