— Jártál már erre, az a vulkán ott működik? —harsan a kérdés felém.

  — Párszor igen, de a hegyekbe nem mentem fel. Soha! Most sem oda megyünk, csak találnunk kell egy menedéket.

   — Rendben. Akkor ugye Kelet az úti cél? Meddig megyünk még?

   Felmorranok. Fáraszt a beszéd, kiköpöm a port a számból.

   — Ne dumálj annyit! Nem tudom, meddig kell még mennünk. Tartalékold a maradékaidat! Ne is agyalj! Most ne! Csak gyere! Bízz bennem! Mielőbb jó árnyékba jutunk, annál előbb indulhatunk tovább, nehogy a nyomunkra leljenek! Még a Ködkelte előtt tovább kell mennünk innen. Ezzel nyerhetünk egy jó kis egérutat. Egy csapat nyomkereső nem jön idáig ki, nem kockáztat most. Túl magasan áll az Árbóc. A teljes sötétben viszont szintén egyhelyben maradnak.

  Nem kötöm az orrára, hogy nekünk se kéne a napon aszalódni, pláne tekintve, hogy egyikünknél sincsen egy korty víz sem, maximum a saját vizeletünket ihatnánk. És persze az est leszállta is csak a magamfajta tolvaj jóbarátja, egy ilyen fiú, mint Ingvar, ki tudja, mihez bír majd kezdeni vele. Ahogy arról sem szólok, hogy immáron fogalmam sincs, merre járunk pontosan. Finoman szólva túloztam, mert úgy éreztem, ezzel kicsit megnyugtathatom. Csak elbeszélésekből sejtem, mi várhat minket itt. Csak bolondok és bátornak már nem nevezhető vakmerők járnak e vidéken, akik a saját életüket cseppet sem sajnálják. Soha világon való életemben nem merészkedtem volna erre felé, az útonállók, a törvényen kívüli népek és az ismeretlen nagyragadozók egy négyzetmérföldön való túlzott megszaporodása miatt. Erről talán majd csak akkor ejtenék szót, ha bajba kerülnénk és feltétlenül szükséges lenne. Most egy dolgom van, egyenletes iramot diktálni Ingvarnak, aki egyre többet botladozik a sima köveken.

  A kaktuszok aprók, láthatóan kitermelték mindet a káprázatokat okozó meszkalinhoz, amiből egy Prince of Magron méretű város mindenfelé kereskedik. A szél porosan és halkan sikoltva fütyörész, ijesztő és halálos aláfestést adva kimerülésre kárhoztatott menetünknek. Emelkedőről emelkedőre térünk, de tartom az irányt, mit a meder mutat. Mígnem odaérünk, ahol a partfal egyik oldala enyhén megnő, s alatta az árnyék is. Ingvar jelzi, hogy megállna, de én nem engedek. Aztán a déli nap elől végre behúzódhatunk egy valódi mélyedésbe. Az üreg éppen akkora, hogy ketten összekuporodva élvezhetjük a védelmét a fejünk felett. Ingvar rongydarabként dől neki a támfalnak, a lábait is behúzza a napfényről. Izzó szemeit nem csukja még le, pedig alig lát a fáradtságtól. Én azonban kicsit körülnézek, hogy ne bizonytalanra induljunk majd a keleti kereskedő utat beérni. Mert akármennyire viszolygok az esetleges társaságtól, mégis kell nekünk az az út hamarosan. Azt megfelelő menedékek tarkítják, sőt ijesztően sok mérföldnyire innen még valódi, élő fák is árnyékolják. Körülötte meg-meghúzódhatunk egy darabig, amíg el nem érünk a következő város vonzáskörzetébe, ahol ételhez és vízhez juthatunk. Némi sót sem ártana szerezni, hogy ha sikerül vadásznunk, megspóroljuk a kisebb-nagyobb városokban bujkálás veszélyeit, hiszen, ha találunk ehető húst, arra felé, ahol iható víz is akad, akkor kiszárítva, lesózva tartósíthatjuk is magunknak az útra, hogy a legkevesebbet kelljen betérnünk a településekbe.

  Szóval a tervem az, hogy a lehető legnomádabb körülmények között kihúzzuk, amennyire csak bírjuk a Kelet felé, ahol, reményeim szerint már nem fognak keresni minket.

  Dél-keleti irányba pillantva úgy égeti a nap a szemem, hogy szinte mellkasból összerándulok. Hiába, késve emelem a tenyeremet fölé. Immár semmit se látok, csak kápráztat a ragyogás.

  Tapogatózva visszabújok az üregbe, s kimerülten lehuppanok a srác mellé. Némán szoktatom a szemem a verőfény után a félhomályhoz. Enyhén szólva is ziháló légzésünk még nem állt vissza normálba, ezt leszámítva mégis akkora a csend, hogy majd elaltat. Nem sok kell neki, s lebukik a fejem.

  A nap hosszú árnyékára pillantva riadok fel. Sűrűsödik s fokokkal hül az esti levegő. Ez jó, mert a fejfájás elkapott, amíg aludtam. Ingvart is elnyomta a buzgóság, hagyom kicsit még. Hamarosan indulnunk kell, az Árbóc hirtelen bukik le s azonnal indulunk, ahogy a láthatárhoz ér. Magamban számolgatok, de nem, nem hiszem, hogy elkéstünk még. Vagy csak nem minket keresnek egyelőre. Mindenestere ez jó jel.

  — Köszönöm! —hangzik halkan mellőlem. — Megint megmentettél. Miért?

  — Szívesen! Egyszer talán megsúgom, ha magadtól nem jössz rá. — Szögezem le vállat vonva.

  — Visszajöttél, megmentettél és kihoztál a városból az életedet kockáztatva. Előtte pedig Marek markából. Ezt nem lehet csak úgy elhallgatni. Miként hálálhatom meg neked?

  Legyintek, bár még a vállam is belesajdul ebbe az egyszerű mozdulatba.

  — Majd kitalálok valamit, ha ragaszkodsz hozzá. Most pedig induljunk!

  Kikászálódunk a mederbe. látom, hogy Ingvar sincs jobb állapotban nálam. Körülbelül betájolva magam gyorsan keresztül vágok a medren. A megnyúltárnyakat egyre jobban összemossa az éj. Lopva még utószor Prince of Magron felé pillantok, de semmi mozgás arra.

  — Nincs más hátra, mint előre! Csak látnám, merre mutat az orrom hegye? — Próbál feldobni és halkan kuncog a saját viccén. — Oké, értem, nem beszélgetünk.

  — Eltaláltad. Most nem. Fáraszt a beszéd. — Azzal próbálok a saját gondolataimba merülni, mialatt a még alig látható, legrövidebb utat cserkészem befelé. — Az éjjel jó volna beérnünk a Keleti utat. Pár napig csak vele párhuzamosan haladhatunk. De ott már biztonságosabban megbújunk, ha kell. Kösd fel a gatyád, sokat fogunk menni!