– El kell ismernem, kiváló taktikus vagy – ömlik ki belőlem az elismerés, meg se próbálom magamban tartani, hiszen úgy tűnik, az ahotafáha előtt nem maradhatnak rejtve a szándékaink, úgyhogy tök mindegy –, ööö... lovag uram!

   – Ingvar. Ez a nevem! – vágja rá bizonytalanságomra gyors válaszul. Ahogy rám pillant a válla fölött, úgy látom, enyhén elpirul, talán a hálától, hogy végre elmondhatta. El is kapja a fejét.

  Milyen fontos dolog a név. Különösen mindenkinek a saját neve.

  Engem meg olyan cudar érzés kerít hatalmába, hogy ezerszer megbánhatom még, ha közel engedem magamhoz. Az én életemben nincs helye másnak.

  – Amint hallottad, én Dilon vagyok. Dilon Mcena – azzal rögtön vissza is térek az eredeti témához, ha már olyan találóan vetette fel, rámozdulok, nem hagyom veszni. Az óriás lényhez fordulok, kibököm az első gondolatom: –. És ha játszunk veled, segítesz-e nekünk is, ha kell?

  A pókunk kerreg-kattog, sivít és csilingel egyszerre. Állítom, ez a legrosszabb. Mielőtt széthasadna a fejem, az egész zajos csilingeléssé olvad össze. És szűnni nem akar. Nevetés lenne?

  – Mivel örvendeztettünk így meg? – Próbálkozom határozottan, úgyis tudja, mire értem.

  Lassan, döcögősen csendesedik el, tényleg olyan, mint amikor az ember fuldoklik a kacagástól és nem bírja abbahagyni. Rövid ápoló csend után halkabb kattogással szól hozzánk:

  – Szóval, Isteni Védelem, ezt jelenti, igaz? Ötletes, milyen ötletes név, Ingvar! – Ingvarról rám, majd vissza kúszik a tekintete. A vérem is lassabban csordogál bennem. Megfagyok ettől az átható pillantástól. Nyelnem kell, és e pillanatban ismét leizzad a tőrt markoló tenyerem – Akárcsak te magad, s ezt szerénytelenség nélkül elfogadhatod! Jeles barátod pedig a nyelvével is harcol. Íme hát, bebizonyosodik, hogy eldőlt a sorsotok már rég. S lám, több jópontot is szereztetek mindketten. Megnevettettetek és kellően rámenősnek bizonyultatok, hűen véretekhez. Hiába, a vér szavát meghallja a mágia s veletek rezeg a világ, olyan rezgésen, amilyenen ti tartjátok! Ezt véssétek eszetekbe. Nem minden az eleve elrendelés, a sorsotokért magatok feleltek! Jusson eszetekbe a nagy időkben, amikor majd döntések előtt álltok.

  – Szóval elengedsz? – Csapok le rá ismét. Nem hagyhatom, hogy ő irányítson, még akkor sem, ha minden lehetősége meg van rá. Erre a gondolatra megint hevesen csilingel.

  – Érdemeljétek ki! Meg van hozzá a tehetségetek.

  Belső szememmel szinte látom, ahogy vigyorog és nem bírja abbahagyni.

  – Ígérd meg! – Csattan fel Ingvar örömömre, hogy szintén nincs ínyére beletörődni a pók helyzeti fölényébe.

  – Így van! Ígérd meg most, hogy ha játszunk veled, elengedsz minket! Tégy ígéretet, hogy mit nyerünk ezzel! Ugyanis fogytán van az időnk. Az a csoda, hogy a gelleniek még nem vágtattak ide, hogy megnézzék, ki... kiabált itt.

  – Mert kiabált? Sikítozott, mint egy lánygyerek – Csilingeléses kacaja ezúttal hamar elül és hangját csupán halk, tompa kerregés kíséri. Ez viszont fenyegető, ha eddig nem fagyott volna meg bennem a vér is, akkor most –. Ugyan, ugyan, te is láttad, milyen felfordulást okoz a nyugati rabszolganő, meg az alexiai. Amúgy is éppen keletre indulnak. Az O'Hara klán birtoka roppant messze van. Hetekbe is beletelhet, míg odaérnek, erőltetett menetben, az éjszakai hideggel dacolva. Persze, meglehet, hogy perceken belül rendbe szedik a soraikat, hiszen katonák. A számlát már kiegyenlítették Marekkel és a sleppjével. Kifizették a helyüket, a rabszolgákat meg a vizet, amit nyertek abból a száradó kútból.

  – Naná, ezért nem jöttek, és egyébként se jönnének ide, igaz? Marek nem véletlenül nem küldte eddig ide az embereit. – Jegyzi meg a fiú.

  – Milyen jól mondod! – Fojtott sivítás és kattogás, talán csodálkozás vagy elismerés? – Innen senki sem szabadul.

  – Fogalmazzunk úgy, hogy „senki sem szabadult mostanáig"! – Vágom a képébe és pár mozdulattal látványosan elmetszem a lábaim körül a sűrű fonalakat, hogy szemléltessek. A kicsik között mozgolódás támad, de maradnak a helyükön. Miután erről meggyőződtem, Ingvarhoz lépek és őt is megszabadítom, majd együtt kotorászunk kicsit a fehér selyem között a szablyájáért, viszonylag gyors sikerrel. Kimérten válaszol, sípolva és kattogva:

  – Egyelőre. Milyen igaz!

  Mivel semmiféle támadás nem ér, fesztelenségemet nem is kell megjátszanom előtte.

  – Van neved neked is? – Szegezem neki a kérdést, mint tőrt a toroknak. Ügyelek rá, hogy hangsúlyom ne legyen fenyegető élű, de azért juttassa eszébe, hogy nem vagyok egy akárki, akit csak úgy befonhat és kiszívhatja az életem nedveit.

  – Azt csak kiváltságosok ismerik.

  – Oké! Akkor nem kérdezem többet – vonom meg a vállam –, és az ígéreted, hol marad?

  A szőrös, sötét test vonaglani látszik egyet, a delejező szemek megvillannak, majd a lény megadóan megszólal, persze továbbra is a fejemben:

  – Rendben, ifjú ember! Ha megnyeritek a játékomat, szabadon távozhattok és nem követünk titeket.

  – És mond ki, hogy segítesz nekünk, ha szükséges! Elvégre is azt állítottad, hogy ez vagy te, segítesz a rászorulókon. – Nem mintha viszont akarnám látni valaha is, inkább fogást keresek rajta, hogy legyen tétje a játékunknak, ha már olyan büszke magára meg a fajtájára. Persze ezt mind jól tudhatja, hiszen olvas bennem, mégis várok.

  Rövid kerregés horgad fel, majd még rövidebb csilingelésbe hajlik, azután csend. Hosszú csend. Jelentőségteljesen nézek Ingvarra, de láthatóan veszi a lapot és eszébe sincs megszólalni. Végül az óriás varázslény megadóan szól, szavait nem kíséri semmi zörej:

  – Segíteni fogok. Becsület szavamra! Bármikor is érzi majd szükségét, aki válaszol a legnehezebb kérdésemre! Merthogy három kérdésem van. Egyik nehéz, de sokan rájöttek már, a másikat alig páran válaszolták meg és a harmadik, nos az fogós kérdés, csak az utak jó ismerői közül jöttek csak rá eddig.

  – Kalózok? Ez nem érvényes! Csaló vagy! – Kiáltok fel izgatottságomban. – A kalózok rég elmentek a távoli utakra. Nem volt arról szó, hogy kalózoknak szánt kérdéseket tegyél fel!

  – De arról sem, hogy van erre szabály! – Figyelmeztet a nyilvánvalóra, és a hátsó lábai közt tartott pókfonalat meglendíti.

  – Jól van, jól van! – Csitítja Ingvar, míg én csak felfeszítem az államat és dacosan nézek a két izzó szempárba. Azért se hagyom, hogy bűvölete esetleg elragadjon. Ki tudja, mire képes? De azért végigjár bennem a jól ismert felkészítő félelem, az izgalom felkúszik a talpamból a torkomba. – Csak mond már a kérdéseket!

  A fonalat lejjebb ereszti és simítgatja tovább a lábaival. Fel-alá kezd járkálni, amivel még jobban idegesít, hiszen sose tudni, mire készül, míg ő pontosan tudja, nekünk mi jár az eszünkben. Egyáltalán nem tartom fairnek. És azt akarom, hogy ezt lássa rajtam.

  – Megegyeztünk. Csak sorban, dicső kalózok ivadéka! Csak sorban! Mond meg a társadnak, ha ezután bármelyik utódomnak is baja esne, mindketten elbukjátok az ajánlatot!

  – Megértetted ugye, Dilon? – Kérdi halkan amaz, mélyen a szemembe nézve.

  Kitágult orrlyukkal szívok be egy nagy levegőt. Nem tetszik ez nekem. Ez a jószág sokkal többre képes, mint azt el bírom gondolni. Ennek ellenére a sok lúd disznót győz elvét szem előtt tartva, az agyamban ezzel a szörnyeteggel, nyíltan végig pásztázom gyermekei több ezres tömegét. Lassan bólintok, bár megfeszülök közben, mint a párafogó vásznak a keleti városok házain.

  – Ez esetben, jövendőnk jeles ifjai, íme az első kérdés: Ha kimondod a nevem, elmúlok. Mi vagyok?

  A nevét, hát azt nem is tudjuk... nem is annyira baráti kérdés, mint amilyenre számítottam, bár nem vagyok valami okos. A pók hangja továbbra is csupán a néma éjszakába burkolózik. Fülemmel mindössze halk neszezést hallok a távolból, valahonnan a katlanon túlról, a sziklák közül. A csend bosszantott eddig, most azonban inspirál.

  – Meg van! – Kiáltok vigyorogva – A csend! A csend vagy!

  Ingvar is elmosolyodik. Láthatóan oldódik.

  – Húha, nem is volt olyan nehéz! – Jegyzi meg felsóhajtva.

  – Eddig... – csilingel a pók egyet. Félbeszakítom.

  – Jó a válasz vagy nem?

  – Jó bizony. Eddig jó.

  – Akkor folytassuk!

  – Ne türelmetlenkedj! Elrontod a játék hangulatát.

  A hangulatát? Nézek magam elé, tényleg így gondolja, vagy csak fel akar még jobban piszkálni, azzal, hogy ostobának néz? És nem érdekel, hogy tudja, mit gondolok róla. Perverz örömeid vannak!

  Csak amennyire neked bizarr érdeklődésed. Játékban mégiscsak kellemesebb veszíteni, mint pengék ellen, nem? – Biztosra veszem, hogy ezt csak én hallottam kettőnk közül. Tuti, azért beszél kizárólag hozzám, mert csak gondolatban szólítottam meg.

  Újra próbálom, gondolatban válaszolok. Nem esik nehezemre csukva tartani a számat „beszéd" közben:

   Miért is? Hiszen akkor befonnátok, legalábbis megpróbálnátok elkapni és azután lassan kiszipolyoznátok a testünk nedveit. Ez talán kellemesebb vagy humánusabb halál? Amaz legalább kiszámítható és ugyanannyi eséllyel indulhat két harcos egymásnak.

  Ó, két harcos talán igen... ám nem mindenkinek van esélye a pengéiddel szemben, Dilon Mcena! Meglátod, a jövendőd engem igazol. Persze, meg is kell érned!

  – Ne merészelj soha többé olyanokhoz hasonlítani, mint azok ott! – Biccentek a falu felé magamból kikelve – Sose mennék neki senkinek, aki fegyvertelen vagy gyenge.

– Adsz te még lejjebb az önérzetességedből, kicsi ember! Hamarabb, mint gondolnád. Megtörsz, mint tölgy a villám alatt. Könnyen rádöbbensz, hogy a fegyvertelenség nem egyenlő a gyengeséggel! Különben is, vannak ezerszer élesebb fegyverek a tőreidnél. Te meg ne pislogj ilyen értetlenül, kicsi Ingvar – szól nem kevés gúnnyal elnyújtva a nevet –, inkább hallgasd és gondolkodj a következőn!

  Ingvar zavartan kapja el rólam barna tekintetét. Zilált, mégis szabályos hajkoronája csakúgy megrezzen a testével együtt. Olyan most, mint egy megszeppent gyerek. Persze, hisz nem érti mi történt! Tényleg csak hozzám beszélt eszerint az ahotafáha az imént. Bár én sem értek sokmindent abból, amiket összehordott a jövőről vagy miről. A pók csáprágói se nyugodtak. Színtelen hangon köpi ki:

  – Az élet nagy rejtélye, mi ellen nem tehetünk. Folyamatosan emelkedik, de sosem csökken. Mi az?

  – Hát ez... nehéz kérdés! – Mondja Ingvar halkabban, láthatóan nem akar vitát. Így is éles a helyzetünk.

  Emelkedik, mint valami épülő torony? Nem is, inkább egy madár? De hiába logikázom, egy tornyot le lehet dönteni, a madarak meg leszállnak a fészkükre. Mi lehet akkor?

  Ingvarral egymásra nézünk, de semmi. Hallgat és hallgatok.

  – Tehát? – Kérdez a mi játékmesterünk.

  Mindenestere démoni egy játék. Az apró rovarok körülöttünk izgatottá válnak, ahogy telik az idő. Elmúlik egy perc, kettő és mintha éveket öregednénk közben. Ingvar halálra vált arcából kiszökik a vér. Nem tudja ő sem. Én meg már szinte hallom a csáprágókat remegni és a pókselymet suhanni.

  – Még jó, hogy nem kötöd időhöz!

  – Akár köthetném is, nem szögeztük le az elején.

  – Nem, csak nem tisztáztad a szabályokat. Ez meg már a második kör, mint akarsz? Nem látod, hogy így is izzadunk, mint egy dagadt alak a sivatagban, aki a napon körözve keres menedéket, de csak ráncosra aszalódik, akár egy öregember? Ez mókás neked, nem? Vagyis... nem is neked mókás – húzom fel a szemöldököm mindentudón –, inkább nekem, aki kényed ellenére jusztis felnövök!

  – Ne csigázz! – Szól közbe Ingvar. Érdeklődve dönti oldalra a fejét.

  Vigyorom szélesebb már nem is lehetne. Figyelmeztető kerregés és sipítás.

  – A kor az, ami idővel emelkedik, de sosem lesz kevesebb – felelem meg az okoskodó szörnynek. Mindketten elhallgatnak. Idétlenül felnyerítek –, ez az. Olyat kérdezz már, ami tényleg nehéz!

  – Sohase gyere ilyesmivel egy sok száz vagy ezeréves lénynek, Dilon! – A fiú szavai meg se érintenek. Míg ő feszülten áll, mint a cövek, én felszabadultan nevetek és megrázom a fejem. Kese tincseim izzadt arcomra tapadnak.

  – Halljuk az utolsót! – Zajosan nevetgélek és a tőrömmel súlyozva dobálózok a bal tenyeremben. Magam is jól tudom, hogy lehet még sokkal rosszabb, de nem láthatok az ahotafáha fejébe. Abban sem vagyok biztos, hogy ha képes csak az egyikünkkel beszélgetni, akkor vajon a másikat is figyeli-e közben. Igazából semmibe se vagyok biztos, de megcsillant előttem valami az előbb. Ragyogóbban, mint a Köd. A remény. Neki is lehetnek gyengéi, ha nem is nyerhetünk ellene, akkor is sokkal nagyobb az esélyünk a szabadulásra, mint azt gondoltuk. Legalábbis összefogva, ravaszul képesek vagyunk kijátszani mi ketten.

  Az ahotafáha ide-oda tekergeti undorító csáprágós fejét, hol egyik mellső lábára nehezedve, hol a másikra. Végül megállapodik rajtam az a fénylő tekintete. De akkor is! Úgy van, ahogy gondolom. Mi ketten pont annyira irányítunk, mint ő.

  Az örvényei új táncba kezdenek a szemeiben, és kerregése lassan elnyom mindent.

  – Terrai népség! Minek is jöttetek ebbe a mágikus világba! Soha, de soha nem érthetitek meg a lényegét, ahogyan nem is használhatjátok. Varázstalan halandók. Még az életetek is oly rövid, hogy szégyen korosnak nevezni aggastyánaitokat. Méghogy kor! De a válaszod valóban helyes. Csak vigyázz, el ne bízd magad!

  Egy dal ötlik fel bennem, nem tudom, az agyam melyik rejtett rekeszéből. Egy buta kis dalocska, amit még kisgyerekkoromban hallottam egy kocsma pincéjéből. Sokszor az eszemben jár. A vándorok dala. Állítólag a kalóz utazóktól ered. Előhívom a szöveget, nem megy könnyen, nagyon régen halottam már. Inkább csak zavaros összevisszaság, a szavak közti hézagokat heves dúdolással töltögetem ki. A bal lábammal ütemesen dobolok hozzá, sőt, néha idegesen kapkodva, amikor hallhatják, hogy nem jut eszembe a szöveg. Ingvar úgy mered rám, mint egy idiótára.

  – La-la-la-la, A hajó oldala... – Talán majd megérti – Ez az, Lyukas a hajó oldala!

  – Csendet! – Sipítja a pók – Inkább tényleg folytassuk!

  – Felőlem? – Vonok megint vállat – A hajó oldalába' Van a szeretőm szobája. Az én szeretőm szobája, Ott van az ő puha... azt hiszem... ágya? La-la-lala... Erős karjaimba veszem, Elringatom kicsim... Ööö... La-la-lala...

  A kerregés, kattogás, sípolás ordítással társul. Legnagyobb örömömre. Sikerült! Megzavartam a kicsikét:

  – Mondom csendet!

  Az idétlen és biztosan rosszul, pláne hamisan visszaidézett dalomat mintha elvágták volna, úgy hallgatok el. Ingvar megütköző nézése semmit se szelídült, szerintem míg énekeltem, azon agyalt, hogy levágjon-e azzal a karddal. Nem kevésbé értelmesen rávicsorgok.

  – Legközelebb talán csak kottázd le!

  – Alul értékelsz, Ingvar.– Kuncogok saját zsenialitásomban sütkérezve, egyelőre csak saját magam előtt.

  – Folytassuk! – Sóhajtom megadóan. Igyekszem semmi másra nem gondolni, mint az elfeledett dalszöveg összevisszaságára. Ez a pajzsom. Közbe-közbe azért erősen nézelődök, merre tudnánk a legkönnyebben kereket oldani, mielőtt ezek ránk másznak.

  – Hagyd már abba! Rosszabb vagy az utazóknál! - Sipít a pók - Csak összezavarsz.

  – Persze, persze! – De belül úgy teszek, mintha nem tudnék szabadulni az elfeledett daltól.

   – Tehát itt az utolsó kérdésem. Ha erre válaszoltok, szabadok vagytok!

  – És te a szolgánk – bököm oda két dallamnak csúfolt ritmus közt énekelve.

  Izzik köztünk a levegő. Nagyon neheztelhet rám.

  – És én a szolgája annak, aki megfejti ezt a rejtvényt!

  – Állunk elébe! Csak mond már, te dagadt parazita!

  – Dilon, megőrültél? – Forgatja a szemét a társam.

  – Elég! Most figyelj, te kis nagyszájú hős! Ha – Szinte úgy vélem, sziszeg a sértett, már, ha lehet ilyet mondani egy pókról – nem találjátok ki, akkor gondoskodom róla, hogy a végsőkig kihúzzátok a kicsinyeim karjaiban élve. – Útálom őket és hányingerig képes fajulni az undorom, de most valahogy mégsem érzem úgy, hogy túlfeszítem a húrt. Nyugodtan dudorászok, félig magamban, néha hallhatóan. Az ahotafáha folytatja: – Te meg én, mi vagy ti, de ők is... mindannyian egyek vagyunk. Egy védő választ széjjel és rostál mindannyiunkat, az utakon át, míg a világ áll. Mi az? És kik vagyunk?

  Na ezt hívják túlzásnak. Vagy átverésnek. A mi szemszögünkből valószínűleg mindegy is. Ez övön aluli kérdés. Egész testemben megfeszülök,+ és nyögve szakad ki belőlem a csalódottság. Ez tényleg valami olyasmi, amiről halvány fogalmam sincs. Hogy mindenki egy volna? És mi véd, ami rostál is? Méghozzá mindenkit? Rostál, vagyis szelektál valami szerint.

  – Ez övön aluli. Túlságosan homályosan fogalmazol. Kérdezz valami mást! – Adom ki magamból. A következőkben pedig teljesen beleveszek a bugyuta éneklésbe fejben. Idegesen, direkt összevissza topogok a lábammal, mindenféle ütemet vagy ritmust mellőzve. Soha nem fog elengedni minket.

  Ingvar keze lehanyatlik a karddal. Simán lógatja maga mellett. Sápadt arcába nézek, elég ijesztő. Elkerüli a tekintetem. Csak a szeme jár jobbra-balra, nagyon gondolkodhat. De hiszen nulla a támpont.

  – Miért is tegyek fel új találós kérdést, ha egyszer ez a rejtvény megoldható. Mindazonáltal, a világ legnagyobb rejtélyére világít rá a válasz. És ezzel máris sokat segítettem. Nemes barátod vére felbuzog, annyira gondolkodik. A szíve zakatol. Vajon hallotta, amit mondtam?

  Nekem inkább tűnik úgy, hogy a fiú menten elájul. Sőt, mintha nem is lélegezne. De miféle pajzsot jelenthet valami, ami megrostál. Kit véd, vagyis kiket? Én ennek csak a szavait értem. Mit se bírok összerakni belőle. A hajó oldalába'...Kapom a karjaimba... Akad egy kis szurdok szerű hasadék jobbról, a legtávolabb az öregtől. A legrövidebb út kifelé. Viszont ezek az apróságok egy pillanat alatt elözönlik és elzárhatják. Alaposan szét kell vágjunk köztük. Talán lehet esélyünk. Ám, ha Ingvart úgy kell magammal vonszolnom, netán cipelnem, egyikünk egészen biztosan itt ragad. A szó szoros értelmében. Ott van az ő puha ágya... Itt meg a temetőnk lesz, mert itt nem hagyom ezt a szerencsétlent. Pláne, miattam került kelepcébe. A hajó oldalába'...

  – Azt hiszem, tudom, mit értesz védő alatt! – Kezdi visszafogottan, de határozottan Ingvar, olyan lassan, ahogyan a fejét emeli fel az óriásra révedéséből. Azután feljebb és feljebb tekint. Egészen fel az égre és ott megnyugszik a pillantása. Szemeibe visszatér az élet, millió csillag remeg bennük. Hirtelen akkora csend ereszkedik ránk, hogy szinte összenyom. A pók asszonyság kerregése egy pillanatra jön csak vissza, aztán újra csend. Az égig követi a fiú pillantását, majd én is. Mélázva a semmin, a vacak dallamon és a még vacakabb szövegen. Ingvar suttogása töri meg a néma izgalmat. Amilyen halkan kezdi, úgy erősödik a hangja, mintha meggyőzné a mondókája közben maga magát: – A Köd. A majdnem áthatolhatatlan. A kalózok a Perem Őrzőjének is nevezik. Csak a Köd választja el a Galaxis belső csillagrendszereitől a kalózok által uralt, dicső Peremet. A Köd pedig minden élőlényt megrostál. Van, aki sohase jut át rajta, van, aki az életével fizet és legtöbben meg sem próbálnak utat keresni rajta, mert folyton folyvást változik. Kiszámíthatatlanul változik. Nem csupán csillagok azok, hanem egy kusza, változó meteor és törmelék halmaz. A Tű Fokának, a Galaxis fehér lyukának hála, amiből rendszertelenül áramlik kifelé. Mi vagyunk az élők, a Köd pedig az Őrző. Ez az egyetlen lehetséges válasz a rejtvényedre. És ezzel a játéknak vége!

  A lény halkan csettint vagy mit csinál. De nem szól és nem mozdul. Elég fenyegető figurát láttam már ahhoz, hogy ne bízzak benne. Kezem felvesz egy szigorú alsótartást, hogy könnyedén tudjak vágni, dobni, támadni, ha kell. Kicsinyei azonnal lazítanak a szoros harci soraikon. Tehát igaz.

–   Döbbenet! Honnan a fészkes fekete fenéből szedsz ilyeneket? – Meglepetésemet képtelen volnék eltitkolni vagy legalább visszafogni. Ehelyett elébe ugrok és súlyos ölelésemmel megropogtatom. – Honnan jöttél, valami könyvtárból?

  – Mond ki! Mond ki, hogy vége, ahotafáha! Mond ki, hogy legyőztelek!

  – Túl könnyű kérdésnek találtatott egy magadfajtának. Azt gondoltam, túl fiatal vagy és tapasztalatlan. Azt hittem, hogy burokban éltél és mit se láttál a világból vagy nem érdekelt. Belátom, tévedtem. Tévedtem, azt gondolva, hogy körmönfont fogalmazással becsaphatlak.

  Azzal a behemót sípolva ereszkedik le a földre, a lábízületeit behajtogatva. Mellső lábait maga alá húzza, olyan, mintha térdelne Ingvar előtt. Eleresztem a fiút, és az állam is leesik a csodálkozástól.

  – Megérdemled, hogy egy napon valóban az uram lehess és minden családomé. Szolgálatommal az egész népem szolgál e perctől, haláláig. Csak szólítanod kell és Elindrad ahotafáhái és minden rokonságunk a segítségedre siet bárhol a világunkon a parancsomra.

  Hangja új színt öltött, a zseniális eszű barátom megdicsőülése közepette. Lágy csobbanásokhoz hasonló hang festi alá alázatos szavait, amiket -kényszeredetten megvallom magamnak-, megint nem nagyon értek. De kit érdekel? Ingvar helyesen válaszolt. Az óriáspók meg itt térdel vagy mit csinál előtte. Szabadok vagyunk, Csak el ne nevessem magam a szituáción.

  – Akkor, ha nincs más, mehetnénk is, lovagom. Látod, most lettél lovag a szememben! – Vigyorgok eszetlenül - Add a kardod egy percre, uram! - Amikor csodálkozva a kezembe adja, áhítatos hangon, színpadiasan túljátszva a szerepemet, folytatom: - Most pedig térdelj le! - Azzal komolykodva meglapogatom sorban a két vállát a görbe kard lapjával. - Ezennel kinevezlek téged a Staalni lovagjává! Kiérdemelted ezt a szent szablyát! Legyen a neved e naptól Szent Szablyás Ingvar!

Ekkor elröhögném magam, de ez az egész olyan megkönnyebbülést hoz az iménti zsigerembe markoló feszültségből, hogy komoly képpel adom vissza a kardját. Immár tényleg nem tudva szabadulni a vándorok nótájától, fütyörészve elindulok és bámulom, ahogy az ízeltlábúak utálatos tömege utat nyit.

– Nem jössz? Eredj az istállóhoz hátulról, én meg elöl terelem gyorsan a jószágot. Vagy hagyjuk a hátasokat és húzzunk el innen izibe? Hm? Csak ne vágd rá, végül is nem sürgős. Hová is sietnénk?

  A rövid tőrt visszadugom két lépés közt a csizmámba és bízok benne, hogy ezek után nem zárnak újra maguk közé a pókok. De egyik sem támad. A legcsekélyebb jelét se látom átverésnek. Az öreg ahotafáha anya mindenesetre földig omlott és úgy látom, marad is tisztelettel. Még egyszer megállok és várakozóan nézek Ingvarra. Ha nem jön záros határidőn belül, én bizony fogom magam és elillanok Prince of Magronba. Ennyi kaland épp elég volt Gellenből egy életre. Legutóbb a fán lógtam, most meg egy völgykatlanba szorultam be a falu mögött egy nagy rakás pókkal. Mindkettőt túléltem valahogy. De ennyit és ne többet!

  – Jössz vagy maradsz még?

  A fiú láthatóan élvezi a vendégszeretetet még egy kicsit. Megbűvölten áll és bámulja az ahotafáhát. Ezek valamit beszélgetnek a fejükben, engem meg jól kihagynak. Feleszmélve csak vállat vonok. Mikor hátat fordítok, végre megszólal a halkszavú Ingvar.

  – Elég! Most már állj fel. Nem vagyok én király!

  – Nem hát, te császár vagy, te barom! – Megkönnyebbülésemben nyerítve vihogok.

  – A Kalózok Ura legyen veled!

  – Veled is és harcos társaddal is! Angyalok vigyázzák léptedet, uram!

  A szörnyeteg kövér testéhez képest szemvillanás alatt áll fel, míg a kisebbek odasereglenek köré, majd összevissza szaladva szélednek szét, hogy belevesszenek a sziklák árnyékába. Ingvar végre megmoccan és lassan utánam indul. A hatalmasság csak áll, és követ minket tekintetével, még a szurdokban is érzem a tarkómon.

  Ezek után a lovakat olyan gyorsan sorba kötjük és elvezetjük, hogy majd széthajtsuk, hogy szinte észre se vesszük. Annyi a történet, hogy a gelleniek se, a szakadt láncokkal, meg a sötét-bőrű harcosnő büntetésével bajlódó keleti katonák se neszelték meg. Mind a falu főterén csoportosulnak.

  A kereskedő útnál aztán kelet felé hajtunk két kivétellel minden lovat, öszvért és hegyi orilágát. Vélhetően követik az utat, a későbbi üldözőik meg a nyomukat. Rátukmálom Ingvarra az ingemet, nagyon hűl a levegő. Aztán felülünk a szerzett hátasainkra. Nagy tudású barátom nem hiszem, hogy túlzásba vitte eddig a lovaglást, de amint meggyőződök róla, hogy elboldogul, és nem forog már vele a lova, akkor leugrom az enyémről, és a kezébe nyomom a kantárszárat.

  – Néhány mérföld után látsz egy emelkedőt! Menj át rajta, és azon túl hajtsd el másik irányba ezt a lovat! Ha netán követnének, ezzel kettéválnak legalább, vagy csak ezt követik, ha szerencséd van. Ha nincs, akkor mind utánad folytatja. És maradj távol az úttól! Kerüld a veszélyt! Ne vágj olyan meglepett arcot, nemes vérű lovagom! – Nem hagyom, hogy elfelejtse a gúnyos ahotafáha stílusát – Emlékszel, megdumáltunk, te arra mégy, én meg erre – Azzal a mélyülő sötétségbe mutatok arra, amerre a várost sejtem a távolban –, Prince of Magronba már nem tarthatsz velem! Sajnálom, de ehhez ragaszkodom. Túlságosan veszélyes egy magad fajta fiúnak. Te családban nőttél fel, megtanítottak olvasni, valaki csak vár valahol? Nincs igazam?

  – Az apám pár hónapja meghalt. Anyám pedig túl elfoglalt ahhoz, hogy várjon. Túl nehéz apám és nagyapám örökségével bánni. Úgy döntöttem, körül nézek a nagyvilágban.

  – Sajnálom. Részvétem, Ingvar! Valami boltot hagyott rátok az öreged, mi? Tudod, egy üzletet nem könnyű vezetni, az tuti, pláne egy asszonynak, aki azelőtt nem látott nagyon bele, mert csak veled foglalkozott. De most kikerültél a szoknyája mellől. Hát, akkor most menj! Nézz körül, ahogy tervezted! Én a nagyváros után keletre megyek, talán egyszer még ta... –elharapom a felesleges szavakat. Ne hangozzon ígéretnek – Vár a nagyvilág, ahogy akartad! Újra szabad vagy!

  – Üzletet. Nagyon nagy üzletet... És innentől fogva én soha nem lehetek igazán szabad! – Szomorkás átszellemüléséből hirtelen ébred, megrázza magát és kicsit nehezen, de elfordítja tőlem a lova fejét. – A Kalózok Urára, remélem, még találkozunk, Dilon! Ég veled!

  – Isten veled is, Ingvar!

  - Hé, várj! Csak azt áruld el, mi a fenét mondott neked a végén? Mert ugye, csak neked beszélt?

  Meg nem állva csak ennyit kiált felém:

  - A nevét. Elárulta a nevét, az enyémért cserébe...

  Sokáig nézem a kelet felé távolodó alakot, aki nem néz vissza. Még akkor is a sötétbe bámulok, amikor már csak sejtem, hogy merre az arra. Valahogy érzem, hogy üres lett nélküle a határ. Mert igenis, súlya volt jeles ötleteinek, feledhető volt a mindig váratlanul támadó bizonytalansága, és a szíve tényleg olyan bátor és jóságos, mint egy lovagé, akinek képzelte magát. Ideje felnőnie! Mit tettem? Kiszabadítottam, hogy aztán magára hagyjam a sivatagi rókák és a sakálok között.

  Mérlegelnem se kell, hogy belenyugodjak. Prince of Magronban esélye sem lenne mellettem, hát még nekem mellette. Mert ott éhező oroszlánok várnak rám. A báró megbízottjai. Minden precizitásomra szükségem lesz.

...

Ha tetszett ez a rész, votozd légyszíves, hogy minél többen olvashassák! :)

Szólj hozzá, írj, érdekel a véleményed, és szívesen válaszolok!