Képtelen vagyok eldönteni, hogy gyorsan tettünk-e meg nagy utat, vagy rövidnek mondható-e a táv, de mire észbe kapok, úgy magasodik fölém a hegy, hogy szinte elvész a csúcsa. Kicsit meg kell állnom, fújtatva morfondírozok magamban. Hihetetlen, hogy onnan a magasból indultam. Nemrég még egészen közel a voltam a hegytetőhöz.

  Most már el tudom képzelni, hogy még ma le tudnék jutni a közeli völgybe, ahonnan a fenyők úgy meredeznek felfelé, mintha ki akarnák szúrni a felhőket. Az ismeretlen eltűnik a szemem elől. Kutya ugatás jelzi, merre haladnak. Hogy bírják szuflával? Nem lehetnek ennyivel edzettebbek nálam, hiszen én szinte naponta menekülök a szajréval, ehhez pedig gyorsnak kell lenni. Úgy tűnik azonban, hogy rosszul hittem, hosszú távon mégse vagyok túl jó.

  Futásnak eredek. Kerülgetem a méretes sziklákat, csúszkálok a nyirkos füvön, ami olyan vékony és erős, hogy pengével kéne kaszálni. A következő kanyarulatnál egészen közelről hallom a kutya és egy lány hang pattogását:

  – Gyere már! Ne kéresd magad!

  Elvigyorodok. Lazítok a zakómon és az ingemen, ami átázott a verejtéktől. Előbbit végig kicsatolom. Lihegve pimaszkodok, bár valószínű, hogy úgyse reagálja le az ismeretlen:

  – Jövök már! Itt vagyok, drágám!

  Véget is érhetne ez a rohanás.

  Ahogy kizúdulok a sziklafal mögül, mint a nyílvessző, elkerekedik a szemem. Egy sziklaperemnek rohanok. Francos káromkodással majd elharapom a nyelvem és felsértem a szám. Későn fékezek. De legalább jól megütöm a fenekem. Feleslegesen. Lehetetlen ilyen sebességgel megállni. Megint mélység és úgy hét yardnyi zuhanás.

  Az ütőm kihagy párat. Vízbe érkezem. Aljasul pofán csap és össze a fejem fölött. Hidege velőig hatol a csontjaimba. A szám és az orrom teli. Istenem, meg fogok fulladni! Rúgkapálok. A lábammal nem is tudom, milyen táncot járok a mélyben. El fog nyelni! Rémülten kierőszakolom a szemem.

  Szörnyű képzetként a fény végtelenül magasból tetszik aláhullani. A fénypászmák el-elvesznek a hullámzásban. Megtörnek, mint a testem, hogy aztán új erőre kapjanak. A csizmám hirtelen nagyon súlyos lesz. A zakóm körém tekeredik, mint egy zsák. Gúzsba kötni készül, de megelőzöm, és még mindig lefelé tartva, kirángatom belőle a karjaimat. Lassan, mint lepedő a szélben, kavarogva száll a felszín felé. 

  Szükség van a kezemmel evezni, vagy mifene. Láttam már, hogyan csinálják, de mindössze egy hetet töltöttem a Szent Granada-partján, ahol olyan sebesen áramlott a folyó, hogy csak a lábamat lógattam bele. Eszembe se volt bemenni. Nekem, sivatagi rókának aztán magyarázhatták, hogy mesterségesen töltötték fel és milyen tiszta. A sodrás elragadott volna, olyan kicsi voltam. Ráadásul ez itt egy tó. Másként viselkedik. Most aztán úgy kell felidézzem a fürdőzők mozgását.

  Akárhogy is, de segítenem kell magamnak, hogy felfelé vegyem az irányt. Kapálózok, ahogy belefér. Hosszú, hengeres halak cikáznak körülöttem, megzavarodva állnak össze rajjá, szivar alakú testük hegyesebb végével a parttól eltartanak. Én meg csak süllyedek. Ilyen nehéz ez az átkozott csizma? A fémbetét? Vagy mi?

  A kabát magasan felettem lebeg. Csak úgy magától felemelkedett. Milyen könnyű volna így. A levegőből úgyis kifogytam, édesmindegy. Görcsösen igyekszem nem szívni be a vizet, de már fáj visszatartani. A hasamból fájdalmasan összerándulok. Még egy utolsó rúgás, egy kapálás. Elengedem magam, olyan érzés, mintha mindent magam mögött hagynék. Nyugalom, hamar vége lesz, végül is nincs miért izgulnod! Lazíts! Lebegsz, mint a kabát.

  Végtelen csendben emelkedek. Örökké tart tán'. Behunyom a szemem, mint aki aludni készül. Elfáradok. Most már kell a levegő! Csak egy kis rezdülés, felszabadul a görcs a mellkasomból. Már nem is fáj. Kidob a tó. Köhögve hörgök. Prüszkölök és köpködök szerteszét. Úgy rázom a sörényemet, mint a lovak. Egész testemben reszketek, ezt leszámítva mozdulatlanul elfekszek a felszínen. Békésen várom, hogy a karom szinte magától induljon és evezek. Vagy hogy is mondják? Úszok. Ahhoz képest, hogy sose csináltam még, egész jól megy. Talán elérem az alacsony partot is mielőtt este lesz.

  A kutya ver ki a fejemből minden hülyeséget. Kis vakkantásokkal jelenik meg az orrom előtt. Látja, hogy boldogulok, ezért a zakómat kapja a fogai közé és lassan evickél előttem, néha rám sandítva. Egészen lassan. Mintha várná, hogy talán belecsimpaszkodjak, ha kell. Nem is nézem jó-e az irány, csak ámulva követem. Ügyes egy állat. Fogalmam se volt, hogy egy kutya képes így ellenni a mélyvízben. Hamar kivezet egy lapos partra, ahol könnyen kimászunk. Arccal a kavicsos földre borulok.

  Sokáig zihálok és igyekszem nem gondolni semmire. De az agyamnak eszébe sincs. Mi több, egymás után rángatja elém a képeket. A sikátort, a lincselő tömeget, a pirosan villanó szemű manuszt, a nagy kardot a nyakam felett, a semmivé foszló falat, ami hegyi barlanggá állt össze, hogy aztán a város, majd a barlang is eltűnjön. Úgy peregnek a dolgok a fejemben, hogy kezdem azt hinni, csak ott történtek. Akarom, hogy eltűnjenek, de a kutyaugatás megmarad. Hol a medvehangú basszus, hol a farkaskutya baritonja.

  Azt akarom, hogy véget érjen. És el is oszlanak a zavart emlékek. Felkönyökölök, aztán erővel hirtelen hanyatt fordulok. Az ég semmihez se hasonlítható kék, mégis mintha láttam volna ilyet. Körben nagy kiterjedésű, fehér, bodros szélű felhők közt, süvegszerű szürke csúcsok tornyosodnak. Hegyek vagy felhők, nem fogom fel. A fenyők megfoghatóan közel kerültek. Felemelem a fejem, ahogy csitul a szívem, s látom, körbeveszik az állóvizet. Távoli vízcsobogást hallok. Még felfogom, talán a patakom ér célt a tóba.

  A fölém hajoló sötétbarna hajú lány hangja ugyanúgy távolról jön, lágy visszhangot verve, mint minden más zaj.

  – Itt vagy? Életben kell maradnod! Ne hagyd el magad! Nem ez a sorsod. Velünk vagy? Alszol? Látod mit mutatok?

  Jó, hogy észrevettél! Azt hiszem csak meg akarom fedni. Nem valószínű, hogy meg bírok szólalni.

  A kutya morran, de nem nyalogat meg, hanem talán átfogja a csuklómat. Lágyan, nem érzem a fogait. De lehet, hogy a lány az. Pihennem kell.

 Megvan, búzavirágkék. Dorian az ujjával keverte ki, mikor befestettük vele a búvóhelye falait. Ő nevezte így. A mező virága. De sosem láttam eddig ilyen eget.

  Vaksötét van, amikor kinyitom a szemem. Füst csíp és vadhús szaga. Nyelnem kell. Felülök, de nyomban megbánom. A halántékomba belenyilall egy villám, mint amikor legutóbb megvertek Gellen főterén. Amúgy sose fáj a fejem. A mély sötétben valami halvány derengés, függönyözött ablak lehet. Vagy nagyon távoli vagy nagyon kicsi. Hangosan horkol valaki egészen közel a padlón.   

  Puha ágyban vagyok. Idejét se tudom, mikor aludtam utoljára ágyban, de azt hiszem most nem is erről volt szó. Az eszméletvesztés is ugyanolyan jó. Legalább pihentem. Fenébe, de sokszor megállok! Pedig most egészen tűrhető volt az idő, szerintem délben is tovább lehetett volna menni, és a hegynek ezen az oldalán árnyékot is jócskán találtam volna. De vajon ilyen csiga tempóban valaha is eljutok Gellenbe? Milyen messzi kerültem?

  Már megint marhaságokon agyalok. Ez az egész lehetetlen! Meg se történhetett. Lássuk be, egyszer csak vége lesz, és otthon találom magad. Hol? Eskü, megbolondultam. Persze, kinek mit jelent az otthon.

  Velőt rázó sikolyként fúródik belém a kérdés: De akkor mégis hol vagyok?

  A vad sültet legalább tudom, hol van. Ahogy szokja a szemem a sötétet, már fel is kelek és indulok a kicsikéhez! Mezítláb csattogok oda. Csorog a nyálam érte, a gyomrom meg virtuóz zenébe kezd, ahogy egyre nagyobbakat szippantva a levegőbe, közeledek felé. Hosszúkás asztal négy székkel. Rajta a gőzölgő illatbomba. Ráveszem magam, hogy előbb a függönyt húzzam el, és csak utána üljek le. Odakintről a jól ismert Ködfény töredéke szűrődik csak be, biztos megint a sok felhő az oka. De ez nem tántorít el. Még le se ér a fenekem a székre, már tömöm is teli a szám. Nem meleg, hanem langyos a hús, de pont olyan omlós, ahogyan szeretem. Fogalmam sincs, milyen állat a megboldogult, de ebben a pillanatban nem érdekel. Csak eszem, eszem. Törődök is vele, hogy abbamarad a hortyogás, apró tappancsok körmözik a deszkapadlót, gyufa sercen és fény gyullad a hátam mögött.

  – Foglalj helyet! – Teli szájjal mutatok egy hosszú, talán bordacsonttal a szemben lévő székre. – Egyél velem!

  – Úgy nézem, eszel te helyettem is. Látom, szereted az orilágát.

  – Fogalmam se volt.

  Elnyújtott morgással tudatja az állat, hogy ő se maradt el mellőlem, és a combomon a feje.

  – Te legalább nem veted meg a társaságom. – Azzal felé nyújtom a csontot, amiről még nem szopogattam le minden húst. Óvatosan kikapja a kezemből. Társára sandítok. – Vagy tévedek, hogy úgy képzelem, te viszont menekültél előlem tegnap?

  Végigsiklik a pillantásom a lány karcsú alakján. A haja befonva, így is a válla alá ér. Kerek őzike szemei állják a tekintetem. Kék ujjatlan trikó feszül rajta, takarás nélkül hagyva világos bőrét. Laza, fehér szoknyája pedig olyan vékony, hogy átsejlik rajta a fény. Gyertyát tesz az asztalra és leül végre. Sarkosan mellém, az ablakkal szembe. Hasonlóan méreget egy darabig.

  Nem szólal meg, nekem pedig még be kell fejeznem az evést. Amikor már egy falatot se bírnék többet a sültből, akkor kezdek jobban körülnézni. A lány gondoskodón tölt egy kancsóból, majd felém nyújtja a talpas fém poharat. Gondolkodás nélkül veszem át és hosszú kortyokban nyelem a vizet, mintha szomjan akartam volna halni.

  – Az tegnap előtt volt. Két nap alatt megszomjazhattál.

  Úgy nézhetek rá, mint aki szellemet lát, mert rögtön folytatja:

  – Először azt hittem, beütötted magad és megsebesültél, de csak a szád volt felrepedve. A tenyered lezúzódva és a régi hegekre egy pillanatig se hittem, hogy most szerezted.

  Elszörnyedek:

  – Te levetkőztettél? Láttad a...

  – Az ülepedet? Ó, hogyne. A feneked és a derekad ritka csíkos meg a combod is végig. A hátad még csak hagyján. Hányszor korbácsoltak meg életedben?

  Érzem, ahogy pír kúszik fel az állam alatt és vádolja az alsó arcélemet, hogy aztán a füleim is lángba boruljanak. Az ölembe bámulok. Most látom, hogy egy szál ingben vagyok, alatta se gatya, se semmi.

  – Igazából csak egyszer, de akkor az ügyész halálra ítéltetett. Mivel még a tízet töltöttem a Keleti Szél ünnepe alatt, így a döntnökök egyöntetű szavazással a Kalózok Urára bízták a könyörületet. Tíz percet kellett kibírnom, nem többet. A hóhér nem nagyon ütötte meg a hátam. Míg a végén át nem adatták vele a szimplát egy katonának, ő már nem volt ilyen kegyelmes. Az efadroni nevelőintézet papja ápolt utána 2 hétig lázzal. A húsom helyenként lemállott a csípőmről. Szerinte ez volt a könyörület. Térden állva kellett megköszönnöm ezt a határtalan kegyelmet az égnek.

  Az ingembe törlöm a szám és a zsírtól csöpögő állam. A lány csendben marad, lehet, hogy ez csipetnyivel több információ volt, mint amit hallani akart. Én meg ráérősen az asztalt vizslatom. Egy tenyérnyi, koponyaszerű dolgon megakad a tekintetem a kancsó mellett. Valami nyitott könyvfélén vagy inkább újságon áll. Ahogy nézem, egyszer csak bizonyosság lesz úrrá rajtam. Ez egy kisméretű, talán gyerek koponya. Megborzongok. A lány feláll és elviszi a kancsót az ablaknál álló dézsához. Csobogás hallatszik. Amikor visszajön, gőzölög a kezében, és virágillat leng be mindent.

- Tea, ha kérsz.  

  Megrázom a fejem. Visszateszi a helyére és fedelet helyez rá. A gőz oldalt kiszökik és laposan terjeng az asztal felett, mint a füst. Kísértetiesen lebeg a koponya körül és az újság felett. Belengi az asztalnak az idegen felőli részét, hozzám nem ér el, addigra eloszlik. Az újságlapok az egyik oldalon felsejlenek a Köd és a gyertyafényben. Fotókkal és rajzokkal van teli.

  – A nevem Viktória. Ezt akartad hallani.

  Vékony hangja kedvesen töri meg a csendet. Nincs benne semmi vádló, vagy megszégyenítő. Kezdenék bemutatkozni, de megelőz:

  –Tudom, hogy sejtelmed sincs róla, Dilon Mcena, de már nagyon vártunk rád.

  Az újságon olyan ismerős vidék képe bújik félig a gőz párájába, hogy csak nehezen emelem el róla a pillantásom. Ahogy döbbenten felfogom a határozott szavak jelentését,  sikerül mélyen belenéznem a lány őzike szemébe. Kinyitom a szám és becsukom. 

  Azt hiszem, Durianon kívül soha, senki se mondta nekem, hogy várt. Én meg még senkit se vártam életemben. Nem, hogy nagyon, sehogy sem.

...

Vote-ozd most, katt a csillagra!

Komiba írd, hogy miért szereted olvasni! Ha kérdésed van, írj, szívesen válaszolok!

https://sarkanyazurben.blogspot.hu/