Van úgy, hogy az ember eltervez mindent, és akkor derült égből villámként lecsap a meglepetés és mindent felborít. Mert pont attól meglepetés, hogy fogalmad sincs, mikor és hol ér. És persze attól is, hogy nem tudod, milyen testet ölt. De egyben biztos lehetsz, mindig akar tőled valamit.

  Tudom, hogy ostobán hangzik, de csak bámulom a fiút. Még a számat is elfelejtem becsukni, még jó, hogy ki nem csurran belőle semmi. A döbbenetem tárgya ez esetben félelmet sugároz felém. Egy olyan emberi lény bizonytalanságát látom a szemében, akit megaláztak és úgy hagyták, mélyre ásva a múltjában, bemocskolva a jelenében, hogy ne tudja pontosan a jövőjét. Persze, Mareket ismerve lehet, hogy ellátták olyan információkkal az elkövetkezőkre nézve, amiktől bárki összecsinálná magát, nemhogy egy ilyen fiatal srác, aki, ha belegondolok, akár én is lehetnék. Csodálom őt azért, hogy felül bír emelkedni a helyzetén és újra megszólal. Azt hiszem, azért, hogy engem is felrázzon.

  – Na jó, te kérdeztél előbb. Én nem vagyok senki. Vagy csak egy itt ragadt senki vagyok. Egy semmiben ragadt senki. Ha tényleg tudni akarod, akkor egy szabad emberrel van dolgod. Minden más csak a képzelet szüleménye.

  – Az jó, mert egy pillanatra azt képzeltem, hogy szabadabb vagyok nálad. De végül is rá kell ébrednem, hogy semmivel sem vagyok jobban korlátozva, mint te. Komikus nem?

  – Inkább ironikus. De most tényleg, szerinted, melyikünk szabadabb a másiknál? Te ezeket szolgálod? –Biccent az ajtó felé, hogy túlságosan szabályosan nyírt barna fürtjei csak úgy széthullnak a fején. De csak egy pillanatra, hogy utána fésűvel szoktatott katonás rendbe álljanak szabályos arca körül. Valahogy azt a benyomást kelti, mint aki tényleg nálam sokkal nagyobb szabadsághoz, sőt, talán -furcsa gondolat, mégis megkockáztatom- nagyobb törődéshez szokott. De akkor tényleg, melyikünk lehetett valaha szabadabb a másiknál? – Úgy is kérdezhetném: Melyikünk a saját sorsának a rabszolgája?

  Meglehet, hogy szoktam képzelődni, a barna szemében villanó ravaszkás huncutságot viszont nem képzelem oda. Apró hunyorítás, mégis olyan a pillantása tőle, hogy eluralkodik rajtam a kétség, vajon nem próbára tesz-e? Gondolkodóba ejt, mégis azonnal válaszolok. Kérdésre kérdéssel, ahogyan ő is. Gondolkodjon el ő is!

  – Nem inkább azt akarod tudni, mit gondolok erről az egészről? Vagy hogy vagyok-e elég talpraesett, mint te magad? Hogy mit kezdek ezzel a buta helyzettel? – Ahogy kivágom, ami a fejemben forog, rögvest lenyugszom. Fújok egyet, mint a macska, akit csapdába ejtett egy kutya és most erőt gyűjt, hogy erősebbnek látsszék nála. Készülök a képzeletbeli karmaimat kimereszteni, bár tudom, hogy nincs rá szükség – És nem, soha életemben nem szolgáltam senkit! A magam ura vagyok. Ja, és fogalmam se volt róla, hogy találok itt lent valakit.

  Megint villan a szeme, de most úgy tűnik, ő is lenyugszik.

  –Tehát, mit keresel itt a vérdarázsfészekben, idegen? Hátha segíthetek? Napok óta itt tartanak. Kivéve az első napot, amikor szemrevételezett az az alak, aki végül ideláncoltatott. Segíthetek neked.

  Vérdarázsfészek. Hát persze, hogy kiváló hasonlat. Mit is várjak a sráctól, az esze, mint a jól kezelt penge. A vérdarazsak alexiaiak által módosított mérge nem egyszerűen megöl, hanem irányítható zombit csinál belőled. Nyomorult vérmágus banda! Kihúzom magam. Lássa csak, milyen büszke vagyok a Hatos Fogatra. A gondolatomnál hamarabb szólalok meg. Nincs mit veszítenem. A fiú Marek ellensége, akárcsak jómagam.

  – Marek. Mareknek hívják. Ide záratta el a késeimet. Értük jöttem. Ők hozzám tartoznak. Senki se használhatja őket rajtam kívül. De a függönyön keresztül mennyit láthattál a raktárból?

  – A függöny elég lyukacsos. Nem gondolod? Te azon ütköztél meg, hogy egy kincses raktárban tartanak, nem a többi rab között. Igaz?

  – Simán csak meglepődtem, hogy itt vagy. Ennyi az egész – vonom meg a vállam. Kezd hosszúra nyúlni ez a beszélgetés.

  – És sietned kell. Igaz? Aki sötét utakon jár, annak sötétség a leple. A gyorsaság meg a legélesebb fegyvere. Élesebb a késesidnél is. Nemde?

  Sötét utakon. Ennyire látszik rajtam?

  – Azok valójában tőrök és nincs olyan fegyverem, ami élesebb és célratörőbb náluk – csattanok fel – Ha tudsz valamit, elő a farbával, mert tényleg sietek, te szabad ember!

  Elmosolyodik.

  – Amott, a jobb kezed felőli sarokban van az a beugró. Ott tartják a fegyvereket. Látod?

  Arra kapom a pillantásom. A sarok fölött egy görbe szablya függ a plafonról. Alatta egy falmélyedésben ládák és ketrecszerű alkalmatosságok a falnak támasztva, egészen a plafonig.

  – Látom már! Hogy nem vettem észre?

  Azonnal odasietek, de aztán félúton meggondolom magam és visszafordulok. Gyors mozdulataimnak köszönhetően halk kattanással adja meg magát a zár. Mögötte a fiú teste megfeszül, felhúzza a vállait, de egy szót sem szól. A rácsos ajtó nyikorgása még el se hal, amikor már a padló fémhurkán a lakatot piszkálom.

  – Ne ficeregj annyit! – Vetem oda, de fel se nézek. Soha ennél egyszerűbb dolgom se volt még. Rozsdás kattogás, majd még egy kis közös segítség és elengedi a rövidre húzott láncsort. A nyakörvén már a fiúnak magának kell keresztülhúznia. Én újra a fegyverek felé veszem az irányt, fürgébben, mint a cukrot sejtő légy.

  A fáklyát a legközelebbi falikarba teszem. Izgatottan játszom a zárakkal és lakatokkal gyors egymásutánban. Van itt minden, mint a vásári kovácsnál. Még egy rémisztő pallos is. Kardok, szablyák, ormótlan és egyedi, határozottan míves kések, némelyik lábnyi pengével. Mások gyönyörű, kidolgozott, erős nyéllel. Egy ládában íjak, számszeríjak. Egy másikban láncos meg hagyományos bunkók, kalapácsok, harci szekercék, kézi kővetők. Aztán meg régi, idejét múlt lőfegyverek, amikhez senki sem tud már lövedékeket gyártani. Azok a lövedékek robbantak is, lőpor is kéne hozzájuk. Lehetséges volna, hogy Marek még ilyesmit is tud szerezni?

  Az idegen mellém áll és nézi, ahogy óvatosan turkálok a ládákban. Rápillantva megemelem a pallost. Kétkezi kard ez, valami nagytestű harcosé lehetett. Nagy test, nagy adósság. Már, ha egyáltalán arról lehet itt szó. A spéci hüvelye hosszában kipattan, hogy elengedje, és én könnyebben tudjam kivenni. Nem csak a pallos a komoly mestermunka.

  – Istenemre, ez meg van vagy nyolc font! – Nyújtom felé a kicsikét.

  – A Kalózok Urára! Ez aztán a fogás! – Meg se rezdül, ahogy átveszi. Szemet szúr, milyen jó erőben van, a körülményeihez képest.

  – Tedd vissza! Nem tudnánk eliszkolni vele. Csak nem gondoltad, hogy meglovasítjuk?

  – Pedig pont a lovakra gondoltam, barátom!

  Rámeredek. Mondott valamit. Valamit, ami jó is, meg nem is. Megrágom a szavakat, miközben válaszolok:

  – Igazából innen csak üldözőket fogunk magunk után csalni, akárhogy igyekszünk. Előbb vagy utóbb a nyomunkban lesznek. Az volna a legfontosabb, hogy minél később fedezzék fel a lopást. Mondjuk előbb nem, mielőtt Marek itten legközelebb számolgat. De az a pallos, még lóháton is gáz. Most mondjam azt, hogy nem vagy olyan erőben, hogy magaddal cipeld menekülés közben? Aztán meg mihez is kezdenél vele?

  Akkor olyat tesz, amit nem egykönnyen fogok elfelejteni. Megmarkolja az óriás jószágot szabályos középtartásban. A hosszú, széles él lassan emelkedik, hegye a plafonnak mered, aztán lecsap, majd oldalazva keresztülhasít egy falnak támasztott deszkát, ami döngve esik ketté.

  – Te Szent Köd! Te aztán vágod – meredek bambán a fegyverre, pontosabban a kongva a padlónak ütődő hegyére, ami megpihen ott. Megvonom a vállam –. Oké, ha akarod, hozhatod, de javasolnék valami kisebbet... Várj csak! Mondjuk ezt, ni!

  Halkan siklik ki a kupacból egy különös, a hegye alatt ívelt, görbe kard a kezem nyomán.

  – Látod? Élezve van mindkét oldalon a foglalattól a hegyéig. Alig nehezebb, mint egy szimpla hosszúkard – Játékosan csapok egyet-kettőt a levegőbe vele, mert én se bírom megállni. A vágóél görbülete pontosan a mozdulatom ívéhez van kitalálva –, és így az egész penge, mélyen végigcsókolja az ellenfelet. A görbület hátsó oldalán pedig az él segít hatékonyan szúrni is. És hát, ezt egy kézzel is használhatnád, ami nagy előny. Én a helyedben keresnék hozzá egy hárítótőrt is, amíg beletanulsz ebbe a kardba. Esetleg fogj egy hosszúkardot, vagy egy rövidet, azt el is tudnád rejteni. Amit csak akarsz.

  Nehézkesen és kicsit túljátszott vonakodást mímelve teszi le a pallost, hogy széles vigyorral a képén hasítson a levegőbe jobbról, balról ügyes jobbjával az ismeretlen görbe karddal. Atléta izmai finoman játszanak a szeplős, fakó bőre alatt.

  – Jó lesz ez. Tetszik! A tőrök meg a faliketrecben lesznek.

  – Én is rájöttem. Más nem maradt ki.

  Legalábbis reménykedem, mert a reményen kívül más már úgyse támogatja az alaposan megváltozott tervemet. A zár nehezebbnek bizonyul, mint amilyennek kinéz. Azért csak elbabrálok vele. Amikor homlokomról egy friss gyöngy a szemembe hull, a fiú oldalba bök.

  – Na, vigyázz! Menj arrébb!

  Kicsit eltávolodva figyelem, mit eszelt ki. Ismét kézbe veszi a pallost. Jól két marokra fogva komótosan felemeli, úgy. hogy azt hiszem, viccel. Ehelyett nagy lendületet vesz, határozottan a faliketrec vékony rácsaihoz vágja. Egy mozdulattal kihasít belőlük egy darabot, aztán közéjük ékeli és felfeszíti.

  – Parancsolj kérlek! – bólint kissé lihegve – Igazából most már úgyis mindegy, meglátják, nem látják idő előtt. Nekem reggel hoznak csak enni legközelebb, ha most nincs egyéb tervük velem, akkor holnapig nem veszik észre a rácsot se, meg az eltűnésemet se. Ha lovakat lopunk, azt talán kicsivel hamarabb megneszelik és azonnal utánunk ügetnek. Viszont a kések legalább nálad lesznek. Elnézést, uram! A tőrök...

  Szürke, fénytelen, lapos fémládika pontosan középen. Dísztelenül nyugszik és rám vár.

  – Ó, a főhelyen! – Széles vigyorom letörölhetetlen. Gyorsan veszem le a polcról és teszem magamévá. A súlyából ítélve mindenem benne van. Felpattintom a reteszt, ami elzárja tőlem őket – Kicsikéim! Íme, uram! A Hatos Fogat.

  A rejtekükön ülnek sorban. Kiemelkedően élezve, szépen kifényesítve. Kétélű pengék, egyiken-másikon feliratok, különböző keresztvasak, kosarak, egyszerű, ezüst spirállal díszített, ébenfekete nyelek, könnyű markolatgombok, három pár más-más szolgálatra váró gyönyörűség. Kiemelem a doboz álalját. Előbukkannak alóla a könnyű hüvelyek és szíjak sorban.

  – Azta mindenit! Ezt azért nem gondoltam volna! – Az idegen elismerően füttyent.

  Áhítatosan végigsimítok a fegyvereimen és a tartozékokon. Aztán szempillantás alatt elkezdem magamra ölteni. Előbb leveszem a zakómat és hanyagul a padlóra dobom. Jöhet a kereszt és a derék öv. Gyakorlott mozdulataim árulkodók. Régi barátaimra leltem. Felcsatolom és megerősítem a hüvelytáskákat. Egy hosszú jobbról és egy balról, a derekamra hátra kerül. Egy rövid a bal oldalamra. Egyet belecsúsztatok a csizmám szárába. A keresztszíjra, a hátamra egy rövid és a leghosszabb kerül, ami becsatolható. A rövid úgy, hogy hátra nyúlva hozzáférjek bármelyik kezemmel, a nagyon hosszú pedig úgy, hogy kényelmesen elérjem a vállam felett az ügyes balommal. Még egy perc és máris a helyükre csúsztatva várakoznak az acélos bajtársak.

  – Így, na!

  Belebújok a zakómba és a legnagyobb belső zsebébe csúsztatom a dobozt. Aztán kimérten a fiúra pillantok.

  – Mond csak, te tényleg komolyan gondolod a lovaglást? Mármint azt a részét, hogy lovakat is lopjunk Marektől az éjjel? Csak mert idelent megcsapott valahonnan a szél. És ha egyszer kijuthatunk innen egy barlangnyíláson, vagy hasadékon keresztül is, akkor nem szívesen mennék vissza a házak közé. Pláne mert elég nagy kavarodás és tömeg van odafent. Tudod, éppen egy csapat rabszolgát hajtanak el keletnek. Méghozzá katonák. Ahogyan a kardot fogod, csodálkozom, hogy te nem vagy köztük.

  – Marek valami mást akar tőlem, és az igazat megvallva nem kell mindent tudnia rólam. Sohasem látott fegyverrel a kezemben.

  – És mégis mi a fenét? Mit akar tőled? Miért zárt ide rövid láncra? Azt gondolom, mert nem engedelmeskedtél neki.

  – Valami olyasmire akar rávenni, amihez semmi gusztusom. Inkább megöletem magam, mint azt... Egyébként sem vagyok hozzászokva, hogy parancsolgassanak nekem.

  Leplezetlenül végignézem fedetlen felsőtestét. Éjszakai hideggel, rövid lánccal és gondolom megalázó beszédekkel próbálhatják betörni. Láthatóan enni és inni kapott eleget, friss sebhelynek, korbácsütéseknek pedig nyoma sincs. Szabályos, hosszúkás orra tövén, a bal szeme alatt látni csupán egy lila karikát. Napokkal ezelőtt húzhattak be neki egyet.

  – Egy ütéssel elkábítottak, mi?

  Lesüti a szemét és én nem is várok választ. A ki nem mondott kérdésemre pedig még kevésbé, az undorító szolgálatról, amit említett. A hirtelen közénk ékelődött, kényelmetlen csendet végül én töröm meg.

  – Az van, hogy kimehetnénk itt hátul. Legalábbis megnéznénk, tényleg ki lehet-e jutni innen a városon kívülre. Ha jó a sejtésem, a szomszédos domb mögé visz egy rejtett barlangalagút. Pont amire nekünk kell, menekülésre. Azok után, amit fent láttam, talán jobb is, ha nem nézzük meg testközelről, mit virított az a rabszolganő az alexiaival. Aztán ha még akkor is úgy gondolod, a falun kívülről is elmehetnénk a lovakért. Az Istálló kicsit távolabb van a házaktól. De van másik lehetőség is, a sátraknál. Az utóbbiak sokkal jobb lovak, mint a sivatagiak. Csak szét kell nézzünk, mielőtt felkel a Köd. Remélem, még nem késtünk el.

  – Marek lovainál jobb fogást? Azért szívesebben török az ő orra alá borsot, mint bárki másé alá – beszéd közben határozottan biccent, hogy induljunk.

  Már felcsatolta a görbe kardot a derekára. Nekem is meg van mindenem, még a fáklyát veszem kezelésbe, egy másik falikarból szerzek egy újat, meggyújtom a régiről, és elővigyázatosan behúzom a függönyt az ajtóval szemközt, a fiú börtönére. Ne lássák meg azonnal a hiányát, ha nem muszáj. Azzal hosszú lábaimmal nekilódulok a hátsó fertálynak. Keskeny folyosóként húzódik előttünk a barlang tovább, amennyire látni a gyér fényben.

  – Istenemre! Ezzel én is így vagyok. Tudod, mit? Ezért a bosszantás dologért duplán is kockáztatnék. A keletiek lovai jobbak. És ha majd végeztem Prince of Magronban, keletre lovagolok. Minél keletebbre ügetek, annál jobban fogják bírni azok a lovak. De éppenséggel Mareket megszabadíthatjuk az össze hátasától. Lovaktól, öszvérektől, mindentől. A keletiektől meg egy alkalmasabb időpontban szerzek majd lovakat. Az keményebb dió lesz.

  – Nem lesz gond, míg engem látsz. Pont úgy is nézhetünk ki, mint a lovagok!

  A vállam fölött rámeredek és összehúzom a szemöldököm. Honnan szed ilyen szavakat? Méghogy lovagok!

  – Mondom „szerzek" meg „ügetek". Szögezzünk le valamit, uram! Ha ennek itt vége, én a nagyvárosba megyek, balra, te meg jobbra. Rendben? Egyébként is a keletiekkel csak egy mester avatkozhat. Ugye, te nem vagy tolvajmester? Mert, ha elkapnak, azok kirobbantják belőled a szívedet is, méghozzá gond nélkül. Van velük egy vérmágus. Egy igazi alexiai.

  Arról mélyen hallgatok, hogy ami Prince of Magronban leselkedik rám, az még a keletieknél is szörnyűbb veszélyekkel járhat.

  – De én... – hirtelen ez a határozott és vidám fickó megint elbizonytalanodik – Azt gondoltam...

  – Rosszul gondoltad – Megállok egy pillanatra, nyomatékot adni a mondandómnak a szemébe nézve –. Egyedül dolgozom. Jegyezd meg, hogy világ életemben egyedül toltam az ipart. És olyan ritkán buktam le, mint amilyen ritka Gellenben a fa.

  Aztán se szó, se beszéd, nyomulok tovább előre. A bőrömön libabőr, hogy az erősödő huzattól-e, ami jelzi, hogy jó felé megyünk, vagy a balul elsült kabátlopás rám törő emlékétől-e, azt nem tudom. Nincs időm ezen töprengeni.

  Viszont egy dolog ma is bebizonyosodott, ahogy azon az estén is a sikátorban: tervezni kell, azért, hogy nyugodtan belevágj a dolgodba, a reményeiddel karöltve. Aztán végül csak lesheted a szerencsédet, hogy társulnak-e a valódi lehetőségeid a tervedhez. Vagy bámulhatsz magad elé, amikor váratlan meglepetés ér és keresztülhúzza minden számításodat. Akkor aztán tervezhetsz elölről, valami teljesen újat. Míg a Sors véres vigyorral a képén röhög rajtad. Elindrad. A Sors földje. Mind az ő kezében vagyunk.

...

Ha tetszik, ne felejts el votozni és hozzászólni! :)