Prince of Magronba visszatérni nem könnyű. Tudtam ezt, amikor elindultam, és tudtam, amikor egymagamban vállaltam az utat ide, elhajtva Ingvart a lovakkal keletnek. De azt vallom, hogy egy jó tolvaj mindig tudjon számolni a lehetőségeivel. Én pedig kiválónak tartom magam. A félelmemet elnyomja az izgalom, amikor a torkom is kiszárad, és úgy kaparász, hogy ideges köhécselés vesz erőt rajtam. Ez az izgalom kivételes izgatottságba megy át, ahogy felismerem, hogy a mocskos nagyváros, omladozó falaival olyan meglepetést tartogat, amire egyáltalán nem számítottam. Márpedig azt hittem, minden fontosat mérlegeltem, mire megpillantottam első fényeit.

  Már az is eltartott egy darabig, míg rájöttem, hogy ezeknek a fényeknek a szokatlan kavalkádja nem csupán a sok mérföld szélesen elterülő városé, hanem a város mellett táborozóké, és a külső fal tetején, meg azon kívül felszaporodott városőröké. Ahogy vibrált az egész, olyan volt, mint a hunyorgó csillagok a színes Ködben. Úgy láttam, rengetegen vannak és meglehet, hogy kevesen pihennek. Meg kell hagyni, a nappali, tikkasztó hőség helyett ebben a rettenetes éji hidegben jobban esik a nyüzsgés ezen a vidéken. Az élénkülő szélre tekintettel felmorranva összébb is húzom egyetlen zakómat magamon.

  A látvány kárpótol, olyan a Hercegi Város, mint egyetlen, csillogó díszdoboz, egy úrihölgy éjjeli szekrényén. És most, hogy a sátrak és szekerek között sétálok, megüt az idegenek ismeretlensége. Azon kapom magam, hogy a kapucnim alatt számolom őket, mennyi félék, és honnan érkezhettek ezek a népek.

  A sűrű jövés-menésben a tömeg szinte kínálja magát, hogy sodródva és meggondolatlanul meglovasítsak egy-egy ezüstös pendétől degesz erszényt vagy talán kincset rejtő tasakot a ruhák alól, vagy a tehetősebbnek látszó asszonyok ékszerei közül néhányat. Megvallom, nagyon nehéz visszafognom magam. A célom érdekében azonban muszáj a lehető legkisebb feltűnést is mellőzve bejutnom, hogy a kiutamat biztosítsam. Így hát megteszem, amit a legtöbb tolvaj képtelen lenne, megállom a tucatnyi kínálkozó lehetőséget, és inkább elengedem a vágyat, no meg a már réges-rég agyamba égett éhség és hajléktalanság fájdalmait, amik minduntalan kényszerítettek hasonló helyzetben megtennem bármit, amit kell. Végül is tegnap - vagy mikor - többször is jóllaktam, ami fura, mert nehezen hiszem el, hogy amire emlékszem, az a valóság volt. A gyomrom mindenesetre még nem jelez, ami erőst megkönnyíti a dolgomat, megyek is előre, látszólag nem törődve semmivel.

  A várost körülölelő foghíjas, ámbár vastag falak tövében a sátortábor egyfajta zsibvásárba torkollik és a tenyerem ekkor kezd viszketni igazán. Hamar zsebre is vágom. Hanyagul a vállammal nyitok utat magamnak. Sűrűsödő ételszag és alkohol bűze terjeng. A falról pedig szépen sorakozó fűzérekben színes lámpások lógnak. Első meglepetésem után még most kezd csak igazán érdekelni, hogy mi ez a fene nagy felhajtás? Tényleg szeretném tudni, hogy miért gyűltek így össze a jónépek? Azon veszem észre magam, hogy rááll a fülem a hallgatódzásra, hátha kiszűrök valamit a körülöttem zajló beszélgetésekből. Egyelőre sikertelenül.

  Persze az én dolgom ma éjjel csak annyi, hogy bemenjek, és megkeressem a kereskedőnegyed közelében a sikátort, és azt az elátkozott bundakabátot.

  A forgatagban egyre több katonával haladunk el egymás közelében. Illene, hogy ez zavarjon, ehelyett inkább kihúzom magam, és még határozottabban sietek a kapu felé, hogy az őrség figyelő tekintetének kereszttüzében haladjak át.

  Végül is ki a csuda gondolná, hogy pont egy ilyen erősen biztosított éjszakán térek vissza ide, ahol legszívesebben holtan látnának?

  A déli kapun araszolva jutok át, ami elég kényelmetlenül érint, annál is inkább, mert nem szoktam az emberek ilyen közelségéhez, ám érthető, hiszen ez Prince of Magron főkapuja. A katonákat csupán villanásnyi időre láttam, ami bőven elég is volt belőlük. Szívesen kiköpnék, ha biztonsággal a földre célozhatnék. Nem akarok bajt, de ettől még meg van a helyi karhatalomról a véleményem, ami hosszú évek, vagy ahogy hallottam évtizedek sokasága óta egy-két helyi család kezében összpontosul. A klánjaik vezetőinek a szava itt a törvény, a hatalom és az ítélkezés. Kincstáraikba hajtják be az adókat és minden egyéb sarcot a várostól és az átutazóktól. A város nem is túl népszerű látványosság, különösen a Darain és az Ohara klánok miatt. Az előbbiek valamiféle gyűlöletes varázstudók, de szerencsére ritkán mutatkoznak a népek között. Az utóbbiak pedig a valaha itt élt kalóz hercegek csatlósaitól származtatják szerteágazó dinasztiájukat, s mint ilyenek, nagy társadalminak mondott életet élnek. Évente csupán néhány alkalommal érkeznek ide tömegével az idegenek. Úgy tűnik ma elképesztően sokan gyűltek össze távoli vidékekről valami ünnepre.

  Az első kereszteződésben lépkedek, amikor az egyik házról villanó, zöld fényű sárkány kúszik a magasba. Karcsú teste egy hosszú, ragyogó farok, aminek fénye elhamvad a következő két percben. Persze csak papírból, jelezve, hogy mindjárt itt az éjfél, és kezdődik a fényes mulatság a felvonulással és tarka sárkányok röptetésével. Hát persze! A Keleti Szél Ünnepe. Hogy nem jutott eszembe! Hiszen úgy tudom, ilyenkor születtem. Na, nem mintha sokat számítana, hogy megint öregebb vagyok egy évvel. Tizennégy, pontosan 14 éves. Valamikor, az utolsó nagy háború előtt ilyenkor valamiféle évszakváltásra készültek a népek. A nemesek és a papok nem engedik elfelejteni a hagyományt, az évről évre megváltozó széljárás köszöntését. A Keleti Széllel virágzóvá zöldült a határ, és néhány hónap alatt bő terméssel árasztotta el a Belvidéket. Elképzelni sem tudom, milyen lehetett az élet azelőtt. Nem emlékszem másra, csak a sziklás, poros pusztaságra, ami nyugatnak a halálos homoksivatagba torkollik, ameddig a szem ellát, keletnek pedig a Smaragd-tengerig lehet elmenni, ami állítólag sok helyütt mérgezett, bár azt mesélik a Keletet megjárt kereskedők, hogy a nagy víz is harcol az életben maradásért, akárcsak a sivatagok élővilága. A keletről jövő szelek, ha egyáltalán megérkeznek, ma már nem hozzák az áhított nagy párákat, nem hoznak esőtől dús évszakot, az utolsó ilyen, amiről mesélnek, még jóval a születésem előtt volt, akkor is olyan mértékű volt a mérgezés az eső által, hogy az emberek szerint áldás, hogy nem kell menekülni a mérgezett záporok vagy a valaha volt, kitartó esőzések elől. Szerintem nemhogy ünnepelni, de megemlékezni se kéne erről.

  Egyáltalán nem történik más, mint a belvidékiek egy álló héten keresztül tartó ünnepsorozata, hagyományosan engedve a környék különféle vallásos szólamainak a felvonulásokkal aláfestésként, a nagy pénzek forgatásáért, és a népek szórakoztatására pedig a vásárokat, a kivégzéseket és a ketrecharcokat használva felhangként. És hogy még nagyobb legyen a dicsőséget és jutalmat áhítók kielégülése, az ilyen nagy városokban hadi tornákat is rendeznek ilyentájt. Prince of Magron néhány másik nagyvárossal együtt arról is híres, hogy a szabadokat, az idegen harcosokat és a rabszolgákat egymással is összemérik a viadalokon, az urak kénye kedvére, és a polgárok nyálcsorgató élvezetére. És én pont a tréfás felvonulás megnyitójára esek be ide, észrevétlenségem veszélyben, a katonai készültség miatt, de ha elég ügyesen csinálom, simán eltakarhat a tömeg. Mindjárt meglátjuk.

  Vajon a Báró emberei közül akadnak a karhatalomban is? És a helyi klánokkal milyen viszonyt ápol? Egyáltalán ápol? Miközben ilyen gondolatok kavarognak a fejemben, azon veszem észre magam, hogy a főtér felé vezető, széles úton sodródom a tömeggel. Biztosan a megnyitóra mennek. Szaporodnak a maszkos és maskarás figurák, akikről csak az ég tudná megmondani, kifélék valójában. Sokan ilyenkor egyszerűen megfestik egymás arcát, és fura leplek alá rejtik a ruházatukat, a testüket. Akadnak, akik máris összefogódzva, tánclépésekben haladnak a város szíve felé.

  Kíváncsivá lettem, milyen is lesz az ünnepélyes megnyitó. Nekem azonban a főtértől bőven délebbre van dolgom. El se kell mennem odáig. Kicsit vívódok magammal, amikor az első sárkányvillanások felragyognak a házak fölött, hogy a tetőket misztikus fénnyel vonják be. Biztosan lesz valami ünnepi beszéd is, és utána sorra gyúlnak majd a sárkánytüzek az égen, hasonlóak, mint amilyet az előbb is láttam. Gyerekkoromban úgy rajongtam értük! Féltem is tőlük, láttam tüzeket is, amiket ezek az ártalmatlannak mondott játékszerek okoztak. De ha boszorkányok és mágusok is vesznek részt az ünnepen, ők talán kordában tartják, vagy hamarabb megfékezhetik a lángokat. Látnom kell, milyen meglepetést tartogat a város a népnek. Tutira nem lesz hiány mulatságban ma éjjel, hiszen olyan nehezen csábítja ide a látogatókat Prince of Magron.

  Hirtelen eldöntöm, engedek a csábításnak, és körülnézek. A kapucnimat még mélyebbre húzom a szemembe, elsimítva szőke fürtjeimet a homlokomból. Csendesen tűröm, hogy meg-meglökjenek, és befelé veszem az irányt.

  Ki tudja, mit remélek? Talán csak az izgalom emeli a bátorságom.

  Alig néhány yard, és a bal lábszáramnál dörgölődzésre kapom fel a fejem. A kezem szinte magától kúszik a Fagyos Üröm markolatára. Lepillantva félbehagyom a mozdulatot. Görcsösen nyelek egyet. Egy fekete kutya az, úgy masíroz mellettem, mintha ez lenne a dolga. Fekete, szemeivel elégedetten pillant fel rám, mintha nyugtázná, hogy észrevettem. Kis termete éppen lábszárközépig ér, és szinte hozzám simul, mintha nem akarna szem elől téveszteni ennyi ember között. Sötét szőrével simán elvegyülhetne az éjszaka árnyaiban, mégis engem választ. Már megint kutya...Nem volt még elég? Ráadásul olyan ismerősnek tűnik... De vajon honnan? A tolvajokhoz nem szoktak csakúgy kutyák csatlakozni. Gyakrabban küzdenek a magunkfajta ellen. Mindig is tudtam, hogy a tömegiszonyom mellett a kutyák az egyik oka, amiért szívesebben kerülöm az ilyen sűrűn lakott helyeket. Mindenesetre nem látszik vadnak. Talán éhes lehet. Megrázom a bal lábamat.

  - Menj innen! Nincs nálam kaja! - szólok kicsit felé rúgva – Keresd meg a gazdád, összetévesztesz vele!

  Ez a jószág azonban nem hallgat rám. Önfejűen jön, szorosan mellettem. Mígnem a főtérhez közeledve balra húz és rám-rám pillant, meggyőződve róla, hogy követem. Beadom a derekam, csak mert olyan makacs, mint jómagam. Ahogy egy ház teraszán, a sötétben, üresen árválkodó kőpadra ugrik és rám mered, rávigyorgok.

  - Végül is miért ne? – Egy vállrándítással felugrom én is, és a pad támlájára perdülök. A lábfejemre kuporodik és békésen pislog. Eszembe jut az álomszerű találkozásom Viktóriával és persze a selymes szőrű, ezüst juhászkutyájával. Az is éppen így telepedett a nagy súlyával a lábaimra a terített asztalnál. Valahol abban a „majdnem-álomban" felejtettem el a kutya fóbiámat, azt hiszem. Lehajolok és esetlenül megsimogatom a buksiját. Hálásan belenyal a tenyerembe, majd belesimítja az arcát, és tűri az izgatott mocorgásomat, finoman helyezkedik. Nála nagy súlyról nem lehet beszélni, 6-7 font lehet, az érintése pedig a legdurvább lószőr pokróc, és a mocskos kóró simogatását hamarabb juttatja eszembe, mint egy kutyáét. Biztosan nem várja otthon, ahol legalább ápolnák. Érzem a csontjait, ami nem lenne baj, de az orra hegye is alig nedves. A kulacsomban akad talán néhány csepp víz. Megrázom és a bal tenyerembe öntök egy keveset. Két nyalintásnak bizonyul az egész. Hosszan nyalogatja a száját utána.

  - Hát te aztán jól rám találtál! Zsák a foltját... Nemsokára tennünk kell valamit, hogy legyen pár jó falat a hasunkban, különben megfagyunk az éjjel. És persze mozognunk kell vagy behúzódni valahová...Na, de ilyen tervem nincs, tudod, nem szeretnék itt ragadni, egy napot sem. És te mit mondasz? Bírod még egy kicsit amíg elkezdődik a buli? Végül is te akartál itt leülni...Na jó, elismerem, hogy remek helyet találtál, szőrmók!

  A pad hátáról tényleg jó kilátás nyílik. Körös-körül házak sorakoznak, jobbára kényszeredett emelkedettségben, és viszonylag jó állapotban. Hiszen ez a város belső gyűrűjének középpontja, az itt élők a környék legjobb módú és legbefolyásosabb emberei, adnak a látszatra. A falak kevésbé koszosak, van, ahol frissen van kenve a homlokzat is. A nyílászárók fa alkatrészei is javítva, vagy lecserélve jóra, fényesre. A friss fa használata is mérhetetlen gazdagságra utal ebben a városban, ahol emlékeim szerint egyetlen egy élő fa sincs. Elegáns rendben az ünnepre díszített is van köztük szép számmal. Szalagok, és zöldre, pirosra meg aranysárgára festett, száraz sivatagi gazokból meg madártollakból font koszorúk virítanak rajtuk.

  A tér elég nagy, szembe hatalmas, égig érő, boltíves, dupla kapuszárny, amit mindig javítgatnak, amikor erre járok. Valami aranyos fémből van és nem rozsdásodik, mégis olyan vén lehet, hogy folyton kifordul a sarkaiból. A kapu mögött a gazdagságot és a város valamikori hercegi rangját egyetlenként bizonyító palota. Az elülső homlokzaton a hatalmas és a málló vakolat darabjaiból itt-ott kirajzolódó gazdag díszítése már mind a múlt, sok évszázados kövei, és a hozzáépített, majd talán az utolsó háborúban lerombolt tornyának megmaradt fém váza jelzik mindazt, amit a kalózok valaha is akartak, hogy lássanak az itt elhaladók. A hatalmukat és a fényűzést, amiben az uralkodóik éltek. Mára csak görcsös emlékezni akarás maradt utánuk, talán valójában már az sem. Néhány ismert dal, pohárköszöntők, mondások, amiket mindenfelé a világon máshogy ismernek. És persze az imáik a magányos Istenükhöz, a Kalózok Urához, amik mindenhol ugyanúgy kezdődnek és fejeződnek be, csak az emberek hite más és más. A legtöbben inkább félve emlegetik ezt az istent, mintha tartanunk kéne attól, hogy a szolgálói, a kalóz királyok és a hercegek egy napon visszatérnek. Szerintem úgy elfelejtettek már minket, ahogyan a falról lassan lepereg az utolsó darab száraz vakolat is. A címer is szinte már vakon tekint az első udvar kiégett fáira, és a kapura. A kapun lévő kisebb másán színtelenül és fesztelenül hullámzik köbe a dupla sor indás növénymotívum, ami az épület falain is előfordul. A közepén pedig valaha talán arany színben pompázó hárfa látszik egy ormótlan nagy karddal és ragyogást utánzó jelképpel, olyan az egész, mintha a hárfa mögött kelne fel az Árbóc. Körben néhány csillagkép is megjelenik a Ködből, és idegen csillag állások is. Mintha a címert kifaragó alkotó következetlen lett volna. De lehet, hogy valami nagy művész volt, akinek elnézték, hogy az álmait beleszőtte az alkotásába.

  Közvetlenül a kapu előtt pedig keskeny, magas pulpitus helyezkedik el, úgy 3-4 méter hosszan. A tér közepén más belvidéki városokhoz hasonlóan ott pöffeszkedik a vesztőhely a soros ítélethozó testület állványai között. Ezek mellett most színpad álldogál részben üresen, egy részét most még elfoglalják a járókelők, gondolom valami színház is lesz ott a napokban.

  - Mit szólsz? Ezek jól kipuccoskodtak, mi? Minden üzlet és kapualj is milyen csicsás, mint a maszkosok meg az ünnepi ruhák...

  Eddig jutok fennköltnek nem mondható elmélkedésemben, amikor a túloldalon a pulpitus is megtelik élettel. Valahonnan méltató kiáltás, majd a tömegből mindenfelől éljenzés gyűrűzik szerteszét. Az odafent, középen álló férfi felemeli a kezeit és lassan csend lesz. Úgy látszik, mindjárt éjfél. Kezdődik a megnyitó.

  Az alacsony, vékonynak tűnő fickó földig érő. sötétkék talárján aranyos hímzésű hosszúmellény fekszik. Elegáns ruhájának az esésén látni csupán, hogy elég szép pocakot eresztett. Biztosan a jómódban fogyasztott, erjesztett alkohol tehet róla. Tarajos gallérjában szinte elveszik kicsi nyaka és feje. Rövidre nyírt haja felkopaszodott és szürke, az évei talán csak így hagytak nyomot rajta, fehér bőrén barázdák így messziről nem nagyon látszanak. Jellegtelen arcában világosbarna szemek játszanak élénken, és a hangja figyelem felkeltően kimunkált, mint a kovács által edzett fém.

  Szinte énekelve kezdi mondókáját:

  - Hölgyeim és Uraim! Köszöntelek titeket, messzi földről érkezetteket és szerény városunk lakóit, minden egybegyűltet! Először is gratulálok mindenkinek, aki részt vállalt világunk neves időszakának, a Keleti Szél Ünnepének megrendezésében és szervezésében! Szépen díszítettétek a városunk utcáit és tereit, és nagyvonalúan bocsájtottátok a köz javára felesleges javaitokból, az ősi szokás szerint. A piacok és vásárok, csere árusok is várják a látogatóikat csinos sátraikban és bódéikban. Köszönöm nektek és városunk vezetőinek, hogy évről évre, így ezen a héten is lehetővé teszik és biztosítják kinek-kinek a hite szerint a közös ünneplést! Hiszen ez az ünnep nemcsak a testi, világi jólétet és gyarapodást előlegezi meg, hanem a szellemi fejlődést és tanulást is. Van még mit tanulnunk a természet ellenálló erejétől, a megújulásról, az új lehetőségekről, akárcsak egymástól, a tapasztalatainkat és a javainkat megosztva. Városunk atyái pedig látványos felvonulással, a szegény konyhák megnyitásával harci játékokkal és a várva várt tűzijátékokkal kedveskednek nektek, hogy a szívetekben megújuljon a hit és a reménység az Ígéret szerint. Át is adom a szót Cailum Michael Oharának, Prince of Magron városi tanácsa főpolgári atyjának és főpolgármesterének, hogy megemlékezzék eme szentségről. Mint a város Tanácsadó testületének elnöke, kívánok mindenkinek csodás hetet!

  Mulattatott, ahogy beszélt, mint egy mókás, tarka madár, és annál is jobban, amit mondott. Mégse nevettem. Méghogy javainkat megosztva, meg hogy szegény konyhák! Ezek, ha nem számítanának ennyi pénz forgására a napokban, és nem mutogathatnák a hatalmukat, most is kisöpörnék az utcáikról a szerencsétleneket, a nyomorultakat, a koldusokat és a csavargókat, ahogy mindig tették, mióta az eszemet tudom. Ha ez nem volna elég, virágzik a rabszolgakereskedelem, ami pontosan ezeket a szerencsétleneket érinti. Tényleg, micsoda szentség!

  Ezekre a fennkölt szavakra az emelvényen megjelenik privát testőrsége gyűrűjében a másik fickó. A város parancsnoki dísz-egyenruhájának fehérsége illik ősz hajához. Bőre fakó barna, olyan, amit nehézkesen kezel a nap, biztosan könnyen leéghet. Kissé élénk zöldes, alapjában savószínű szemeiben közöny, arcán az érzelmek skálája helyett azok hiányát látni. Szemöldökét szigorúan összehúzza, ahogy tekintete lassan pásztázza a tömeget. Hangja mély, korához képest erős. Pisszenés sem hallatszik, csak ő.

  - Üdv nektek! A mi ügyünk, amiért itt vagyunk, közös ügy. Eggyé tesz minket, minden időben. Valóban a megújulás, amit a keletről érkező szelek szoktak hozni, s ami enyhülést is hozhatna mindennapjainkba. Egykor kézzel tapintható volt. Én még emlékszem azokra az időkre, amikor a dicső ünnep letelte után kettő-négy héttel egyszer csak kizöldültek a sziklák a legsivárabb területeken is, kivirágzott, és megmutatta tengernyi termését és gyümölcsét gazdag vidékünk. A hőség alábbhagyott és olyan sok eső esett, hogy összegyűjtve a csapadékot, a pár hónap múlva visszaérkező szárazságot még nagyon hosszú ideig enyhíteni tudtuk, és a gabonát minden más terménnyel dúsan betakarítottuk, hogy jutott belőle mindenkinek. De ezek a fényes idők elmúltak. S nem maradt másunk, mint a remény. Boszorkányok és mágusok valaha volt időkből hoztak ígéretet. Úgy mondják az Ősi Ígéret egy közülünk valóról szól, ki megtalálja az utat azokhoz a lehetőségekhez, melyekkel újra éledhet a határ a Belvidéken és az egész világon. Az Ígéret szerint lesz majd, aki segít, hogy összeálljanak még a népek aratásra. De előbb a gonosz erőket, mik ezt akadályozzák, eltakarítja előlünk. Maradjunk meg ebben a hitben, az Ősi Ígéretben és figyeljünk, hátha megfordul a szél és felhőt hoz a keleti partvidékről, feltölti folyóinkat és átáztatja a földjeinket, hogy beteljesüljön a jóslat! - Itt jelentőségteljesen megállt a mondókájában és jó darabig hallgatott. Amikor újra megszólalt, még mindig ugyanolyan csend honolt a főtéren. – Addig is, míg eljön a Keleti Szél ideje, mulassatok jól és járjatok békével egymással közösségben városunkban, klánom öregjei és Meismier al Darain főtanácsos és főbíró áldásával kísérve! Kezdődjön a mulatság a főtanács ajándékaként a messze földön híres sárkánytüzekkel!

  Aratás, mi? Maximum a tolvajok fejét aratjátok le. Elnézitek, sőt eltávolítjátok magatok közül a szegényeket, de egészen biztosan lesz majd valaki, aki learat, ha vettek...már, ha lesz mibe... Én meg majd megnézem.

  - Előbb jöjjön az a sárkánytűz. Ha eloszlanak a fények, mehetünk a bundakabátért. El is kél a hátamon hamarosan, úgyhogy iszkolunk kifelé vele a városból, mielőtt valakinek feltűnik, hogy az a kereskedőé. Vagyis, hogy az volt... Most már az enyém, megdolgoztam érte! Tudod, már nagyon furdalja az oldalamat a kíváncsiság, mit rejthet, amiért ekkora hajcihőt csináltak, hogy majdnem otthagytam a fogam. -- Azért e szavakra elgondolkodom saját épelméjűségemen, vajon miért osztok meg egy kutyával ilyen mélyről jövő gondolatokat.

  A következő pillanatban el is feledkezem a kabátról, mert fellövikk az első sárkányt, ami egyenesen a palota fölé száll és ott narancsvörös fényekben villódzva megrázza hosszú testét és ezer csillagra válik szét, hogy aztán az ezzel járó robajt követően folyékony tűzként hulljon alá. Rögtön ezt követően zöld és fehér sárkányok villannak és süvítve szállnak a magasba. Éljenzés és tapsvihar fogadja. Néhányan, akik talán először látnak ilyet, sikoltanak. Egy kislány nem messze tőlem, egészen hosszan elnyújtva, olyan magas hangon, hogy talán csak kicsi kéne, hogy megtörje a környék üvegablakait.

  Elvonja a gyerek a figyelmemet. Ahogy bámulom, a tekintetünk összeakad. Lassan becsukja a száját, és óvatosan a ház árnyékába hátrál, a terasz mellett a falhoz lapul, a közelembe, ahová nem jut el a Köd szórt, erős fénye, sem a lámpásoké. Most tűnik csak fel, hogy a bőre milyen sötétbarna, szinte feketének mondanám, mint a teát, amit fáradtság ellen árulnak. Egybeolvad az árnyékkal, csak a szeme villanása jelzi, hogy nem tűnt el és hogy engem néz. Megengedek felé egy kacsintást és egy csettintést, mintha jelezném, hogy nem kell megijednie a sárkánytűztől. A kutyára pillantok, aki a lábam mögé lapul a padon. Ő bezzeg reszket, mégis láthatóan biztonságban érzi magát mellettem. Jó lenne, ha a kislány is, aki furcsa mód egyedül van a francos tömegben. Halk kuncogás hallatszik felőle, azután csend. Talán meglátta a szüleit és elszaladt.

  Újabb sárkányvillanások ragyogják be az eget, hogy aztán céltalanul lehulljanak és elhamvadjanak a házak és a tér felett. De már nem tudnak magukkal ragadni. Oda sandítok, ahol a gyerek ácsorgott. Semmi. Majd hirtelen nagyobb mozgolódás támad ott. A kutya a hátsó lábszáramnak nekifeszülve felül a bokám között, váratlanul leugrik a padról és beveti magát az árnyékba. Én meg gondolkodás nélkül utána. Lehervad az arcomról a mosoly, ahogy leérek a terasz mellé a sötétbe. Ismerős férfihang üti meg a fülemet. Olyan, aminek a gazdáját legfőképpen el kellett volna kerülnöm. A hórihorgas kereskedő az, akitől a kabátot meglovasítottam, és aki hajszál híján a fejemet vette cserébe. Megfagy a vérem. Hát még, amikor meghallom a másik fickó rekedt, mély hangját. Most is szeretnék a falba olvadni, ha egy mód van rá. A hang tulajdonosa annyit kínzott, hogy simán menekülőre foghatnám, senki fia nem vethetne követ rám a gyávaságom miatt. Ehelyett erőt vesz rajtam a jól ismert idegesség, reszketeg fejjel pislogok a sötétségbe, és bízom benne, hogy ők ugyanígy nem látnak engem a ház árnyékában, mint én őket. Fülelek, hátha még sem igaz, hiszen ez nem lehet. De csak a meggyőződésem erősödik, ahogy telik az idő. A gelleni törvényen kívüliek főnöke, Csendes Marek magyaráz éppen a kereskedőnek.