Sokkol, mint a korbácsütés, amikor megérzem, hogy valami mászik fel a lábam szárán. Be a nadrágom alá és a csizmaszártól felfelé. Itt a pillanat, amikor elfogy a sikolyom. Könny bújik ki mindenféle alázat nélkül, a  résnyire húzott szemem sarkából, hogy megüljön ott. Még a szám is tátva marad, mégis kihagyok egy légvételt.

  Van úgy, hogy az embernek valahogy elszakad a köteléke a külvilágtól, s csak egyetlen egy dologra tud koncentrálni, semmi más nem érinti meg. S velem pontosan ez történik. Látom ugyan a dolgokat, hallom a zajokat, de csak a kis pókok érintésére bírok gondolni. Az óriás látványától pedig elhatalmasodik bennem a félelem és az undor. Kevés dologtól iszonyodom akár csak fele ennyire is.

  Látom, hogy a másik fiú, aki nemrég még láncokon vergődött a rácsok mögött, és oly esendőnek tűnt, most kénytelen kézbe venni az irányítást. Már, ha lehet erről szó ebben a helyzetben. Beszívja az alsó ajkát, ahogy rám pillant és rájön, hogy csak magára számíthat. Engem semmiféle rossz érzéssel nem tölt el saját tehetetlenségem. Nincs másom, csak az iszony. Érzem, hogy reszket az ajkam, sőt a szívem is. Meg se próbálkozok a bátorságnak legalább a látszatával, mert nem is fogom fel teljesen.

  Az idegen lassan kivonja a görbe szablyát és alacsonyan előre szegezve maga elé tartja. Oldalazva fordul felém, jobbjával megrázza a felkaromat, miközben a hatalmas rovar felé kapja tekintetét.

  - Szedd már össze magad! - Kiálltja elkeseredetten.

  Érintésére végre megint értelmes szavak hagyják el a torkomat, de sajnos irányíthatatlanul:

  - Csak ne lássam! Nem akarom látni! Tűnjetek innen! Tűnjetek a fenébe!

  Artikulálatlanul üvöltve térek magamhoz annyira, hogy a testem rángatózó  táncba kezdjen, miközben hasonlókat kiabálok, szitokszavak közé ékelve a mondandómat. Minden erőmmel azon vagyok, hogy lesöpörjem magamról ezeket az izéket, amik egyre csak gyűlnek. Érzem csiklandó mozgásukat. Fürgeségük még jobban felhergel. Tovább ordítozok, miközben újdonsült társam orra elé pottyan a levegőből egy másik nagyobb, szürke példány, ami fele akkorának látszik, mint a lassan lépkedő óriás, de így is embernyi méretű.

  Ragadós fonal leng a képembe, amitől csak egyre agresszívebben akarok szabadulni. Nem létezik más a szememben, csak a pókok. Nyitott tenyérrel csapkodom és marom az arcomat.

  A fiú szembe fordulva a veszéllyel, dobbant egyet, majd egy harci ordítással felspannolva magát, alulról felfelé szúr a szürke feje felé, majd mintha meggondolta volna magát, egy gellénél is fürgébben, fentről balra s hirtelen jobbra szeli, amit ér maga előtt. Gyakorlott mozgására és a penge villanására a ködfényben elér a tudatomig az elismerés és mintha a fókuszomba kerülne a vívás. Fénylő csillószőröktől borított két láb remeg a földön. Az ormótlan fej egy pillanatra megbillen, függőleges csáprágói idegesen mozognak. majd az állat elsuhan a látószögemből.

  Talán mondanom se kell, hogy még mindig a komótosan, direkt az idegeimen táncolva, lassan közeledő ízeltlábút bámulom.

  - Hé! Szükségem van rád! Nálad van a Hatos Fogat! Hallod?

  A srác pont kettőnk között áll, idegesen pislogva hátra felém. Kezében sűrű váladéktól cseppezett a penge. A látvány és az iménti sikeres kardforgatás élménye végre lazít rajtam, legalábbis a gyomorgörcsömön. A bal csizmámból óvatos mozdulattal és heveny undorral kotrok ki egy féltenyérnyi pókot, hogy elpöcköljem az oda rejtett késemmel. Ugyanazzal a mozdulattal dobom is jobbra a rövid tőrt. A szürke a társam felé perdül ugyanis. Egyenesen az észhez tért, immár három pár lábú pók homloka közepébe, a nagyobb, felső pár szeme közé találok. Az állat öntudatlan lépeget még a csonkolója felé oldalról, majd remegő testtel csuklik össze. Kardoskodó barátom ekkor eszmél.

  - Na végre, hogy megjöttél! Üdv! - Vigyorodik el.

  Kényszeredetten visszavigyorgok. És feltápászkodva a tőrömért lépek és kihúzom az izéből. Ez is hatalmas, talán a párja lehetett annak az óriási nagynak, ami furcsamód még mindig kimért lassúsággal tart felénk. Igaz, már néhány yardnyira van csak. Olyan közel, hogy akár el is találhatnám. De méreteire tekintettel nem ezzel a kis tőrrel. Sietség nélkül kihúzom szabad jobbommal a derekam mögül az egyik hosszútőrt. Ilyen közelről megfelelő lesz.

  Abban a szent pillanatban magas, sipító hang vág az idegeimbe. Olyan hangos, hogy belegörnyedek s fülemre szorítom a késeket tartó öklöm. Társam ugyanígy tesz, még a szablya is kipördül a kezeiből, amivel pedig becélzott pár közeledő, se nem nagy, se nem kicsi pókot éppen, hogy elgyepálja őket. A penge kondulása a köveken nem hallik a szörnyű sípolásban, ami mindent elnyom. Akkor jövök rá, hogy tőle jön. Az óriáspók egyszerű négy szeme hófehér fénnyel izzik ugyanis.

  - Á! Azt hiszem, futnunk kéne - fogom meg a lényeget, nem tudva mire véljem a dolgot.

  A kis pókok tömege egyszeriben eltávolodik tőlünk és gyűrűt alkotnak. Sűrű gyűrűt. egymás hegyén-hátán hömpölyögnek körülöttünk szabályos körben. Nyomukban sűrű pókselyem fonódik a lábaink köré.

  - Elég ebből! Vége a mészárlásnak - átható hang feszül nekünk parancsolón, mint a szélzúgás, ide-oda lebegő halk csengettyűkkel s zajongó kereplőkkel keveredve. Valójában alig hasonlít ezekhez, semmihez se fogható. Csak az elmém próbálja ismerős hangokhoz hasonlítani, mindhiába. Keresem a forrását, de csak forgatom a fejemet, ahogy a másik fiú is. Látom, ő se tudja beazonosítani kitől jön. Nem látok senkit és nem tudom, honnan halljuk a talán... nőt, kinek a hangszíne nem igazán árulkodó. Mindenhonnan beszél. A srác a karddal előre suhint egyet, még az előző gondolatsort emésztheti. Ezt igazolja a kérdése is:

  - Hol vagy? Állj elém!

  - Ne kísérts, kicsi ember! Véredhez képest így is elég rosszul áll a szénád - hallatszik a válasz.

  Megdöbbenek, amikor megértem. A hang a fejemben szólal meg.

  Kétségbeesésem kezdene visszatérni, ha nem lenne annyira hihetetlen ez az egész, mint barlangi egérnek a napfelkelte. Morzsolgatom az ujjaim közt a tőreimet s tüsszentek párat, mire idegesen krákogva, alig hallhatóan sikerül kinyögnöm:

  - Hagyd! Ez... ez egy varázsló!

  Bajtársam kerekre nyílt, barna szemeit látom csupán, ahogy suttogni bír:

  - Ez esetben tényleg futnunk kéne!

  Ám lábainkat a legnagyobb akarattal se tudjuk mozgásra bírni. Nyúlik velük a pókselyem s minden kezdetleges mozdulatunkra csak még jobban a talajhoz és egymáshoz is tapadunk, ahogy összefonta a lábainkat a nyolclábú sereg. Megadóan megdermedek. Törekszem nem tudomást venni róla.

  - A fejemben beszélt - szögezem le -, te is hallottad?

  Mielőtt válaszolnék, a hatalmasság folytatja. Befoghatom én a fülemet, ha azt akarja, hogy halljam, hallom bármin keresztül, egyenesen magamban, mintha a legbensőmben zengenének a különös hangzói:

  - Okos kis ember vagy te! De tudd meg, tévedsz! Valójában nem léteznek varázslók. Csak mágia van, mi át-, meg átszövi a világot, s amiből ki-ki részesülhet.

  - Bárki? Én is? - Köszörülöm meg a torkom a normális hangomat keresve.

  - Vagyis mindenki? - Kontráz rá élesen a srác.

  A pók kerregve pörgeti zaját bennem, vagyis úgy tűnik, bennünk, mielőtt ismét gondolatot átadva megszólal:

  - Ez jellemző a fajtátokra. Minél okosabbak vagytok, annál jobban összekavartok mindent.

  Két hátsó lábával ütemesen egy fonalat simítgatva megáll. Most látom, hogy kellően közel ért. A felébredő, ragyogó Köd megvilágítja a nagyobb s kerekebb potrohát. Szőrös, kövér feje, szinte egynek látszik a torral. Csáprágói nyugodtak. Egész teste fekete, foltosan sötétbarna, a lábízületein pedig narancsos csík fut körbe, mint valami harcos díszes szíjai. Magasan fölénk tornyosul. Be kell vallanom magamnak, ha nem lenne ekkora behemót, fehéren izzó szemei riasztanának egyes egyedül. Elszégyellem magam, amiért nem sikerült időben magamhoz térnem a látványából, hogy kiállhassak érdemben a fiú mellett. Fej fej mellett már rég messze járnánk a pók völgyétől. Talán nem is követett volna.

  - Mi értelme lett volna, hogy üldözzelek? Jut is, marad is elég élelem - bólintani látszik, s a döglött párja körül megbomlik a fegyelem. Fürgén beszövik a kicsik tucatjai a halott testét. Mintha csak engedélyre vártak volna.

  - Igen, az enyémre. Mindig csak az enyémre várnak.

  - Te olvasol a gondolataimban? - Hökkenek meg ismét - Miféle pók vagy te?

  A kerregés vidám csilingeléssé szelídül:

  - Pont olyan pók, amilyen tolvaj te, Dilon. Segítek a rászorulókon – teátrálisan méri végig tetőtől talpig a szökött rabszolgát –, ahol engedik. Saját hadsereget nevelek és kieresztem őket a világba. Vannak helyek, ahol hasznát veszik a tapasztalatnak, mit átadok nekik.

  - Olyan öreg vagy? Akkora a tapasztalatod?

  - Az nem számít. Csak az, hogy mit tudok adni. Mindig csak az. Ez az ahotofáhák sorsa. Az erényeink sora se számít, ha nem vagyunk képesek érdemben továbbadni. Akkor nem ér a hosszú életünk semmit.

  - Ahotafáha?- Szól fáradt hangon a bajtársam. Majd felélénkülve folytatja: - Te egy igazi ahotafáha vagy?

  - Mind azok vagyunk. Sok ezres ifjú seregeinkből csupán néhányan érik meg a tudás és tapasztalás továbbadásának dicső korát. Jeles ennisi barátod nem ismeri a fajtánkat, fogalma sincs, mi történik veletek most.

  - Talán elmagyarázhatnád! - Mordulok fel, mert ki nem állhatom, ha tudatlan tuskónak néznek.

  - Én is csak könyvekből olvastam róluk. Varázserőtől átjárt, nemes tápláléktól növekszik a hatalmuk, amivel évszázadok tudását örökítik tovább utódaikra, hogy szolgálják a világot, amelybe Ősiek teremtették őket -  kezdi a fiú, kicsit felém fordítva a fejét, tekintetét le nem véve az ellenségről, de a szavába vágok.

  - Nem te, ő! Mond csak el, mi történik? – Biccentek a mágus felé. Egy pillanatra sem veszem le a szemem a fehér örvényekről, melyek a homlokán lévő gigászi szempárból világítanak, készen talán arra, hogy magukba szippantsanak. Ugyanígy a hosszú és a rövid tőrt markoló szorításom sem enyhül egy másodperc tört részére sem. Államat előreszegve állok a szörnyeteggel szemben, aki úgy tűnik, minden stratégiámat meghiúsíthatja, mert azonnal hallja a gondolatomat. Hasztalan tervezném a megölését vagy a menekülésünket. Mégsem kalandozik a figyelmem.

  Egyszerre mintha mindenhonnan csilingelés hallatszana:

  - Ó, azzal, hogy megszólítottalak, felszabadítottalak, nemde, Dilon? Felülemelkedtél az iszonyodon. Milyen bájos és izgalmas lény vagy, Dilon Mcena! Ha nem hatna át úgy a tünde varázslat, akkor is találnék benned említésre méltót. Ha majd gyermekeim elfogyasztanak, megemlékezem a bátorságodról, kis ember. Ezt megígérhetem. Szerte viszik a híred, amerre csak eljutnak Elindrad földjein. De előbb megtörhetnétek ti ketten, jeles urak, unalmam ördögi körét. Kettőtöknek több ész is adatott a bátorság mellé, mint egész Gellennek együttvéve. Én pedig úgy szeretnék játszani egy kicsit!

  - Mint macska az egérrel vacsora előtt? - Mordulok megint a bajszom alatt. A gerincemen pedig felkúszik egy ismerős bizonyosság, a mágiától nem könnyű szabadulni. Ha egyszer elkap valaki egyszerű halandót, teljesen beszövi. Úgy, mint valami misztikus pókháló.

  Mielőtt folytatnám a mondókámat, a fiú csendesen, mégis halk éllel a hangjában megelőz:

  – Mond, mit akarsz? Miféle játékról van szó? És mit nyerünk vele?