Amikor az ember idegen helyen találja magát, azt hiszem, két dolog közül választhat, elfogadja vagy elhagyja. Mindkettőhöz ugyanazt kell először tennie. Alaposan körülnézni. Magam is erre készültem.

  Mikor a déli hőség alábbszáll, alszom egy kicsikét. Mire felébredek, az Árbóc teljesen elfordult az üreg szájától, fáradt szememnek békés a félhomály. Agyam alig forog, pedig rendkívül izgatott vagyok. Sosem táncoltam még ilyen közel az elmúlás mezsgyéjéhez, a halállal karöltve. Olyan érzésem volt, mintha megérintett és megjelölt volna. Biztos vagyok benne, hogy amikor legközelebb találkozunk, azonnal megismer és gyorsabban hozzám férkőzik majd. Soha életemben nem találkoztam ilyen erős varázslattal sem, mint ami megmentette az életemet. Mondjuk, semmilyen varázslattal sem igazán. Mindazonáltal félelemmel tölt el, mert kiszámíthatatlan ez az egész. Belegondolva, jobban megijedtem a mágiától, mint a halál lehetőségétől. Talán, mert túl sok mindenről nem kell lemondanom, ha meghalok. Nincs semmim és senkim. Nekem pedig csak egyszerűbb volna odaát, mint itt a szörnyek és a kiszámíthatatlanság között tengődni tovább értelmetlenül. Amíg viszont élek, találnom kell reményt és valami közelebbi célt.

  Mondjuk, mint most: lejutni erről a hegyről, és visszatalálni Prince of Magronba azért a nyomorult kabátért, már persze, ha valaha lejutok innen, és még akkor is kell nekem. Nehéz eldönteni, mert kétlem, hogy megtalálna itt az a kereskedő. De vajon ezek után nem lehetséges-e, hogy természet feletti segítséget kap? Emlékeztettem magam a nagydarab köpenyesre, aki állítólag magára hagyta, de közben azt mondta, hogy a Báró majd tudni fogja, ha megtalál engem, meg azt a dolgot, amiről úgy hiszik, én vettem el. Kémek jelentenek neki? Vagy varázserőre van szüksége, hogy tudja? Netán varázserejű kémei vannak, akik ilyen erővel képesek üzenetet küldeni a távoli utakra? Maga a nagydarab is lehet egy varázsló. Ha ilyen nagy hatalommal állok szemben, akkor könnyen rám találhatnak. Akárhogy is, le kell jutnom innen. Ez az első lépés, aztán majd meglátom.

  Feltápászkodtam. Fene vigye el, hogy lehet ilyen nehéz a testem? Rosszul viselem, hogy a lábaimban alig van erő. És ha ez nem lenne elég, még botladozok is a köveken kifelé menet. Hála Istennek, a pazar táj nem tűnt el. Cserébe a mélység sem alant.

  A barlangüreg előtti kis térség alig néhány lépéssel átszelhető. Körbejárom a szélén, vigyázva, nehogy megismétlődjön a reggeli malőr. Akkor aztán tényleg semmi se választana el a gyors végtől.

  A kicsi pataktól balra lemászok olyan jó 20 lábnyit. Egy keskeny peremre jutok, ami széltében balra tovább húzódik. A patakocska vize tovább zuhan mellette. Ahogy nézem, képes leszek utolérni és újra találkozni vele lejjebb. De most balra tartok. Végig a falhoz lapulva, arccal a mélység felé lépkedek, ameddig oda nem érek megint egy kiszögelés fölé. Szerencsére egy kicsit lankásan visz arra az utam. Könnyedén leereszkedem. Hát, ha ez így megy, folyamatosan másznom kell órákig, míg találok egy pihenőt. Ismét egy keskeny peremen ácsorgok, aminek viszont szélessége sincs. Egyetlen sziklatömb. Annyi helyem sincs, amire leülhetnék. A késő délutáni fény még kedvez annak, hogy kinézzek magamnak valami követhető sziklafalat, de hogy mi lesz éjjel, azt nem tudom. Mikor lemegy az Árbóc, valami olyan hely kell, ahol megpihenhetek anélkül, hogy attól kéne félnem, lezuhanok, ha behunyom a szemem.

  Irtó magasan vagyok, de nem akarok folyton rágondolni. Nehogy véletlenül, ha a mélységet látom magam előtt, úgy járjak, mint az a kutya Gellenben, a padlás létráján, amelyik egyszer felkergetett, de félúton szűkölve nyüszíteni kezdett és nem mozdult tovább. Se le se föl. Eltartott egy ideig, mire rájöttem, hogy észrevette, hol van, és megrémült a magasban. A végén nem menekültem el a sorház tetőterében, ahogy terveztem, hanem visszamásztam és levittem szerencsétlen jószágot a földre. A falu őre akkor ért a nyomomba. Hajszál híján a szabadságomba került az a mutatvány. De legalább a kutya nem üldözött tovább, nem is támadott rám többet. Mintha átváltozott volna egy kedves szőrmókká.

  Elvigyorodok, ahogy eszembe jut. Máig látom magam előtt a hálás pillantását. Érzem, ahogy nyálasra nyal és hozzám dörgöli az oldalát, amikor elfordul tőlem, hogy tüntetőleg rám se ugasson, még a gazdája parancsára se. Lehet, hogy tériszonyos, de okos egy jószág lehetett. Emberben nem találni hasonlót. Nem nagyon láttam kutyát azelőtt, legalábbis ilyen közelről. Többet voltam a sűrűbb városokban, ahol jobban el lehet tűnni, és ott szerencsére nem divat az efféle őrző állat.

  Megfordulok és óvatosan lenézek körbe a szikla körül. Most a vízhez közelebbi oldalon tudnék tovább menni, de ez igazi sziklamászás lesz. Nyelek egyet és belevágok. Vészesen közeledik az este és fogy a világosság. Leguggolok és leeresztem az egyik lábamat. Kövenként tapogatom ki a falat, ahol megtámasztom. Utána a másikat, aztán szépen leeresztem a testem és a kezeimmel is keresek fogódzót. Így ereszkedem egyre lejjebb és lejjebb, míg egy szélesebb sziklaperemre érek. Nemcsak széles, hosszú is. Előre indulok, távolodom a hegycsúcstól. Megcsúszom és seggen szánkázom pár pillanatig. Kevés port és apró kavicsokat verek fel. Felkiáltok és a szél süvítve válaszol. Megállítom magam a sarkammal. Mindkét tenyerem ég, a szemem és az orrom meg teli utálatos porral. Egy újabb meredély közelében sikerült megállnom. Kifújom magam. A zakóm ujjába törlöm a képem, de nem sokat javít a helyzeten, mert az is jó poros, én meg izzadt vagyok.

  Gyorsan kell haladnom, bár lehet, hogy itt kellene pihennem, mert az égalja narancsba hajlik. Jön a naplemente. Azután a teljes Ködfelkeltéig tök sötét lesz. Akkor nem fogok tudni mászni. Vakon semmiképp. Óvatosan feltápászkodom, hogy megnézzem magamnak, merre tovább. Olyan erősen lejt a talaj, hogy térdre huppanok, úgy biztonságos. Francokat! Vonz a mélység, és óhatatlanul előre billenek. Kezem, lábam kapálva keres kapaszkodót. Felkiáltok és arccal előre bukok, hogy aztán bukfencezve segítsek magamon. Sikerül az oldalamra fordulnom, és a tengelyem körül gurulok tovább lefelé. Jó meredeken lefelé. Összeszorítom a szemem és néha, ha valami keményebb kőhöz csapódom, akaratlanul kiabálok. Iszonyatos a sebességem, egyáltalán nem bírom irányítani magam. Mintha órákon keresztül tartana, míg végül egy éles fájdalom nyilall a nyakamba és a halántékomba. És másra nem emlékszem.

  Hideg víz mossa a fejem búbját, amikor felébredek. Az arcomat meg valahogy ütemesen és meglepően melegen. Melegen? Semmi kedvem kinyitni a szemem, de megteszem, mert nem tudom hova tenni a fura zajokat. Olyan hangok szűrődnek hozzám, mint mikor kifulladok futáskor és kapkodom a levegőt. Semmi kétség, ez lihegés. Mitől lihegek így? Vagy nem is én csinálom? És mi ez a meleg nedvesség az arcomon? Nagy levegőt fújok ki a több kiló megemeléséhez, amit a szemhéjamnak hívnak. Sűrűn kell pislognom, hogy lássak is valamit.

  A Köd beteríti a fejem felett az eget, olyan közel, hogy elérném a csillagokat, ha meg tudnék mozdulni. A meleg megint közeledik az arcomhoz, egy óriási fekete fej képben, ami eltátott szájából, éles fogai közül rám lógatja a nyelvét, és néhányszor  végignyalja az arcomat. Lassan elfordulok, aztán mégis vissza, hogy alaposan megnézhessem magamnak.

 Basszus, kellett nekem kutyát emlegetni!

  Ez egy hatalmas, izmos, fekete kutya. Hosszú szőre elől a állától a mellkasán át, a hasáig fehér, mint a felhők, amiket reggel láttam. Mély hangon ugat kettőt, mintha üdvözölne. Talán az élők között. Ajvé! Gyors mozdulattal emelkedek fel, a könyökömön megtámasztom magam. Végig cikázik a fejemtől a derekamig egy éles fájdalom. Megrázom magam, hátha jobb lesz, de csak a vizet fröcskölöm szét a hosszú loboncomról. A fájdalom meg erősödik. Úgy tűnik, a fejem a patakba ért.

  Az állat fölém hajol és megint nyalogat.

  – Neked is jó estét, haver! – Balommal közelítek hozzá, és finoman végigsimítok az orrnyergén. Mivel hagyja, a feje búbján keresztül a nyakára siklik a kezem. Féloldalasan utána kap, de épp csak érint a szája, úgy érzem, mintha örülne. Megdörzsölgetem. Hihetetlenül puha bunda egy ilyen robusztus állatnak. Izmai meg-megfeszülnek a tenyerem alatt. Ujjaimnak nagyon jól esik a lágy, meleg érintés, befúrom őket a szőr közé, ameddig csak elérek. – Milyen jó neked, nem bánt a hideg szél se, mi?

  Az oldalán elakad a kezem, fel kell ülnöm, hogy lássam, mibe. Egy szíj van keresztül kötve a törzsén, és egy kis táskát cipel. Mi a fene? Úgy néz rám, mintha biztatna, hogy csatoljam ki és nézzem meg. Naná, minta ismernél. Hát persze, hogy meg akarom nézni. Elvigyorodok. Gyorsan kibontom, mielőtt meggondolná magát.

  – Mit hoztál? Nahát!Muníciót?

  Sajt, alma és egy egész cipó. De nem ám olyan mű izé, hanem igazi gabonából sült kenyér, és igazi tejből készült sajt illata csapja meg az orromat, mint egyes falvakban. Az alma édes napszaga arról vall, hogy a szabadban termett. Összefut a nyál a számban, pedig már azt hittem, kiszáradt. Mérhetetlen szomjúságomat már eddig is nehezen hagytam figyelmen kívül. A szíjon a táskája mellett egy kulacs, vízzel. Olyan gyorsan nyitom ki, mintha attól félnék, hogy visszaveszi, pedig békésen ül le mellém és bámul. Mikor lenyelem az utolsó kortyot is, megkönnyebbülten ismét elvigyorodom.

  – Hú, ez életmentő volt. Hallod a gyomrom, hogy bugyborog? Most aztán követelőzik.

  Eszembe jut, hogy olyan 3 napja ettem utoljára. Inni még csak ittam a közkútból, de a kajából erősen kifogytam. Azért is féltem annyira az éjszakai fagytól, azért kellett az a nyüves kabát. Megremeg a kezem, ahogy szedegetem kifelé a tasakból az ételt. Kenyércipó. Istenem, de régen ettem! Igazi sajtot meg talán sosem. Valahonnan mégis emlékszem az ízére, de az silány utánzat-emlék csupán ehhez képest. Mikor már csak pár falat van belőlük, majdnem elkap a lelkiismeretfurdalás, ami fura, mert nemigen szokott utolérni. Úgy nézek a kutyára, mint egy gyerekre, akitől elvettem valamit, és esélye nincs visszavenni. Pedig ez visszatudná. Méghozzá simán, de mégse teszi.

  – Ugye, éhes vagy? – Tartom az orra elé a kenyeret. Ráteszem a sajtot is. – Na, gyerünk, egyél, biztos elfáradtál az úton! Nem kell? Tuti?

  Vágyott harapással kapom be az egész maradékot és élvezem, ahogy elomlik a számban. Legszívesebben le se nyelném, hogy még tovább tartson a mámorító ízkavalkád. Ő meg csak néz azokkal a nagy, kerek szemeivel. Mintha mosolyogna. Visszamosolygok. Csak ne zúgna úgy a fejem. A halántékomnál hasogat, ahol megütöttem. Hirtelen eszembe jut a fájdalmas esés. Megtapogatom az arcom, a fejem. Hátul a tarkóm alatt nyirkos ragacs, a jobb orcám és a fülem is végig. Szépen nézhetek ki. A kulacs üres, egy cseppet sem hagytam mosdani. Nem tudom, a patak víz mennyire lehet szennyezett, meg merjek-e mosdani benne, vagy hagyjam a csudába.

  A kutya hirtelen felemelkedik és megugrik. Összerezzenek. De nem felém jön, hanem a vízmosáshoz lép és iszik. Jó hangosan lefetyel. Nem hiszem, hogy inna, ha nagyon gáz lenne a víz. Odamászom és mellé térdelek. Bátortalanul megmerítem a kezemet és veszek a két tenyerembe belőle. A számhoz emelem, és a kutya vakkant, mintha azt mondaná, igyak csak. A számhoz érintem, és nem bírok ellenállni neki. A víz hűvös és finom, sokkal finomabb, mint a városokban. Sokáig iszok. Hosszú percek múlva lecsutakolom a képemet, és megmosom körbe a nyakamat.

  – Hallod-e? Te tudod a gondolataimat? – Csend és apró vakkantás. – Na, ne! Mindent még te se tudhatsz!

  Azzal leülök és villámgyorsan levetkőzök. Lehúzom a csizmám, a gatyám, a zakóm és az ingem is. Aztán belevetem magam a bokáig érő vízbe. De nem egyedül ám! Belerántom magammal az óvatlan bundást. Élvezem, ahogy rám rázza a vizet. Mintha nem orrolna rám. Játékosan kap a karom felé, de semmi agresszió. Én meg azon kapom magam, hogy nevetek és játszok, mint egy gyerek. Mit csinálok vele? Hiszen idejét se tudom, mikor éreztem így, hogy szívből tréfáljak meg valakit. Valakit? Igen. Ez a kutya, valahogy többet is ér a szememben, mint egy ember. Ahogy játszadozik velem a vízben állva, meg seggre esve, határozottan úgy érzem, hogy ő is jól érzi magát, és saját személyisége van. Sose fogtam még meg egy kutyát. Bármilyen más állatot is inkább csak azért, hogy megegyem. Furán is érzem magam.

  – Sokat segítettél. Hogy hívnak? Van valami neved? Tudod, amin szólíthatlak. Valaki csak becsomagolta a kaját, amit hoztál? Az a valaki csak hív téged valahogy? Na jó, azon kívül, hogy gyere ide!

  Egyenként a nyirkos testemre rángatom a ruháimat, nehogy megfázzak.

  – Talán... Haver? Tudod van néhány barátom Gellenben. Összesen hat. Igazi jó-barátok. Kérdés nélkül csinálják, amit akarok. Hamarosan megint együtt leszünk. Azok mind tárgyak, mégis van nevük. Neked jó lenne a Haver. Így megszólíthatnálak. Na, mit gondolsz? Tetszene? Haver?

  A zoknival meg a csizmával elpiszmogok, mert a bőröm még nagyon tapad. Most veszem észre, hogy nincs is nagyon hideg. Sőt, inkább hűvösnek mondanám.

  – Mond csak, Haver – jól esik gyakorolnom a nevét –, erre felétek mindig ilyen jó idő van? Nincs meleg egy kicsit éjjel? Hm?

  Ahogy felpillantok, nem látom a nagy bozontját. Felpattanok, de sehol semmi. A Köd nem fukarkodik a fénnyel, mégis eltűnt szem elől. Talán elszaladt. Talán várja valaki. Pedig egy pillanatra azt gondoltam, jól esne együtt maradni.

  Különös módon hasonló érzés kerít hatalmába, mint kisgyerek koromban, amikor az öreg Durian Fallaéhad végleg elment. Akkor az vigasztalt, hogy azt mondta, odafent a Ködben gazdálkodik majd és csillagokat nevelget. De a kutyát nem ismertem meg ennyire. Fogalmam sincs, mit csinálhat, merre járhat. Mégis furamód csak bámulok, meresztem a szememet, hátha moccan valami az éjszakában. Összeszorul a torkom. Sokáig állok ott meredten és magányosabban, mint eddigi életemben.

...

Vote-ozd most, katt a csillagra! 

Komiba írd, hogy miért szereted olvasni! Ha kérdésed van, írj, szívesen válaszolok!  

https://sarkanyazurben.blogspot.hu/