Viktória hangtalanul suhan mögém a nyitva maradt ajtón át. Ahogy a vállaimhoz ér, összerezzenek. Úgy pördülök meg, hogy majdnem fellököm. Szerencse, hogy a tőröm bent maradt, még le is szúrnám. Egyáltalán meg van még? Suhanva hull a földre valami lágy anyag. Homlok-ráncolva nyúlok utána, ahogyan ő is. A fejünk összekoccan.

  – Uhh! Egyszerre... bocs.

  – Nyugi, csak egy köpeny. Gondoltam, betakarnád a... lábad szárát.

  Végre megint ráébredek, hogy eléggé hiányos öltözékben flangálok előtte.

  – Ne haragudj! Vagyis köszi! Vagyis... teljesen elfeledkeztem magamról – segítek neki a vállamra tenni újra a köpenyt, összehúzva magamon, mint néma leplet, ami jól teszi, hogy hallgat a hangzavarban, ami a fejemben van. Én is elhallgatok. Elhatározom, hogy kivárom, mit akar ez a furcsa lány. Aztán a kelő nappal útra kelek, amin, ha más nem, az Árbóc és a Köd vezetnek majd.

  – Tudom, kusza ez az egész. Semmi baj! Azt hiszem én vagyok a hibás. De nehéz bármit mondani a valóságról egy halandónak. Uppsz! Bocsáss meg! Látod, én is elfelejtek dolgokat, például azt, hogy néha a kevesebb információ több. – Behunyja őzbarna szemét és megrágja a következő mondatokat. – Kérlek, Dilon! Meg tudsz érteni? Segíteni jöttem és hajszál híján elijesztelek. Pedig magam mondtam, hogy nem kell sietnünk. Sokáig jártam emberek között. Különösen amióta vártunk és híre kelt, hogy a Staalnin vagy. Tudnom illene, hogy milyen érzékeny vagy minden ismeretlenre, ahogy a mágiára. De bátor vagy és gyors felfogású.

  Megrázom a fejem. A szememmel jelzem, hogy nincs semmi baj. De a szám mást formáz:

  – Lehet, hogy gyors vagyok, de bátor a legkevésbé. A felfogásomról meg ne is beszéljünk! Eddig alig pár mukkot értettem abból, amit összehordtál. Te ne haragudj, azt hiszem, nem vagyok valami tájékozott a világ dolgaiban. Eddig majdnem minden kiszámítható mederben folyt, ha tettem valamit, volt egy következménye. Volt, amit előre tudtam, volt, amire későn eszméltem rá, hogy benne volt a pakliban. De... Néhány napja különös álmom volt... vagyis... sokáig azt hittem, hogy álmodok. Aztán megfordult a fejemben, hogy esetleg meghaltam és itt rekedtem az élők földjén. És végül rá kellett döbbennem, hogy az élők földjének nem nevezhető a vidék, ahol éltem. Ez a hegyvidék az élő. Ha az az élet, akkor ez a menyország. És fingom sincs, hogy kerültem ide. Egy sikátorban voltam, ahol valami varázslat történt és itt találtam magam, ahogy emlékszem. De most őszintén, mit gondolsz, élek egyáltalán vagy meghaltam? És ha azóta is álmodok, honnan vettem a fekete füst-ködöt, ami ide vezetett a távoli városból, és amihez foghatót még sose láttam? Honnan találtam ki ezt a helyet? Na és honnan vettelek téged? Lehet, hogy most te nézel hülyének engem, de ...

  Hirtelen elgyengülök és le kell ülnöm egy kőre. A kezembe temetem forró arcom. Megpróbálom összeszedni magam és a gondolataimat. Nem egyszerű. Felemelem a fejem, hogy lássam. Viktória mellém lép és leguggol. Ki tudja honnan, előkeríti a tőröm. Összerázkódom és akaratlanul húzódok hátrébb.

  – Ne ijedj meg! – Emeli közelebb. – Csak mutatni szeretnék valamit.

  – Pedig pont az történt. Látod? Most is megijedtem. Folyton ez van. Félek, rettegek és megijedek. Fel vagyok készülve sok mindenre, de nem mindenre és nem bármi áron. Van, amin nem bírok változtatni, azt elfogadom. A dolgok többsége csakúgy megtörténik velem. Nemhogy bátor nem vagyok, de gyáva és nemtörődöm. – Azt magamban tartom, hogy úgy hiszem, egyszer így ér a vesztem. Hogy nem foglalkozok vele, ki mit szól. Azt teszem és azt veszem el, amit akarok, és akkor, amikor akarom. A sikátorban is pont ezért akart lemészárolni a dühös tömeg. Valami felszikrázik az elmémben és viharlámpást gyújt, tuti a „gyors felfogásom" miatt. – Annyira nyilvánvaló, hogy a fekete füst is ezért jelent meg. Bevonzottam. Az univerzum tuti nem akarja még, hogy meghaljak. A füst, a láthatatlan ajtó a falon, az idevezető barlang... mind-mind ezért jelent meg. Tudsz valamit erről? Jaj, várj! -- Emelem a tenyerem felé csitítólag. -- Csak lassan! Próbálok figyelni.

  Felszabadultan felnevet. Most először látom rajta, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, és holnap reggel a megszokott fészkünkben ébredünk mindketten, a kutyájával mindhárman és mint a madarak életünk egy szakaszát akár le is zárhatjuk azon a helyen, abban a fészekben. Felnövünk végre, és szállhatunk a földhözragadtak helyett is.

  – A tőröd az biztosan ezért jelent meg. A többi olyan varázslat, amire van némi befolyásod neked is, ahogy nekem is. A tőr az egyedüli, ami pontosan azért került hozzád, mert így kell lennie és nincs más opció. Egyszerűen veled kell lennie. Nem hordozhatja tovább egy Utazó vagy egy Őrző, mert te megjelentél a közelében. És eszébe sincs, hogy esetleg meghalhatsz. Amíg még dolga van veled, addig biztosan nem hagyja. Meg fog tenni minden tőle telhetőt, hogy együtt bevégezzétek a feladatot, mert csak te vagy rá alkalmas. Nézd csak! Még alig pillantottál rá. Tessék, nézd meg alaposan!

  – Befolyással bírni varázslatokra? Azt meg hogyan? És mégis milyen erővel bírhatna egy tőr?

  – Hogyan került hozzád? Gondolkodj végre!

  A kezembe nyomja a hosszútőrt, amivel valóban az életemet mentettem meg. Igyekszem figyelmen kívül helyezni, hogy megint rádöbbenek, többet tud a viselt dolgaimról, mint ami emberileg elképzelhető. Talán nem is ember. És a fura szavak is leperegnek rólam, amiket használ. Hallottam már valahol egyiket és másikat. Azt hiszem, hogy a kereskedő és a hajlott hátú beszélgetésében. De mindennek ellenére a tőr az, ami igazán felkelti az érdeklődésem. Nehezen állok neki ellen. Ráadásul konyítok is valamicskét hozzá. Tényleg nem sokat foglalkoztam vele, hogy is néz ki pontosan, mert úgy teli volt a fejem sok minden mással. Pedig minden egyes pengével gyorsan eggyé váltam eddig, ami csak hozzám került. A Hatos Fogattal egyenesen olyanok vagyunk, mint egy báty és a húgai. Azt hiszem, ők a családom, a barátaim és a bajtársaim egyben. Miben lehet más ez, mint azok? Azon kívül, hogy hozzávágták és nem talált, ehelyett magam forgattam egy kard ellen?

  Rendkívül szépen munkált darab. A tenyerembe simul, és elmosolyodok. Mintha tényleg a részem lenne. Addig forgatom a kezemben, amíg meg nem mutatja a tehetségét. A pengét már korábban sikerült felmérnem, mindkét oldalán élezett, hegyes és hosszú. Jó a súlyozása, ami nagy előny egy tőrnél, akárcsak egy kardnál. Keresztvas helyett villás a markolata, aminek tövétől faragott, kissé keskeny, nyújtott állú szarvasfejet mintáztak meg, a villák az agancsok fő ágát jelképezik. Gyönyörű, aprólékosan kidolgozott míves munka, nem valami tákolmány. Első ránézésre azt hinnéd, hogy valami utánzat, nem olyan csillogó-ragyogó bóvli, amiket a piacokban próbálnak rád sózni. Pedig csodálatosan szép, látszik, hogy rengeteget dolgoztak vele és sokáig hajtogatták, edzették a pengét is. Közepes markolatgombja biztosítja a kiváló súlyozását.

  –A sikátorban vágták hozzám, csak nem talált. Ez nem dobótőr. Hárítottam vele a kard csapását. Ez egy villás hárítótőr. Védekezésre való, nem támadásra. Ha értesz hozzá és kitapasztalod, akkor akár le is fegyverezheted vele az ellenfeledet. Nagyon nehéz mesterség, külön meg kell tanulni. A tőrök egyik legkiválóbb védelmét képes megadni. Ha nem a legjobbat. Nézd az agancsokat, ahogy ívesen felszállnak és közelítenek a pengéhez két oldalról! Látod ezt? – A tenyeremre fektetve egyensúlyozom az orra elé, biztos vagyok benne, hogy még sosem látott hasonlót, ahogyan én sem. A hangom ereje szertefoszlik a kristálytiszta levegőben, mint a sivatagi szélben a homok percegése. Halk áhítat vesz rajtam erőt. – Soha nem volt még ilyen tőr a kezemben! Soha el sem engedtem volna, nem hagynám, hogy olyan balféké legyen, mint ki dobni próbált vele. Valójában még csak nem is sikerült látnom egyetlen ilyen mestermunkát sem. Ezek az agancsok, vagyis a villák kiszolgáltatják a penge mesterének az ellenfelet, mert képesek eltörni más tőröket, tőrkardot, szablyát, sőt, ha elég erősek, jó kezekben esetleg kardot is. Ezzel sebezhetővé téve a másikat. Különös módon kicsit nehezebbnek tűnik a markolat felől, mint amennyire indokolt.

  A penge alá csúsztatom a másik kezem, így a két tenyeremen elmélyülten játszadozom a súlyával. A penge súlya elégséges, a markolat is jó, mégis mintha több anyag lenne benne, talán a szarvasfej miatt lehet?

  – Különös. Roppant különös.

  Megmarkolom és suhintok vele egyet-kettőt a levegőbe, olyasmi fekvő nyolcasokat írva le, mint a végtelen jele. Majd lazábbra véve a hüvelyk ujjammal simogatom szarvas pofáját. Az orr mintha egészen aprót ugrana a mozdulatra. Még egyszer megnézem magamnak a varázslatos nyelet, majd erősebben, enyhe nyomással megismétlem a cirógatást. Az orrhoz érve, az ott rejtőző pöcök megadja magát és egyetlen kattanással kiold egy mechanizmust. A villák tövéből két segédpenge nyílik szét kétoldalt.

  Felkiáltok és eltartom magamtól. Messzire rántom a lánytól is, nehogy megsebezzem, aki nem látszik ijedtnek.

  – Ez igen! – Bólint elismerően. Azt hiszem, a tőrt dicséri meglepetésében. – Te aztán értesz hozzá.

  – Háromágú hárítótőr! Istenemre, nem hittem, hogy létezik! Legendákat hallottam a korai időkről, amikor még a kalózoknak készítettek ilyet. Azt regélik, hogy aztán a királyokat követő boszorkány kovácsmesterek varázslatokat szőttek ezekbe a nemesül értékes fegyverekbe, így növelve az erejüket. Te Szent Köd! Honnan csöppent ez hozzám?