Kinyitom a szemem, és kimeresztem. Egy pillanat alatt elkap a szívdobogás. Úgy felgyorsul, mint a nyest elől menekülő macska. Hirtelen annyi vért pumpál ez a háborgó húsdarab, ami egy szakasz sebesültjeinek elég lenne. Egy mozdulattal ülök fel és csúszom hátra. A hideg falra tapasztom a hátam. Lever a veríték. Minden pehelyszőröm égnek áll. Bizsereg a tarkóm.

  Az előbb végigéltem a halálomat. 

  Egy embertelenül hatalmas bárddal lefejeztek, és nem haltam meg. A fejem pislogott, ahogy elgurult. Szólni próbáltam, de nem volt mivel. A számon nem jött ki más, mint ezüst fodros, fekete füstköd. Körbe ölelt és eltakart előlem minden mást. Hatalmas tömeg ujjongott. Nem tudtam eldönteni, hogy a kivégzést vagy a halálomat éltetik-e. Csak tátogtam. Mígnem kivettem az őrjöngő ricsajból, minek örülnek annyira:

  – Meghalt végre!

  – Vége van!

  – Eddig húzta a kis rohadék.

  – Tönkretette a hűtőmet.

  – Többé nem töri fel a kamrát.

  – Á, a tolvajnak akasztás járt volna! A kalózok előbb levágták volna az enyves kezeit is.

  Persze, hogyne, a régi időkben. És csak a Bolygóvárosban. Meg persze a hozzá tartozó kisvárosokban és falvakban. Amennyire tudom, a királyság kezdetén, még a kalózok idején voltak ilyen barbár szokások. Igaz, sose merészkedtem a fővárosba, hogy megtudjam, valójában tartja-e a nép még ezeket.

  A fekete köd egészen szorosan tapadt körém, vagyis a fejem köré. Hangtalanul sikítottam, ahogy hozzámért, talán béna szoborrá válok én is. Ki-be járt minden nyílásomon, mintha üres koponyaként feküdnék, és áthatolhatna rajtam. De tudatomnál maradtam. Még ennél is jobban zavartak azok az ismerős hangok, amik mellettem harsantak fel:

  – A Kalózok Urára! Fiú! Rendbe kell jönnöd! Nem halhatsz meg! Hogyan lehet összerakni? Segíts, könyörgöm! A Báró megöl!

  – Nem. Ne kelljen beleavatkoznom! Én elmegyek. Reggel megjön a hajó értem a határba. A Báró majd tudni fogja, és érted küld. A Fiú meg tudjon magáról, amikor találkoznak!

  – De hol a feje? Hová lett? A kalózok Urára! Eltűnt a test is!

  Némán kellett tűrnöm. Az arcom nedves lett a tehetetlenségtől és a borzalomtól. Egyszerre a hangok elhalkultak, majd elfogytak, csak a heves szél sikoltott. Mindenemből a fekete-ezüst izé gomolygott elő. Vékony és áttetsző lett, mintha oszlatta volna a szél. De emlékeztem a sikátorra. Ez a ködös-füstös micsoda azt csinál, amit akar. Minden más csupáncsak látszat. Íme, a magasban szálltunk. Mélyen alattunk volt a tömeg. Nem láttak meg, apró hangyákká, majd porszemekké zsugorodtak. Én meg csak repültem fel az égbe, a felhők fölé. És tovább, tovább.

  Nem tudom, mióta ülök itt, és mióta zihálok így, mint aki futott. A barlang fala lehűt és némileg ellazít. A zakóm a mellkasomon tiszta egy merő víz. Még az ingem is átázott. Tényleg sírtam? Biztos csak izzadtság. Nem akarom tudni!

  Beletúrok a lucskos hajamba. Egészen a tarkómig tolom az ujjaimat, hátha eszembe jut valami értelmes. Tudatosan lassítok a légzésemen, mielőtt kiszakadna a szívem. A végén hosszan fújom ki a levegőt.

  Nyugodt vagyok. Biztonságban vagyok. Én vagyok az életem ura. Csak álom volt.

  Feltápászkodom. Az Árbóc, a Staalni hatalmas napja már magasan jár. Körül kell néznem. Kikászálódok a sziklák között a barlangból. A sok szikla jó jel, bár elég szokatlan ebben a térségben ez a fajta szürke kőzet. Nem is nagyon láttam még. És sehol egy kaktusz. Francba!

  Kívül sivár minden, halottabbnak tűnik a halottnál. Egyedül a szél jár, az viszont legalább jó hevesen ahhoz, hogy tudjam, élek. Eszembe juttatja az álmom. Beleborzongok. A nap nagyon melegen süt, égeti az arcbőröm. Hozzá vagyok szokva, de itt a sziklákon kívül semmi fedezék, ahová az emelkedő napkorong elől menekülhetnék.

  Kicsit muszáj még látnom belőle, az nem lehet, hogy ilyen messzire kerültem Prince of Magrontól. Már két lépés után tudom, hogy nem ott vagyok. Hátrapillantok, a fejem fölött kopár hegycsúcs emelkedik. Még két lépés és úgy elkap a szél, hogy megbillenek, és erővel tartom magam ellene. Újabb két lépés. Újabb billenés. Ezúttal megcsúszom a kavicsokon, mintha mozogna egy szikla, amin állok. A következőt már nem léphetem le. Határtalan mélység felett állok. Egyik lábam a semmi felett lebeg egy pillanatra, míg hátra nem kapom. Újra elkap a szívdobogás, majdnem belesétáltam egy szakadékba.

  De a szívem szava gyorsan megváltozik. Érthető gyönyörűség járja át, megdöbbenéssel fűszerezve. Alattam hófehér felhők közül kibukkanó, csipkés hegyláncok és csúcsok. A közelben sasok szállnak párban és keringenek körbe egy fenyvesekkel teli fennsík felett, ami megtöri az én hegyemhez vezető hegyláncot. Nem látni mást, csak ezt a semmihez se fogható szépséget. Nem érezni mást, csak a szabad szél erejét. És nem gondolni mást, mint hogy ilyen nincs is a földön. A Staalnin évtizedek óta nem esett tiszta víz az égből. Hallottam olyan történeteket, melyek fehér, habos felhőkről meséltek, amikből kristálytiszta víz hullt az égből. Máshol pedig fehér hóról regéltek, ami olyan, mint valami buja, jéghideg csillagkristály, ami takaróként hull a világra. Meséltek határtalan erdőségekről.

  Egyszer egy öregember, miután utoljára etettem meg áztatott kenyérrel, a Zordak melletti búzamezőkről mesélt nekem. És ahogy mesélt, én szinte éreztem a tenyeremben a növekvő búza érintését, mintha azzal a valaha volt kisgyerekkel szaladtam volna közte, aki ő volt egykor. Kinyújtott kézzel simogattuk, de valójában a búza simogatott minket. És kacagtunk. Azt hiszem, nagyon kicsi lehettem és mindig így képzelem magam, ha eszembe jut. Szőke üstököm majdnem fehér volt még, a szememben állandó huncutság villogott. És már akkor is menekültem. Akkor szöktem meg az első árvaházból. Vissza akartak vinni, és én tudtam, pedig sejtelmem sem volt még, mit jelent bujkálni, menekülni, rettegni, éhezni. Csak az öreget akartam megetetni. 

  Durian Fallaéhad. Sosem felejtem el a nevetését. Nem tudom, valaha én képes leszek-e még úgy nevetni, mint ő. Éhezett, beteg volt, haldoklott és nevetett. És mesélt, mesélt. 

  Annyit mesélt, hogy egyszer, olyan 10 éves korom körül elmentem, hogy megnézzem magamnak az ő városát, ezt a Zordakot. De be se mentem. Körös-körül csupasz dombok egy lepukkant, szürke romvárost öleltek. Hajnalban értem oda és hosszan ült a pára mindenen. Sehol se láttam ennyi ideig megülni a lecsapódást követően. Maga a köd is sokáig gomolygott. Ez tetszett, de az ott élők elriasztottak. 

  Mindenütt boszorkányok voltak. A kalózok kegyeltjei. Valaha sokat utaztak együtt. Ember királyokat és hercegeket is követtek és mind hagyták, hogy bárhol letelepedjenek. Hál' Istennek, ma már alig látni a fajtájukat. De ott, szinte ember alig élt. Azt hiszem, ezzel nyugtattam magam, hogy végül nem néztem körül a városban, valójában nem vallottam be magamnak, de mindig is féltem ezektől a népektől. Pedig azon az utolsó estéjén szentül megfogadtam Duriannak, hogy elmegyek, és megnézem magamnak, hol élte le az élete nagy részét. 

  Ő pedig biztatott, hogy telepedjek ott le, és legyek farmer, vagy még a város őrségben is lehet helyem, amilyen tehetséges vagyok. De Zordakban nem voltak farmerek, se megművelt földek, még búza sem. Igaz, akadt pár kisebb fás ligetszerűség arra, de ennyi. 

  A város olyan volt, mint egy csupasz, összetört csontváz. Hajlott fémrudak alagútjaiban süvített a szél. Régvolt tornyok fémszerkezetei meredeztek nyikorogva az ég felé. Kevés, kőből összehordott, kusza épület is volt köztük. Egyikből eszement bűzös füst gomolygott egy hosszú kéményen át. Fullasztó és sűrű, amit a reggeli köd sokáig lenyomott, és szúrta az orromat. A boszorkányok a város határában, varázslatosan csillogó, fehér házakban laktak. 

  Boltíves és kocka alakú, nagy sátrak lehettek. Olyan érzésem volt, minta átláthatnék a falakon, ha nagyon akarnék, de nem láttam, csak szürkeséget. Mikor az Árbóc előbukkant az égen, nem messze tőlem, a szomszédos domb mögül felröppent egy alak. Egy boszorkány volt, akinek volt szárnya. Sose hallottam még ilyet. Micsoda szörnyszülött! Csak rám pillantott, én meg gyáván elfutottam. Azt se néztem, követ-e, csak sikítoztam, ahogy a torkomon kifért. Mire feleszméltem, olyan messze jutottam az úton visszafelé, hogy semmi kedvem nem volt megfordulni. Így történt, hogy nem váltottam be az öregnek tett ígéretemet. Soha többé nem merészkedtem Zordak környékére sem, pedig azokat a furcsa, áttetszőnek tűnő, sátorszerű házakat azért belülről is meglestem volna. Azóta se ígértem senkinek semmit, csak magamnak.

  Ám ez a látvány a hegytetőről, felülmúlja minden elképzelésemet felhőkről, vizekről és sokszínű növényekről, amik enni adnak, amik oxigént adnak, amik körül rengeteg állat él és sok a tiszta víz. Az egész botrányos életről. Csak állok itt. Meredten bámulok. A szám is tátva marad. Mert ilyesmiről nem hallani. Durian Fallaéhad volt az utolsó, aki emlegetett valami hasonlót, amitől mindketten, órákra boldogok lettünk. De nem. Közel se jártak a történetei és a képzeletem ehhez. Hiszen ez egy eleven hegyvidék.

  A napfény az arcomba mar. Kifolyik a szemem, ha nem húzódom árnyékba. Visszamegyek a barlangba. Az majd jótékonyan takar az Árbóc elől. Közben elgondolkodom, mitől volt annyira meleg éjjel bent is, ha ilyen hideg és heves szél így lehűti a levegőt, és ha ilyen magasan a felhők felett vagyunk? Számos más kérdés is tornyosodik bennem a barlangról, miközben szlalomozok a szájánál a sziklák között. Amint belépek, mind kimegy a fejemből. A barlangnak nyoma sincs, felszívódott. Csak egy kis üreg van a helyén. Leülök, és a falhoz támasztom a hátam. Megkordul a gyomrom, de nem törődök vele.

  Mi a fészkes-fekete fene történik itt? 

...

Vote-ozd most, katt a csillagra! 

Komiba írd, hogy miért szereted olvasni! Ha kérdésed van, írj, szívesen válaszolok!  

https://sarkanyazurben.blogspot.hu/