Mintegy húsz yard után beszűkül a barlang. Eddig fej-fej mellett haladtunk, és most előre lépek a fáklyával körbe világítva a folyosón. Két perc alatt a hátsó fal zárja el az utunkat. A huzat erősen ingatja a lángot.

  – Kell itt lennie egy járatnak tovább.

  – Az is lehet, hogy csak egy apró hasadék – mondja ki a nyilvánvalót a fiú, akinek még mindig nem tudom a nevét. Igaz, valahogy nem is akarom megismerni. Röpke kaland ez vele. Hamarosan búcsúzunk és terveim szerint nem lesz alkalmam viszontlátni.

  Fent, közvetlenül előttünk van a nyílás, olyan két embernyi magasan.

  – Ott! Szerintem átférünk rajta – mutatom és világítom meg, a fáklya fényköre éppen eléri.

  – Ha kifele túl kicsi, maximum visszafordulunk.

  – Induljunk! – Szólok ellentmondást nem tűrően. A fáklyát kénytelen-kelletlen a kőre dobom és már kapaszkodok is fel. Két napja még ugyanezt csináltam a hegyről lefelé. Sziklát másztam.

  Nem kérdezem, hogy megy-e a kísérőmnek, mindjárt kiderül. Minden különösebb gond nélkül kapaszkodik utánam. Míg nézem, belém nyilall a felismerés, hogy egy sötét, szűk üregben bármi várhat ránk.

  A párkányon nagy levegőt veszek. A résbe oldalazva préselem be magam, de legalább haladok. Ő is könnyen befér. Be is csusszan, talán jobban is, mint én. Na persze, vékony testén egy gramm zsírt se látni, csak szálkás izmot. Nem úgy az én alkatom zömökebb. Kicsivel beljebb tágul egy kicsit tér, de egyre alacsonyabban van a plafon. A végén már négykézláb mászunk. 

  A sötét sűrűsödik és elnyel minket. Tapogatózó kezemre hagyatkozom, ami kisvártatva beletenyerel valami száraz ragacsba, ami rátapad és érzem, hogy húzom magam felé, ahogy próbálok tőle szabadulni.

  – Francba!

  – Mi történt? – Hallom közvetlenül a hátam mögül.

  – Ez ragad. Tiszta ragacs minden.

  Ahogy lehúzom a tenyerem a falon, hátha lejönne ez a micsoda róla, rájövök, hogy ott is ugyanaz a helyzet. Onnan is csak a ragacs tapad rám. De semmi más nem történik, csak ez a száraz, nyúlós, ragadós valami vesz körül, így tovább haladok.

  Hiába erőltetem a szemem, semmit sem látok, még saját kezeimet sem. Így nem nagy meglepetés, hogy jól beverem a homlokom és az egyik kezem hátát. Csak úgy csattan.

  Kissé megszédülve tapogatom a járatot. Talán vége? De nem. Kicsit lépcsősen felfelé folytatódik és ezután még többször emelkedik. És legalább annyiszor keveredünk a mind sűrűbb ragacsba is. De legalább felfelé megyünk. Ez jó jel.

  – Még nem láttam ilyet. Vagyis most se látom, de van valami ötleted, mi lehet ez? – Kérdezi a társam.

  Nem válaszolok. Van elképzelésem, de ilyen mennyiségben nem tapasztaltam még sehol. Inkább megtartom magamnak. Undorom és félelemem sokkal nagyobb, mint remélhetőleg a baj. Simán velem született vagy nem tudom. Olyan csendben mozgok, mint egy gelle. Jól hallhatóan az idegenre is átragasztom az óvatosságom.

  – Ha tudnád, mire gondolok, lehet, hogy megfordulnál – bukik ki belőlem mégis minden átmenet nélkül –, nekem már kavarog tőle a gyomrom.

  Most ő nem szól, furcsamód nem is kérdez. Lehet, hogy neki is eszébe jutott, ami nekem. Gondolom, ő is irtózik. Vagy nagyon agyal.

  Négykézlábról hason kúszásra váltunk, mire az egész hasamon és felsőtestemen érzem, ahogy az újabb ragacs minden eddiginél erősebben rám tapad. Már nem bírom türtőztetni magam, böfögve nyelem vissza az öklendezésemet. Mígnem újra mászhatok és villámgyors mozdulatokkal igyekszem szabadulni a mindent sűrűn befedő, immár enyhén nyálkás selyemtől. Gubókon, bizonyára tojásokon mászom, a sürgősség érzésével. Némelyikbe egészen beleragadok, csakúgy nyúlik utánam a sötétben.

  Eljön a várva várt perc és eltűnik a sziklanyílás szűkössége. A szabadság érzéséért cserébe bucskázva esek valami ruganyos és puha helyre,  a levegőben. Meglepetésemben felkiáltok. A fiúra is átragasztom az ijedelmem. A következő mozdulattal szabadulni akarok, de rá kell jönnöm, hogy egyszerűen beleragadtam. Egyáltalán nem bírok arrébb mozdulni. Mennél inkább hadonászom a karommal és lábammal, annál jobban szorít magához ez az izé, mint a legyet a pókháló. Menten úgy érzem, hogy teljesen körülvesz.

  – Vigyázz! Jövök!

  Kiáltásával megrázkódik és hallható hasadással szakad a selyemszerű szövet, én meg úgy érzem, hogy métereket zuhanok. Végül a levegőben lógok. Rettegésem iszonyúan elhatalmasodik rajtam.

  – Istenem, add, hogy ne lássam! Csak ne kelljen látnom! Kalózok Ura! Könyörgöm! – Adom ki magamból. Az arcom egyetlen, torz fintorba húzódik. Egyre erősebben tör rám a hányinger. Nehezen állok ellen neki.

    – Nyugi már! Azt hiszem, ez csak egy pókháló.

  Már magam is tudom. Kivont kard suhintását hallom és ismételten lefele húz a saját fenekem súlya. Újabb suhintások szelik át a léget körülöttem és felettem. Egészen addig, míg tehetetlenül seggre esek.

  – Még jó, hogy nem fejre... És jó, hogy nem kaszaboltál le a tök sötétben! – Tovább zsörtölődnék, de más sürgős dolgom akadt.

  Sebes Csontozó hosszú, két ujjnyi széles pengéje metszi le a lábamról a pókselymet. Megszabadulva feltornázom magam, de még a hátsómon lévőtől is tapadok a padlóhoz. Elég nehézkesen fejtem le magamról, hogy aztán a karomról sepregessem kínnal lefelé, ami csak nem ragad oda.

  – Gyere! – Szól az idegen és megragadja a karom. Ellentmondást nem tűrően maga után húz – Erre!

  A nagy csendben hallom a saját szabálytalan légvételem. Akárki hallhatja, milyen ideges vagyok. A szívem olyan erővel zakatol, mint a Szent Granada partját túró mechanikus földönfutók. A gyomrom helyén gombóc, ami felkúszik a torkomba. Istenem, csak add, hogy ne lássam!

   – Tessék uram, már kint is vagyunk – próbálkozik nyugtatólag szólni, de vacogása közt elvész a játékossága –. Hú, de hideg van!

  Lábam alatt tényleg megváltozott a talaj, apró kavicsokon csúszik a talpam, ahogy esetlenül teszem egymás elé a sűrű sötétben. A fagyos szél most már nem csak egy irányból ér, mint huzat, hanem érzem, ahogy körbejár.

  Legyűrtem az utálkozó hányingert, helyette szédülni kezdek. Forog velem a világ.

  – Ülj le! Nagy levegő! Nem úgy, csak az elsőt vedd a szádon át! A következőt az orrodon keresztül, és utána a szádon fújd ki. Egy! Kettő! Egy! Kettő...

  Nincs erőm ellenkezni vele. Csinálom, amit mond, teljesen lenyugtat. Szembe guggol velem és megragadja a két vállam. Látom a szeme villanását, érzem forró leheletét az arcomon. Sőt, ez utóbbit látom is, ahogy gomolyog közöttünk.

  Jön fel a Köd. Az első csillagok mérhetetlen távolból halvány derengésbe vonják a helyet, ahol vagyunk. A nagy szikla sejteti itt-ott vörösét. Ha szerencsénk van, akkor az esti sziklánál vagyunk. Látni az alacsony oromzatot, nincs három yardnyi magas. Ez egy kis völgykatlan. Szemközt ülök a sötét barlangszájjal. Körülötte szabálytalanul elhelyezkedő fehér gubók csillannak meg a roppant gyér fényben. Nem olyan kicsik, mint amikre az ember számítana, hanem hatalmasak. Ezt nem holmi apró jószág rögzítette a falhoz, hanem egy óriás. Görcsösen nyelnem kell.

  Abbahagyom a légzőgyakorlatot, társam is a vezénylést. Szörnyülködő tekintetemet reszkető fejjel követi. Látom, ahogy sűrűbben távoznak a leheletgomolyagok nyitott szájából. A mellkasa izgatottan emelkedik és apad.

  Percegő hang tölt be mindent. Mintha kavics és homok peregne valamitől. Mintha több irányból is jönne, de lehet, csak visszhang játszik.

  A háta mögötti sziklafal tetején ormótlan árnyalak bontakozik ki az enyhén világosodó ég hátteréből. Nyolc ízelt lábát párosával emelgetve a magasba, mint nyolc görbe szablyát, indul lefelé. Egyenesen felénk.

  Mire hátrafordul a srác, a keze is reszket a vállamon. Fülsértőt sikoltva ereszt el. Vele sikítok. A rettegéssel belém nyilall, hogy eddig tartott a tolvaj csendje. Ezt tuti, egész Gellen hallja. Mégsem bírom csak úgy abbahagyni. Mozdulni kellene, de a testem elgémberedik. Valami irtózatos pókfóbiám van. Sohasem tudtam tenni ellene semmit. Csak elkap és letaglóz, mint egy orgyilkos.