- Ingvar! Mit csináltál, kölyök? - Szakad fel belőlem.

  Ahogy Viktória fogalmazott: a világítótorony biztonságot ad minden arra tévedőnek. Hát, tényleg igaz volna? Képtelen lennék elengedni... egyszerűen felelősséget érzek a kölyök iránt.

  - És én? Mi a ködfátylas fekete fenét csináljak most?

  Az agyam kattogását a keleti mechanikusok is megirigyelhetnék. A vér a tarkómon és a mellkasomban hasonló erővel dübörög, hallom ahogy az ereimben lüktet.

  Közelebb már nem szívesen megyek, de egy magaslat segítene. Amint mozdulni bírok, a közelben felállított színpadra mászok. Pár suhanc üldögél a szélén, én pedig megkapaszkodok a függönyöknek felállított keret közelebbi sarkában. Fogódzót keresek az agyamban is, de a törvénnyel kapcsolatos emlékeim blokkolnak. Csak a rosszullét nem kerül el, úgy környékez, mintha jegyben járnának a félelemmel. Izzadok és szédülök. A törvényt is megülték, az ítéletvégrehajtás van hátra, legalábbis a kettős akasztást előkészítették. Más nyomorultakat is felsorakoztattak a bírák előtt, akik még várakoznak. Ők bal felől, kicsit távolabb helyezkednek el, néhány katona vigyázó tekintetének kereszttüzében.

  A hóhér készülődik, megtermett, sötét ruhás alakja ijesztően illik a képbe. Ellenőrzi és megigazítja a köteleket, amik egy közös gerendáról lógnak.

  Történhetne valami, mert úgy marnak belém az emlékeim, hogy a belső működésem felgyorsul. Nem döntöttem el, hogy hirtelen pisilnem kell-e jobban, vagy hánynom. Akkora levegőt veszek, amekkorát csak bírok, ne következzen be a legrosszabb, el ne ájuljak, mert az én hóhérom és katonám ütései úgy rohannak meg, mintha éppen most hasítanák széjjel a húsomat. Pedig annak már 4 éve. Akkor zokogtam, s mire nyilvánvaló lett, hogy nem bírtak a 10 percemben halálra verni, addigra megnyugtatóan kiszáradtam. Mintha örökre elfogyott volna sivatagi testemből a drága víz. A következő napokban azonban mást se kívántam, minthogy bárcsak meghaltam volna a korbács alatt, az oszlopon. Mert az a fájdalom, ami az ápolásom alatt ért, na az volt még a semmihez se fogható élmény. Az akasztottakról azt mondják, gyakran, ha ügyes a hóhér, kitörik a nyakuk és egy pillanat alatt meghalnak, ha nem annyira gyakorlott, akkor másodpercekig szenvednek, mielőtt bekövetkezne a vég. Ezek mindennél hosszabb másodpercek lehetnek egy ember életében. Hát még egy ilyen fiatal fiú életében, pláne, aki épphogy szabad lett klánja kötelezettségei alól. Hogyan zárhatná le a múltját, az el nem kezdődött életét? Én se tudtam annak idején, pedig meggyőződésem, ha egy pillanatra is szívemből elbúcsúztam volna ettől az árnyékvilágtól, akkor békében kileheltem volna a lelkemet, megkímélve magamat további hetek kegyetlen szenvedéseitől. De hiszen akkor még alig éltem, akárcsak Ingvar, nem kortyolni vágytam a szabadságból, de nagy kupából inni. Nem érhet így véget a kölyök! Ő is megérdemel egy esélyt. De az akasztásos halál, ha meghiúsul is, Prince of Magronban nem évül el a halálos ítélet, maximum dönthetnek úgy a bírák, hogy eladják valami kemény vidékre rabszolgának az illetőt, ezzel enyhítve, és egyszersmind szigorítva is a büntetést, hiszen a szenvedéseknek meglehet, hogy se vége, se hossza egy tényleg szigorú rabszolgatartónál. Ez vajon mennyire tűnik esélynek? Új élet lenne vagy újabb halálos ítélet? Megrázom a fejem. Mintha ki akarnám rázni belőle a sok szemetet, ami eltorlaszolja a látásomat. Igenis kell egy esély! De mi lenne az? Honnan szerezzem be neki?

  Pislognom kell, hogy szabaduljak az előbb rakoncátlanul felgyűlt könnypárától, ami belezsúfolódott a szemembe. És végre látni kezdek.

  Eltávolodok a problémám gócpontjától, Ingvar reszkető alakjától, és mind távolabbra kiemelkedik a tekintetem a tömegre, majd a főtér előttem lévő szeletét is egyre nagyobb fókuszban látom. Gyorsan körbe pillantva az egységes masszaként szürkülő, poros, szedett-vedett tömegen, hamar feltűnnek az ezüstösen és tarkán csillámló ruhájú alakok, és a katonák immár nem ünnepi díszben, hanem hagyományos egyenruhában. Utóbbiak a rendet hivatottak fenntartani, a törvényt betartatni, de az előbbiek...nos ők mutatványosok, akik pedig meglepetést és káoszt vihetnek a rendbe. Egyikük éppen mellettem áll a színpadon. Láttam már máskor is. Olyan 18 éves forma, vékony, nyurga srác, arca kissé beesett, de pirospozsgás, göndör, fekete haja gondozott lófarokban hull a háta közepére, bekenve valami olajfélével, amitől az is ragyog, csillog, akárcsak a ruhája, és véletlenül sem omlik váratlan a szemébe, megzavarva őt a...miben is? Nos igen, tűzpálca lóg a kezében. Hát persze! Az ő feladata megnyitni a mutatványosok táncát, ezért áll az emelvényen, hogy azonnal lássák a többiek, ha felvillantja a pálcáját. Csak az alkalmas pillanatra vár. Ami eljött.

  — Szükségem van a segítségedre! — állok elé.

  — Aztán mi kéne?

  — Fújd meg a pácát! Fújd meg, amikor a jobb kezem felemelem!

  — Aztán miért tennék ilyet? A két szép szemedért? Annyira azért nem vagy vonzó!

  —Talán tudok majd fizetni...

  — Van pénzem, neked viszont nincs. Nem is kedvelem annyira a pénzt, hogy itten kavarjak.

  Dehogynem! Határozottan emlékszem, hogy régebben láttam egy degesz pénztárcát eltüntetni a sötétkék polgári kabátja ujjában, csak nem zavartattam magam. Most viszont megzavar, amit mond. Az emberre jeleket tesz a pénztelenség és az éhség, tényleg, hogyan is fizethetném meg a szolgálatát?

  — Akkor mit adhatnék neked cserébe? Mire vágysz?

  Fekete szemei tüzesen végig mérnek, tetőtől talpig, majd lentről fel. Komótosan megállapodik a tekintete az enyémben. Persze, ő ráér! El ne cseszd Dilon! Most meg ne szólalj! Türelem!

  — Sajnos úgy nézem, azt te még nem tudnád teljes odaadással megadni! Téged még nem foglalkoztat a tűz igazán, csak ez... — enyhén gunyoros a hangja, de elengedem a fülem mellett. Alsó ajka sarkába harap, majd sóhajtva ellazul és marokra fogja a pálcát.

  Nehézkesen nyelnem kell. A bitó felé sandítok. A katonák mozgolódnak. A szemem sarkából látom, hogy követi a pillantásom, és bólint. Fesztelennek tetsző, színészies hangon folytatja:

  — De egyszer, egy szép napon majd én is kérek tőled valamit Dilon Mcena! — Összerezzenek, hogy felismert. De hiszen körözés alatt állok a Belvidék több városában, ahogyan itt is, és a körözéseket nem csak a fejvadászok figyelik, hanem a besúgók és a kémek, meg mind, aki nyereséget remél egy bejelentésből, vagy a fejvadászokkal való együttműködésből. — És ne kérdezd a nevem, fiú, bármire is készülsz, jobb nekem, ha nem ismersz! És most szórakoztass!

  — Rendben van! Akkor kövess a szemeddel barátom! Direkt nem adok kezet, hogy ne lássák a népek...De legyen, amint akarod! Akárhogy is lesz, emlékezni fogok rád!

  Azzal leugrok az emelvényről és a tömeg közé furakszom, elég magas vagyok, hogy többnyire kitűnjek. Csak az a fontos, hogy jól lásson a mutatványos. Olyan közel megyek a vesztőhelyhez, amennyire csak bírok. A közelben két kósza katona is álldogál, egyikük háttal nekem, úgy három yardnyival közelebb a bitóhoz, a másik balról, több, mint kétannyira. Szenvtelenül nézik, mi történik, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna a kivégzés, egy alig 14, 15 éves forma fiúé. Vagy bárkié.

  Már nincs időm mérlegelni, máshol is vannak katonák, nem csak az ítéletvégrehajtás helyszínénél közvetlenül, de van, ahol sűrűbben tömörülnek. Balra vagyok, mint az ügyész és a társai, persze, hogy ezen az oldalon többen állnak. Mire számíthatok, ha másra nem, mint a mutatványosokra.

  A hóhér a nagydarab elítélt mögé lép, és orra elé tol egy zsákot, de az megrázza a fejét, hogy inkább nem kér belőle, úgy látszik, szembe mer nézni a véggel, ami majdan a kíváncsiskodók arcán tükröződik elszörnyedés formájában. Úgyhogy a sötét ruhás máris az idegen vastag nyakára teszi a kötelet és egy mozdulattal jól megszorítja, azután lép csak Ingvar mögé. Ingvar magasabb nálam, mégis két fejjel fölé magasodik a hóhér, a nagydarab mögül nem látszott ki ennyire. A kölyköt nem kérdezi, csak zsákba húzza a fejét, és azonnal a kötél jön. Még nem szorítja meg, ehelyett kissé megmerevedik és mozog a szája, mintha imádkozna. Megint az az érzésem, hogy pont egy hóhérban van a legtöbb emberség itt, aki pedig gyakran oszt halállt és kínt. Talán pont azért. A következő pillanatban valamivel lazább mozdulattal szorítja meg a kötelet a kölyök nyakán. Hátat fordít és végigmegy a pallókon, majd leugrik hátul a gépezethez. Most jött el a mutatványosok ideje, mielőtt a fogaskerekű mechanikát beindítaná!

  A jobbom szinte magától lendül az ég felé. Szintén ügyes balomban pedig máris hegyével felfelé fekszik a szarvas tőr. Hogyan került éppen a boszorkánytőr elő, azt magam sem tudom, teljesen öntudatlan mozdulat volt. De hiszen kiválóan repül!

  A színpad felett az égnek száll a vörös lángnyelv és abban a szempillantásban megbolydul a tér, az egész környék. Rendkívül gyorsan ébrednek a mutatványosok. Karikadobálók, labdások, más tűzzel játszók, gólyalábasok és bohóckodó, kurjongató, tréfálkozó figurák elevenednek meg, és a feszültséget úgy törik ketté, hogy az emberek csak kapkodják a fejüket. Valahol a közelben valaki úgy oldódik, hogy felsikolt, többen nevetni kezdenek. Mások morgolódnak, és lökdösődnek, mígnem valaki elkurjantja magát, hogy a Kalózók elkúrt Sötétségére, semmit se lát. Elcsattan egy elég hangos pofon, amit nyomban egy keményebb ütés hangja követ. A velem egy vonalban lévő katona elsprintel mellőlem a verekedés hangjának irányába.

  Akkor emelem fel a tőrt, kellő szögben célzok, hogy oldalról pontosan átmetszhesse a kötelet. Két lendítés, a második pontosabb a halálnál, az utolsó lélegzetnél, de még a legelsőnél is. Kiszámított pályára engedem, száll, mint a szabad madár a Nyugati-hegység csúcsainál, de még nem köröz, hanem nyílegyenesen, egészen enyhén emelkedik. A szarvaspofához tartozó penge megvillan a reggeli nap erőt gyűjtő fényében, mintha háláját mutatná, hogy tehet valamit értem. És meg is teszi. A két kötél éppen akkor hull alá, amikor a mechanika kerregve felmordul. Ahogy a tömeg is. S amint a kötelek megfeszülnek, el is veszítik a tartásukat. A metszések valósággá teszik az Isten Ítéletet. Már aki még pont oda figyel, és nem a mutatványosokra, a rendbontókra vagy a verekedőkre.

  Előre lendülök, amikor látom, hogy az imént még háttal álló katona egyenesen farkasszemet néz velem. Lebuktam. Na, ha eddig csak körözve voltam, mától biztos a vérdíj a fejemre a Hercegi Városban és a területein. Kitérek kissé jobbra, és még látom, ahogy a férfi ordítva utánam veti magát.

  Ingvar! Fuss! Rohanj az életedért! Akarok én is kiáltani, de egy hang se jön ki rémületemben a torkomon. Mégis mit gondoltál Fiú? Hogy majd hagynak? Hogy egyedül is megmentheted azt a kölyköt? Hogy míg ők ketten elszelelnek, te is megléphetsz? Hogy eltűnhetsz a tömegben? Persze, tán' azt is megengedik, hogy odarohanj és karonfogva vezesd a megkötözött barátodat. Ám a bitóra nézve nem látok mást fent, csak egy rakás szerencsétlenül egymásba botló és egymás után a túloldalon leugráló katonát. A két halálraítéltnek nyoma sincs.