Azt mondják, minden csoda három napig tart. Ez még addig se. Legalábbis azt hittem. Egy fertályórát keringtek és vitáztak a környéken. Nem jutottak semmire. Én meg a falon keresztül lestem őket. Ültem, mint egy tök, akinek jegye van a színdarabra.

  Eloszlott a tömeg. A sánta kantinos otthagyta a maradékot. Ketten voltak. A kereskedő, meg egy hajlott hátú, még nála is sokkal magasabb alak, akit kapucnis köpenye és szürke haja takart. Az előbbi fel-alá mászkált, biztos zsizsik volt a csizmájában. Az utóbbi karba tett kézzel állt.

  – Rejtély. Hogy történhetett ez? Hónapok óta itt eszi a fene. Hogy lehet, hogy nem vettük észre?

  Hiába állt meg a kereskedő a másik orra előtt, nem kapott választ. Ettől még idegesebbnek tűnt. Folytatta:

  –Elvitte. Meg fogom találni és visszahozom neked.

  Egy perc csend kínosan hosszú tud lenni. A kardbajnok izzadt és fújt egyet. Dobolt a lábfejével. A másik rezzenéstelenül állt, mint a cövek. Kicsit görbe cövek. Erre már én is felálltam. Jobban kellett figyelnem. Amaz megkönnyebbült, amikor végre megszólalt zord társa. Bár ne tette volna! Vagy bár ne vártam volna ki! A hangja olyan erős, mint az öreg harang. Érces és öblös. Határozott és kíméletlen.

  – Nem! A Báró színe elé viszed. És a Fiút is. Élve. Tudjon magáról, amikor találkoznak!

  – Azt hittem, hogy te...

  – Én elmegyek. Reggel megjön a hajó értem a határba.

  – Hogyan értesítselek?

  – Sehogy. A Báró majd tudni fogja és érted küld.

  A kereskedő arcából kiszaladt a vér. A szeme kitágult. A hangján se tudott uralkodni. Vinnyogott, mint egy kutya.

  – Azt hittem, hogy nem kell odamenjek – próbálkozott, de úgy látszott, feladta.

  – Az utak nyomán keresd! Ne az utakon! Ne kelljen beleavatkoznom! A Báró kívánja így. Túl régóta várja. Ma éjjel majdnem megölted. Ez nem történhet meg újra! Most már mindent tudsz.

  A púpos óriás kimérten eltűrte a kapucni alól az arcába lógó hosszú, botrányosan bozontos, szürke tincset. A falhoz sétált. A szemét rám vetette. Egyenesen az enyémbe nézett. Egy percig állt ott rezzenéstelenül. A fal fukarul elvette a fényt, mégis úgy láttam, hogy írisze pirosan villant, amikor elfordult. De talán mégsem. Sötét volt ehhez a bizonyossághoz. Lassan felkúszott a gerincemen a melegség. Egyenesen a tarkómra. Ott bizsergett. Még levegőt venni is elfelejtettem. Aztán az alak határozottan megpördült és kisétált a sikátorból. Döngő bakancsa zaját hagyta hátra. Majdnem hóhérom tétovázott egy darabig, aztán ő is távozott.

  Háromszor gondoltam már végig. Újra meg újra. Olyan ez az egész, mint egy puzzle. Aminek nem kaptam meg minden darabját. Jóformán azt se értettem, miről beszélgettek. Mit vesztettek el? Mit vittem el? És rólam volt szó. Én kellek élve, „tudatomnál" a Bárónak? És hogy jön ide a Báró? Úgy tudtam rég magára hagyta az embereket. Én még meg se születtem. Eljött érte egy kalóz és magával csalta az utakra. Mindez történelem. A királyság és a hercegség végét ő jelentette. A Báró. A világ szabadabb lett és szegényebb nélküle. A fajok egymásnak estek. Az utolsó háború elterjedt minden földön. Kiszívta a talajt. Megfertőzte a vizeket a föld alatt és felett. A termő vidékek kiszikkadtak. Az a sok halál semmi ehhez képest. Még mindig nyögjük az árát. Annyi eszük van a népeknek, hogy azóta nem volt ilyen nagy háború. Csakhogy valódi béke sincs. A városok a saját területeiket védik. A vezetők azt mondják, nincs több vegyi és bio fegyver. A nagy energiatermelő egységek a porral lettek egyenlők. Nélkülük halottak az üzemek, a gépek és a komoly fegyverek. Ez utóbbival mondjuk vitába szállnék. Gellenben várnak a szépségeim. Egy erős kard pedig pont ma juttatta eszembe, hogy halandó vagyok. És a Báró nem jött vissza. Elbúcsúzott, mint egykor a királyok és a hercegek. Mint az élet hajnalán a kalózok.

  A földeken élők nem kellenek a kutyának se. Ahogyan én se. De legalább nem tartozok sehova, senkihez és senkinek. Csakis Marekkel van  elintézni valóm. De ő fog fizetni nekem. Visszaveszem, ami az enyém.

  Hogy mikor lesz igazi béke? A fajok, a családok és a városok közötti rend? Talán, ha mindenhol ugyanúgy süt a nap. Ha ugyanannyi tiszta víz lesz. Ha ugyanúgy terem a föld. Ha ugyanúgy világítja útjainkat éjjel a Köd. Nem tudom. Nehéz elképzelnem, hogy ne kívánnák az emberek akkor is a másét. Azt viszont könnyű, hogy mondvacsinált ürüggyel is egymásnak essenek.

  De hogy engem várna a Báró? Méghozzá régóta? Biztos valamit félreértek. Tényleg rólam volt szó? És mi mást keresnek?

  Nem engedem, hogy eltereljenek a gondolataim és lelassuljak. Ki kell jutnom innen. Órák óta gyalogolok. Szomjas vagyok. Pedig van itt víz. Eszembe is jut a híres mondás: Víz parton legkönnyebb szomjan halni. És nem igazán csípem, hogy barlangi zuzmók világítanak nekem.

  Amikor rászántam magam és körülnéztem, egyik ámulatból a másikba estem. Azt hittem, mindent láttam este. Mikor az ember a halálát várja, mindent végignéz újra, amivel egyszer is találkozott. És mindent végignéz alaposan. Még a kard élét is, ami az életét készül elvágni. Erre mégse számítottam. Nagyon maximum egy csatornára. De hogy kerültem egy barlangba a városban? Vagyis, hogy került ide a barlang? A világító zuzmók titkát meg nehogy elárulja valaki! Inkább hagyjuk is. Annál is inkább, mert ezen a vidéken nem terem. Igazából a barlangok is valahogy mások. Nem akarom tudni.

  A vízvető furcsa mód mintha átjött volna a falon. Vagy talán alatta. A barlang középén csinos kis vízér fut. Olyan, mintha a vízvető folytatása volna, annyi különbséggel, hogy a vízvető száraz volt. A barlang meg mintha a sikátoré. Ugyanaz a hátsó fala.

  Vajon a köpenyes tudta, hogy tényleg belül vagyok? Azt is tudta, hogy mi van idebent? Vagy csak nekem volt ez az érzésem? Egyáltalán ki ő? És ha nem a kabát miatt... A kabát! De igen, amiatt, te ökör! Semmi mást nem vettél el a kereskedőtől. „Elvitte. Megtaláltuk volna, ha nem így lenne. Meg fogom keresni és visszahozom neked." Nekem kell megtalálnom.

  A kabáttal jobbak lesznek az esélyeim. És talán azt is megtudhatom, mi ez az egész. Vissza kell mennem. A falon nem jutottam át a buli után. És már sok-sok mérföld van a hátam mögött. Úgyhogy ki kell jutnom innen. Nem olyan nagy város, inkább a földjei. Igazából mind sziklasivatagok. Valahogy visszatalálok. Csak óvakodnom kell. Nehogy leadják a jó-népek a drótot új haveromnak.

  A Köd szikrázóan uralja az eget és bevilágít. A barlang szájánál öblös előtér van. Vastagon deresnek vagy fagyosnak kéne lennie. A zuzmóknak különösen. A nem létező és varázslatosan világító zuzmóknak persze biztosan mások a szabályai. Csakhogy nem fázom. Meleg levegő áramlik befele.

  Most fogom fel, hogy a barlangban is egész elviselhető volt. Most meg kifejezetten melegem van, mintha felkelt volna az Árbóc, de éjszaka közepe van.

  Úgy terveztem, hogy meghúzom magam bent. A fagytól való félelmemet sokan irreálisnak tartották. Az üszkös, levágott lábujjaknál azért mégis jobb a félelem. Így viszont a helyzet egyenesen megköveteli, hogy kimenjek. Meg is teszem.

  Langyos szellő borzolta a hajamat. Sehol egy kaktusz sziluettje. A sziklasivatagnak nyoma sincs. Ahogy Prince of Magronnak se. Csak a sivár táj és a kis patakocska fürdik a Köd-fényben.

  Visszamegyek és letelepszem a kőre. Talán a patak csobogása ringat el, talán a fáradtság. Alig ér le a fejem máris alszom. Zaklatott, álomtalan álomba merülök.

...

Vote-ozd most, katt a csillagra! 

Komiba írd, hogy miért szereted olvasni! Ha kérdésed van, írj, szívesen válaszolok!  

https://sarkanyazurben.blogspot.hu/