Az életem képei nagyon gyorsan leperegnek, pedig 14 évem sokat ért. Ha nem volna ilyen közel a halálom, amit ráadásul nem én terveztem el, meg is hatódnék rajta itt-ott. Ha még sokára sújt le rám a kereskedő, a szívem külön életre kel, hogy megöljön, mielőtt bármi történhetne. Úgy dübörög, hogy teljesen leköti a figyelmemet. A vérem is a fülemben surrog ütemesen, mintha ki akarna törni az ereimből.

A térdemet felhúzva karoltam pár pillanatig. Amíg a fejem nem lett fontosabb. Ösztönösen odakapom a kezem. Befogom a fülem, mintha bármit segítene.

Az a rész következik, amikor elképzelem a halálomat. Ha a férfi le akar vágni, talán pont a nyakamra céloz. Nagyon olybá tűnt a mozdulat. Ha mégis döf, nagyobb eséllyel fejezi be ezzel az egy szúrással, amit elkezdett, mert több helyen okozhat rajtam halálos sérülést. Akár azonnalit vagy visszafordíthatatlant. Kérdés, milyen képzett kardforgató egy kereskedő. És a kard, amit a kantin sánta veteránjától kaphatott kölcsön, vajon jól van karban tartva? El tudja választani a fejemet a törzsemtől, vagy mindenképpen szenvednem kell? És percekig vagy órákig?

Te jó-szagú ég! Még most is esélyeket latolgatok? Nem megyek százzal.

Semmi esélyem. Határozottan felfogom. A jó-pajtásaim Gellenben maradtak az uzsorásnál. Egy olyan adósság fejében, amiről sejtelmem se volt, az uzsorás Mareknek viszont papírjai vannak róla. És ő olyan ember, akinek fél Gellen tartozik. Roppant meggyőző. Az ilyen átutazó bolondokat pedig, mint én, rendszeresen megkopasztja. Pedig most megmenthetne bármelyik bajtársam, csak egy nálam lenne a 3 párból. Az Ördög Nyelvével már megszabadítottam volna ezt az eszelőst egy bokaízülettől. Egy biztos, lemondott volna már arról, hogy csak így elvegye az életem.

A kantinos és a többi elhallgatott. Lassan körbevett a csend. Az áldozatom már nem húzza el sokáig. Megteszi, amit akar, mert túlságosan hallgat. Biztos nem sokat ölt eddig. Áldozatom? Hiszen fordult a kocka azzal, hogy kardot rántott. Hol késik már az a penge?

Lassan résnyire nyitom a szemem, időközben lebukhatott az Árbóc, mert meresztenem kell, hogy lássak valamit. Olyan nehéz a szemhéjam, mint egy tekegolyó, de megküzdök vele. Jócskán izzik is, mint amikor az embert felverik a legigazibb álmából s nehezen ébred. Nem szívesen vallom be magamnak, de azt hiszem, hogy elsírtam magam. Érzem, be is dagadt. Azért csak kitárom a szemem és bezárom a szívem.

Amit megpillantok, örökre beleég az elmémbe. Tudom, hogy olyan emlék lesz, mint a sok ezeréves növények lenyomata egy kőben. Lehet, ha lehunyom a szemem, vagy rám tör még újabb éjszaka, az újabb sötétségével, akkor minden alkalommal látni fogom. Mindegy, hogy akarom-e, vagy nem.

Az emberek ledermedve állnak. Egytől egyig, mind. Mint valami fura, faragott bábfigurák. Az én komám kardja megállítva a levegőben, olyan három arasznyira szegény nyakamtól. A lábuk körül ezüsttel fodrozott mély-sötét köd gomolyog. Beterítette az egész sikátort térd magasságig. Érdekes módon engem kihagyott.

Ösztönösen összébb húzódom, ha lehet erről szó egyáltalán. A kardot meg tudnám érinteni. Ehelyett nyelek egyet.

Mi a fene ez? Miféle állókép?

Az éjnél is sötétebb, ezüst fodrú ködszerűség tömbösödik. Egy szemvillanás alatt olyan sűrű, mint a kő. A következő pislogás alatt kikerül és felkúszik mögöttem a hátsó, csupasz falra. Árny szerűen, mintha mutatna nekem valamit. Nem rémlik, hogy volna ott bármi. Még mindig dermedt vagyok, de lazítok a görcsös tartásomon.

Miért álmodom? Miért ilyen a vége?

Megrázom a fejem. Kigördülök a penge alól, mintha ott se lettem volna. Egyszerűen. Simán. Tekintetemmel követem az árnyéktömböt, vagy mit, a közelemben egészen a falra kúszott, szögletes formában, mintha egy ajtót formázna. Feltérdelek és felállok. Egyenként veszem szemügyre a társaságot. Persze ez azt feltételezi, hogy szokja a szemem a sötétet. Igaz, az éj sosem igazán sötét, csak felhős időben. De Prince of Magron városa felett ritka a felhő. Jellemzően ködök vannak kora hajnalban, de ennyi. Nagyon nagy a hőmérséklet különbség az éjjel és a nappal között. A párának ideje sincs megülni a vidéken a lecsapódás után. Reggel hamar beüt a hőség. A lényeg az a sűrű, rengeteg, fénylő égitest, ami a Ködöt alkotja az égbolton. Este betölt mindent a ragyogásával. Hamarosan teljesen felkel. Az éjszakánál sokkal sötétebb ez a lenti árnyék-köd, vagy micsoda.

A többi alak még mindig béna szobor. Még csak nem is pislognak. Hümmögök és odalépek a gyilkosomhoz. A kereskedő eltorzult arcát fürkészem. Megjegyzem magamnak a leírhatatlan indulatokat, a vonásait. Örökre. Ha csak egy villanást látok egyszer is valakin belőlük, tudom, hogy annyiban kell hagynom vele a dolgom vagy menekülnöm kell. A fal felé fordulok és teszek pár lépést, mert az árnyék izé oszlani kezd. Anyagtalan lényegét veszti. Teljesen felszívódik. Meddig tart még ez az álom?

Kár ilyet kérdezni. A kereskedő kérlelhetetlen erővel sújt le oda, ahol a nyakamat sejti. Szikrázva megcsikordul a kövezeten a kegyetlen penge. A fickó ordít, a többiek meg kiabálnak. Ugyanott folytatják, csak idegesebben. Megtelik hangzavarral az eddig csendes sikátor. Értetlenül kapkodják a fejüket. Nem ott vagyok, ahol lennem kéne.

A mégis képzett kereskedő, aki talán egykor harcos volt vagy hóhér, egyre dühösebb. Egy újabb ordítással ront nekem. Ám most nem vagyok kitéve a tehetetlenségnek. Elugrom, mint egy gazella. Fekete Szélvész már beleállt volna egy főérbe, talán a nyakán vagy a karján. Az oldalát túlvédi a kard kétkezes középtartásával. Sajnos Gellen piszok messze van. A sziklasivatagban kell a Hatos Fogatért mennem. Kiköpök magam elé. Visszaszerzem, ha addig élek is!

A lakli szúrna, ha érne. Az oldalamba kerül ezzel a mozdulattal. Mögém nem engedhetem. Ugyanis a gond a háta mögött tetőzik. Jönnek, mint egy hadsereg. Vagy öten máris a nyomában sorakoznak. Mind a fejemet akarják. Ellenfelem is észreveszi. Szerencsémre megáll, biztos szemrevételezi, kik álltak tettekre mellé. Ennyi idő elég, hogy a falhoz ugorjak. Be fogok szorulni, és egyenként márthatják a fegyvereiket belém, vagy üthetnek, rúghatnak kedvük szerint. De vonz az a fal.

Az árnyék itt tornyosult egy négyszögben a falra. Ajtó! Aki álmodik, annak lehet itt egy ajtó, nem? De hol? Megpördülök és tapogatom a falat. Nem álmodom, hideg és kemény. És sima, nem rég sarazhatták. Nemhogy ajtó, de ablaknyílás sincs rajta. Nem álmodom, és most vagy találok egérutat, vagy itt halok meg végre. Már az is jobb lenne a bizonytalanságnál.

Egy nagyobbacska kő talál mellkason. Fáj, de nem vészes.

- Rosszul célzol, öreg!

Na, megjött a hangom végszóra. A következő kavicsok elől a szemem elé kapkodom a kezem. A kard vészesen közelít, de nagy lélegzeteket vesz a gazdája, mintha úgy nyugtatná magát, mint bika az arénában. Bár azt hiszem, ez rossz hasonlat. A kövek tompa hangja közt valami élesen kondul mellettem a falon, majd a vízvető kövein elhal a fém zöreje. Mielőtt elveszíteném a sötétben a hangja nyomát, odaugrok és kitapogatom. A kard kihasználja e pillanatot, ugrik ő is, és felemelkedik. Nem tétovázik. Lesújt, mint a törvény. Volt párszor részem abból is, onnan ismerős. Az idegen hosszútőrrel kivédem. Felfelé szorítom, hogy fel tudjak egyenesedni. A férfi erős, nagyon erős. Két marokkal vív, én fél kézzel. Megbillenek egy gyenge másodperc törtrésze alatt. A falnak kell dőlnöm, hogy megtartsam magam, ha most elbukom, az a végső mozdulatom. Dőlök is. Hátrafelé a levegőben. Tovább és tovább. A tőrről lecsúszik a kard, én meg a karommal kalimpálok, de esélytelen egyensúlyba állnom. Hanyatt esek. A talpam a kövezetnek feszítve igyekszem eltolni magam a férfitől minél távolabb. Ő fülsértően felordít, aztán a törzsemhez közelebb ugrik. Pontosabban csak lendületet vesz és nekicsapódik a falnak - ami az imént biztosan nem volt ott -, mint az üvegnek. Vagyis a fal visszaállt a helyére, így közénk került. Én meg úgy látok át rajta, mintha üveglap lenne.

Lassan fogom fel, nekik odaát még nem is sikerült. Mind odarohannak, ugrálnak, verik a falat. Kaotikusan üvöltöznek mindenfélét. És szörnyen feldühödnek. Változtatnom kell azon a rossz szokásomon, hogy válogatás nélkül mindenkit meglopok, aki az utamba kerül. Megdöbbenésemre ezen gondolkozom, látva, mennyien akarják a halálomat.

Felülök és elszörnyedve bámulok. Látom, hogy ők nem látnak. Hallom, hogy azt ordítozzák, hogy átestem a falon, meg hogy eltűntem. Néhányan keresgélnek maguk körül.

A Köd, mint egy ragyogó, felborított, színes füstüvegtál, végigönti fényét a sikátoron. A vízvető fekete bazaltjai felragyognak. A kardon kívül megcsillan a tömegben néhány penge. Megborzongok. Csúnya véget értem volna, sok szúrt sebbel és talán fej nélkül. Görcsösen nyelek, nagyon kiszáradt a szám. Elűzöm a kísértést magamból, hogy „belülről" megtapogassam az áttetsző falat. Félek, hogy véget érne az illúzió. Vagy mégsem, mert meg se történhetett volna. Az illúzió nem valóság, ahogy az álom sem. Mégis a célt tévesztett tőrt szorongatja a balom, ami támadómból védelmezőm lett. Kétélű, hosszú penge. Középnehéz. Az ilyennek komoly hüvely jár és nagy gyakorlat. Igen, semmi kétség. Benne vagyok a falban.

Mi? Hol?

...

Vote-ozd most, katt a csillagra! 

Komiba írd, hogy miért szereted olvasni! Ha kérdésed van, írj, szívesen válaszolok!  

https://sarkanyazurben.blogspot.hu/