- Világítótornyot? Az meg mi?

Kérdésemre Viktória elmereng egy kicsit. Úgy tűnik, a halvány pirosba hajló keleti eget szemléli.

- Téged mi igazít el, amikor éppen bejárod mondjuk a sivatagot?

- Hát, csak úgy eltalálok. Valahogy mindig szerencsém van. Hiszen kiválasztott vagyok, vagy mi fene!

Hiába erőltetek komoly arcot magamra, hosszan felnevet. Nekem is mosolyra húzódik a szám, de azért még teszek egy erőtlen kísérletet és szigorúan összehúzom a szemöldököm. Érzem, hogy ebből semmi se lesz, mert a szemem úgy nevet, ahogy egy gyereké.

- Na, de most nem hiszed?

- Engem ne próbálj átverni, Dilon! Nem áll jól neked, hogy embernek nézel.

Most már én is kuncogok:

- Oké! Szóval nem is gondoltam, hogy beveszed. Persze, hogy az Árbóc, a Köd meg a táj. Főleg az első kettő. De lefogadom, hogy úgyis tudod. Minek kérdezed?

- Azért kérdezlek, hogy gondolkodj. Van úgy, hogy könnyebben megjegyzünk valamit, amire magunk jövünk rá. Szóval a nap. Vajon miért hívják Árbócnak? Jó, jó, ne válaszolj. Tény, hogy a legnagyobb nap a Köd régiójában. A Perem nagy részén jól látni. Vagyis a Köd alatt, hogy értsd. Olyan, mint egy jelzőkő, jelzőpózna, vagy ahogy a hajósok jól látják a végtelen vizeken az árbócot. A világítótornyok pedig, nos azok végig a Keleti-tenger partján jelzik a kikötőket, a behúzódó öblöket, sőt, a viharokat is. Fényjeleket adnak le a hajósoknak, akik képesek a partok közelében határozottan eligazodni.

- Aha - bólintok és elnyomok egy ásítást. Felállok és megmozgatom a kezem, a lábam és a nyakam, hogy gyorsabban áramoljon a vérem, mert az fel szokott frissíteni. - Szóval világítótorony, mi?

- Nem is tudod, mennyire találó. Van valami ugyanis, ami ennél is fontosabb. Biztonságot ad minden arra tévedőnek.

- Ahogy mesélsz róla, van egy aprócska bibi. A világítótorony soha nem bánt senkit és semmit. Nem fegyver vagy ilyesmi. Igaz?

- Igaz. sose bánt. Csak utat mutat. Nincs benne semmi öncélú.

- A gyengébb lényeket viszont nem egyszer meg kell védeni.

- De legalább úgy állja a tengeri viharok ostromát, mint semmi más.

Lenézek a kis boszorkány arcába. Vonásai szelídek, tekintete bölcs, arckifejezése határozott. Olyan, mint egy jó penge éle. Csodálni valóan vonzó, mégis félelmetes. Akkor is, ha először látod. Vajon hány éves lehet? Vajon mi mindent láthatott az utak nyomán és a világomban? Vajon megérti-e valaha, hogy kimaradok ebből az egészből? Nem igazán tudom, mit vár, mit várnak tőlem a társaival. Egyet azonban biztosan tudok, azt, hogy bármi is az, egyáltalán nem állok rá készen. Alkalmatlan vagyok útjelző szerepre. Nekem most el kell mennem a Hatos Fogatért Gellenbe. Kínos félmosolyt csal elő belőlem, hogy már azt se tudom, megkeressem-e a kabátot. De a késeimhez ragaszkodom. Sosem hagytak cserben.

A napfény megcsillan a lány sötétbarna hajkoronáján, ami immár teljesen összekócolódott feje tetején. Kibomlott kétoldalt a laza fonásból. Legszívesebben megsimogatnám. Megköszörülöm a torkom.

- Lassan indulnom kell! Én... Köszönök mindent!

Magamba tartom, hogy úgy hiszem, érdemtelenül foglalkozott velem és tévedett. Ahogy Dorian is annak idején. Szörnyű vízióim támadnak. Lehet, hogy a reggeli párák hozzák őket. Alapjába véve végigkúszik egy saját kreálmányú jövő képen a belső szemem. Amiben háborút kell vívnom. Megrázom kese üstököm. A frufrum csúnyán elszabadul és szabadon hull a szemembe. Megcsiklandozza hosszú orrnyergemet, ami kemény, mint a kő, mégis gyenge a lágyan hajló hajszálakkal szemben. Megint konstatálom, hogy túlságosan megnőtt és elbozontosodott a hajam.

A lány nem szól, ezért nehézkesen vonom el róla a pillantásom, és a víz partjára lépkedek. Leveszem és a földre teszem a köpenyét. Beleguggolok a sekélyesbe, csípősen hideg. Két tenyérrel öntöm a fejemre a vizet. Jólesően felmorranok. Aztán megmarkolom a tincseimet és a boszorkány tőrrel megszabadítom magam tőlük. Gyorsan dolgozom, egy-két perc alatt lépcsősen körbe érek. Nézem, ahogy a lehullt tincseket megsötétíti a víz és tehetetlenül ringanak. Milyen gyakran érzem úgy, hogy velem is így bánik a sors. Elringat, hogy aztán tehetetlenül hagyjam, hogy azt tegye velem, amit akar. Elindrad. A Sors földje. Milyen találó!

Talán századjára határozom el, hogy nem hagyom tovább, és végre igazi befolyással leszek az életemre, hogy teszek valamit azért, hogy az legyen végre, amit én akarok. Nem először villan át rajtam, hogy ehhez egyáltalán tudnom kéne, mi is az. De nincs bennem semmi akarat.

A lányra pillantva lehúzom a nyakamon át az ingem. Ő csak áll, rezzenéstelenül néz és nem tükröződik az arcán semmi. Kicsit beljebb lépek, de még élénken emlékszem legutóbbi találkozásomra ezzel a tóval, úgyhogy vigyázok, éppen derékig érjen. Alaposan megmosdom mindenütt. Kisvártatva azon kapom magam, hogy olyan erővel csutakolom testem, mintha a bőrt próbálnám a tenyeremmel lenyúzni magamról. Szerencse, hogy a tenyerem sima, hisz a tolvajláshoz kell a finom érzékelés. Ettől még kipirulok, biztosan az arcom is. Jól kinyomkodom a felsőm s úgy ahogy van, visszaveszem. Hamar megszárad majd az egyenletes melegben rajtam. Zavartan indulok kifelé. Kicsit kitisztult ugyan a fejem, de érzem, a lelkem kusza egy dologgá alakult.

Viktória eltűnt a partról, lehet, bement a házába. Hanyagul magamra tekerem a köpenyt és utána megyek. Az ajtóban farkát csóválva vár a kutya. Megnyalja az orra elé lógó kezem fejét. A kivilágosodott szobába besüt a nap. A boszorkánynak nyoma sincs.

- Hol a gazdád? - Biztosan odakint akadt valami dolga a ház körül.

Az egyik ágyon, amin talán én feküdtem két napon keresztül, most a zakóm, a harisnyám, a nadrágom és az oldaltáskám van szépen kiterítve, tisztán és jól érezhetően illatosan. Megint az a finom virágillat száll felém, átjár és felfrissít. Azon kapom magam, hogy mire felöltözködöm és nehézkesen belebújok a harisnyába és a csizmába, vigyorgok, mint egy elégedett gyerek.

Az asztalon van valami, amit meg kell néznem, mielőtt visszaindulok a sivatagba. Vagy legalábbis volt. Ott a porcelánkancsó mellett csak a fehér koponya van. Annak a könyvfélének nyoma sincs. A hús kevéske maradéka még ott van lefedve. Felé nyúlok, török belőle egy kicsi darabot a kutyának, aki hálásan vakkantva el is fogadja, azután magamnak. Úgy állva betermeljük egy pillanat alatt. A hordóból merítek vizet egy pohárral és jóízűen megiszom rá. Ami lecsorog az államról, megtörlöm, ahogy szoktam. Az ablakpárkányt vizslatom közben a könyvért. Látni akarom a képeket. Efadront és Prince of Magront.

- Ezt keresed? - Nyújtja felém hófehér kezével a lány. Nem is könyv, hanem tényleg inkább újság. Réges-régen szerte a világon számos nyomda volt, rengeteg kiadványt őrizgettek a népek. Egyszer nekem is volt egy újságom, de elázott a csatornában, amiben a nyomomat tűntettem el a Szent Granada felé. - Tessék, nézegesd csak meg!

Összehúzott szemöldökkel veszem el tőle. Honnan tudta?

Izgatottan nyitom szét és lapozom fel az ismerős oldalakat. A cikk jó hosszú, két hatalmas oldalt betölt a vastagon szedett címszalag alatt. A betűi apró hangyákként rohangálnak össze-vissza. Néha egy pillanatra megállnak, mintha nyelvet öltenének rám, hogy tudjam, ők bizony jól látnak engem, aztán megugranak, mint egy sivatagi gelle és iszkolnak tovább, hogy örökre eltűnjenek hunyorgó szemem elől. A fényképek viszont nagyon jól mutatkoznak.

Egyiket mintha egy madár hátáról vagy léghajóról fotózták volna. Kristálytisztán látszik a Hercegi Város barna-fekete kövekből épült régi házsora, ami a főteret övként öleli. Olyan vastag, magas és kemény falak, amiken, ha a belső kapukat zárják nehéz lenne átjutni. Azon a belső falon belül laknak a gazdagabb népek, és ott állnak a város hivatali épületei. A hófehéren ragyogó gyöngyszemként a főtérre néznek díszes homlokzataik. És ott áll az egykori hercegi palota, teljes pompázatos fehér-arany díszében. Félkörívben mesés kert veszi körül, lombos fák, színes növények s virágok kavalkádját látom, és egy csillogó, széles patakot vagy talán egy kis folyót, ami egy ponton átbúvik a belső falon és kibukkan a külső városrészt is átszelve. Ahogy tovább bámulom a jelenést, látom, az a folyóvíz keresztül szalad egész Prince of Magronon, ketté szelve azt.

A valóságban nemhogy folyóvíz, de szinte semmi növény nincs a városban. A belváros falai kopottak és szürkék, az épületek néhol üszkösek és többségében romosak. A palota dús díszeiből foltokban megmaradt néhány a vakolat foltjaiban, romantikusan búcsúzva a régi koroktól s jelezve, hogy a Staalnin talán valaha élt leggazdagabb népek emelték a maguk dicsőségére.

- Nézd meg a dátumot is, Dilon, mielőtt nagyon meglepődnél!

- Gúnyolódsz velem?

- Nem állt szándékomban. Bocsáss meg, de igencsak meglepett arcot vágsz!

- Nem tudom kibogozni a dátumot. Azt tudom, hogy ez az a jobb felső sarokban. Egyszer valaki megmutatta, hogyan jelzik írásban a napot, az évet, a hónapot. De...

- De nem tudod leolvasni. Ó, ne haragudj, erre nem gondoltam!

- Pedig nekem úgy tűnik, mindenre gondolsz. Sőt, mintha böngésznél is a fejemben.

Átöltözött és most neki is lágy virágillata van. Mintha erdei virágokban fürdött volna. Nem tudnék rá haragudni így. Apró mintás, lágy kelme borítja be karcsú testét, egyszerű esésű egész-ruha. Hosszú, csipkés ujja és földig érő szoknyája eltakarja előlem, az anyag viszont valahogy sejteti csinos alakját. Szorosan mellém áll és felolvassa a dátumot.

- Az Úr 3950. évében járunk. Melynek tündeneve: Sorsközlő. Látod?

- Hú,persze! A jövőben? Konkrétan a 34 évvel későbbi jövőben, mi? Akkor ez igazából egy hír a jövőből, nemde?

- Prince of Magron neves hadseregnek ad otthont a várost körülölelő sivatagi kaszárnyáiban. Itt pedig az áll, hogy a múlt héten, a tanács ülése a fővárosban úgy döntött, Efadron megtartja kiemelt nemesi rangját. Katonái nemcsak Közép-Kelet, de az egész földrész legjobbjai. Sokan kívánnak bekerülni akadémiájára. A hadászat mesterei a Kalóz Uradalomban tanítják a közelharc művészetére a jelölt királyi tiszteket. A királynő továbbra is elkötelezett a Staalni védők felé.

A másik képen Efadron ismerős főtere látszik felújítva. Megismerem a fehér alapon, fekete csigavonalakba rakott kövezetéről. Csak a folyton mosott, rozsdás foltok tűntek el róla, amik igencsak elcsúfították, és az volt az érzésem, hogy azért nem erőltették meg magukat az kövek rendes lecsutakolásával, mert elrettentésül is szolgáltak. Ez a városi ítélet végrehajtás fő helye. Egymással szemben két hatalmas, fehér épület húzódik félkörívben. Az egyik a város hivatala helyén áll, de nem ismerek rá. A másik egy új építmény. Középen széles, kör alapú talapzaton valami hatalmas szobor, szemét, arcát kendő rejti. lábai előtt egy szép fehér-arany kút, amiből vízcsóvák törnek az ég felé.

- Emlegetted, hát úgy látszik, megjelent Efadron is. Teljes jogú nemesi város. Ez itt a Nemzetközi Polgári Hivatal, vele szemben pedig a Nemzetközi Bíróság. Ezidőtájt mindenkit megillet az egyenlő, jogszerű bánásmód. A elöljárók és bírák a megváltozott törvény elfogadtatásáért harcolnak a földrész többi területén is. Efadronban már lassan 10 éve nem nézik a jogi eljárások során a származás kérdését és az ősi nemesi jogot, ami miatt a te jelenedben sokat szenvednek az egyszerű emberek, mások bűneiért elítélve. A szobor az Igazság szobra. Be van kötve a szeme, hogy úgy ítéljen

Hirtelen mozdulattal kiveszi a kezemből a lapot.

- Erre semmi szükséged. Elég,ha megjegyzed magadnak, amit most mondok: a Staalnit felemelő kalóz királynő a te segítséged nélkül soha nem ér el semmit sem! Semmit! Valószínűleg meg sem születik. Készülj, ha menni akarsz! Inkább mutatok neked útközben valamit. Pont jókor vagy jó helyen.

Azzal kilép a házból a kutyával a nyomában. Egyedül hagy a fura gondolatommal. Miért és hogyan is kéne egy még meg sem született királynőnek segítenem?

- Most meg kéne lepődjek? - Szólok utána, de nem várok választ.

Összekapom magam és csatlakozok hozzájuk.

Elég gyorsan megkerüljük a tavat és amerre a nap halad, követünk egy kis ösvényt a ritkás aljnövényzetben, az eget verdeső fenyők között. Talán valami állat járta ki. Körülöttünk nem szűnik a motozás, csivogás, zizegés. Egy fertályóra alatt egy csípős levelű bokrokkal szegélyezett hegylapályhoz érünk. A szélén a lány int, hogy legyek óvatos. A tőrömmel vágok egy kis utat magunknak, mígnem megfogja a karom.

- Ennyi elég lesz! És most figyelj. Ott!

A sziklafal beláthatatlan mélybe zuhan. Alattunk a völgyben sodró folyó zubog, zúgását visszaverik és továbbítják a kövek. Odalent előttünk egyik oldalról szirtek, hegysorok övezte hatalmas síkság. A jelzett irányba tekintek és eláll a lélegzetem. Azonnal ijedten hasra vetem magam. A lány komótosan mellém telepszik a fűbe.

Tíz... Dehogy! Százezernyi katona, mindenféle nép fiai egyként, egy ismeretlen egyenruhában állnak, egységekbe és sorokba rendeződve, mint valami díszszemlén. Bíbor és narancs övek, szikrázó szíjak és bőrvért, sötétbarna bakancs. Legtöbben emberek, de felismerek a Staalni lényei közül még jópárat. Hemon szikárokat, kik manapság az alexiaiakkal vívnak mágikus háborút. A Grunnok óriásai és a csak Nyugatiaknak nevezett szörnyek csapatai is jól kivehetők. És boszorkány hadtestek is csoportosulnak, némelyek teljesen elkülönülve az összes többitől. Kicsit távolabb, jobbra, fent egy dombon.

Könnyű vértjük csillog az Árbóc fényben. Hadrendbe álltak egy nagyon fiatal lány előtt, akinek karcsú, alacsony növésű alakja szinte elveszne előttünk, díszektől mentes, egyszerű, drapp-fekete egyenruhájában, ha nem ő állna középütt egy emelvényen a hatalmas sereggel szemben, ehhez a hegyoldalhoz elég közel. Hófehér köpenyét zászlóként lengeti a szél. A valódi zászlókat a háta mögötti rudakon és a seregtestek előtt különféle jelképeket cibálva tépi a szél. Felismerem néhány város jelvényét. A lány fején megcsillan egy arany diadém.

- Korona? - Gondolkodom hangosan.

- Igen. Ő a királynő. I. Eilis Annelysa Conolly, kiérdemelt kalóz nevén a Törvény Ökle, a Kalóz Uradalom királynője.

- De hiszen még gyerek! Alig idősebb nálam...

- Valóban, alig lesz idősebb ekkor még a te mostani énednél. De hogy gyerek volna? Úgy vélem egyesek gyerekkora korán ér véget. S ne feledd, ez a jövő lehetősége.

Tovább bámulom a jókora hadsereget, ami láthatóan egységes. Káprázik a szemem a sok csillogó, ragyogó pengétől, amit kivonva tisztelegnek a parancsnokuk szavára a királynőjük előtt. Kiáltás hangzik, amikor fürgén az emelvényre lép megtermett vezérük. Kezében hosszútőr, amit kimérten a levegőbe emel. A kiáltás szinte egy emberként hagyja el a sok ezer szájat újra, meg újra. A fiatal nő testőreinek közelébe érve a hadvezér elteszi fegyverét és mindenki elhallgat. A királynő közelebb inti az őszes halántékú férfit, akinek vállas alakja jócskán fölé magasodik. A parancsnok féltérdre ereszkedik, alig egy lépésnyire vele szemben és kezet csókol. Amikor feláll, van valami a mozgásában, amitől lúdbőrözni kezdek. Sietősen,a sürgősség érzetét keltve áll fel, hogy az embernek az az érzése, minthanélküle biztosan lekésne mindenről. Megborzongok, miközben mondanám, de nem találom a megfelelő szavakat. Igazából csak súgni merek, pedig kellően messze vannak, mégis mintha tartanom kéne tőle, hogy felfedeznek bennünket.

- Olyan ismerős! Valahol láttam már ezt a fickót.

Több szót azonban nem akarok itt erre áldozni. Borsódzik a hátam attól a katonától. Óvatosan bemászok a bokrok takarásába és négykézláb távolodok a réstől. mennem kéne. Nincs itt semmi keresnivalóm.

- A kalózok tehát visszatérnek - állapítom meg, mintegy magamnak, aztán az aktuális gyakorlati kérdést teszem fel-. Merre van az az átjáró? Csak azt ne mond, hogy odalent!

Komolyan megrázza a fejét.

- Dehogy! Visszamegyünk a sűrűbe. Ne aggódj, nem láthatnak meg a kémeik, míg velem vagy! Vigyázok, hogy takarásban légy a varázslatuktól, amennyire lehet. De tényleg menjünk. Ez csak seregszemle. Valami nagyszabású eseményre készülnek. A királynőnek rendkívül fontos volt mindig is a Staalni.

Az égre mutat én meg szedem a lábam s mintegy mellékesen, de behúzott nyakkal pillantok fel. A fejünk felett sasok és négylábú repülő jószágok szelik a madarakkal az eget. Körözve kémlelik a hegyvidéket, ameddig csak a szem ellát.

Az erdőn átvágva egy órát gyalogolunk, caplatunk felfelé több emelkedőn. Mígnem előttünk sziklára épült vár romfala magasodik. Odatartunk és én már érzem, hogy megérkeztünk. A romok közelében elcsendesedik az erdő. Sőt el is némul. Mintha nem járna arra más, csak a szél és mi. A levegő reszketeggé válik, mint amilyenné a tűz felett rezgő felszálló meleg teszi. A farkaskutya fent vár minket egy falhasadéknál, ami egykor lehetséges, hogy ajtó volt vagy pedig kivágták egy harci géppel. Észre se vettem, mikor hagyott le minket a fürge négylábú.

A vár egészen kicsi, nem hiszem, hogy sokkal nagyobb lehetett valaha, mint amekkorának látszik. Talán valamiféle őrtorony volt. Kelet felé egyetlen árva fal magasodik, emeletein szűk nyílásokkal és egyetlen nagyobbacska ablakkal középtájt, úgy a második emeletnyi magasban.

- Nézd, ott van! Ott nyitva az átjáród fent. Egyenesen odavezet, ahová menned kell. Csak ezt vidd el! - Egy fekete kendő az. Háromszögbe hajtja és én hagyom, hogy a nyakamba kösse - Szükséged lehet rá.

- Fel kell másznom a várfalra? És onnan indulni? Vagy hogy?

- Á, nem egészen, csak addig az ablakig - mutatja is, minta lenne másik ablaknyílás valahol -, Ha ott kimászol az átjáróba jutsz.

Élénken elképzelem, hogy kimászom a szakadékba és a mélybe zuhanok. A Kalóz királynő staalnii katonái meg rábukkannak évtizedek múlva a sziklákon összetört csontjaimra.

- Viccelsz? - Nézek rá felhúzott szemöldökkel, de csak határozottan néz rám. - Nem, nem viccelsz.

- Rendben - motyogom bizonytalanul -, ez esetben minden jót!

Megfordulok és megsimítom az ezüst bundást, aki a lábamhoz dörgölődzik. Szeretném megölelni a lányt, de csak ostobán elé állok. Ő a vállamat simogatja meg, s közelebb hajolva puszit ad az arcomra. Én meg béna idiótaként várom, hogy megtörjön a jég és mozduljak. Talán sosem látom többé.

Igazából remélem, hogy elfelejt és én is őt. Felébredek majd a sikátorban, talán egy háztetőn, a kereskedőtől lopott kabátomba burkolózva és rájövök, hogy bilibe lóg a kezem.

- Ne akarj megölelni egy tündét! A tünde ölelése örökre hozzáköt és örökös vágyat ébreszt a halandókban. Csupán egyes varázstudók lehetnek képesek kivédeni, vagy utólag megszüntetni az ilyenkor felszabaduló mágikus erőt. Te nem vagy varázsló, Dilon.

Lesütöm a szemem, amikor befejezi.

- Megint a gondolataimban voltál.

- Egyszer megértesz - mosolyodik el keserédesen és megszorítja a kezem. Legszívesebben nem engedném el. Legszívesebben maradnék, miközben egyik felem kiszakadna belőlem és ész nélkül ugrana be az ablakból az átjáróba, hogy minél hamarabb találjon bármire, ami ismerős odaát, abban a nyavalyás másik világban vagy idősíkban, vagy miben. Még akkor is, ha mégoly utálatos dologra lelne is elsőre, mint mondjuk egy gelleni kurtizán. - Menj már! Indulnod kell!

- Egyszer...talán mindent megértek Viktória.

Jól mászható a fal, teli kiszögelésekkel és remek fogással, hamar fent vagyok. Jól kimelegszem, de ez nem tántorít el, hogy elinduljak Csendes Marekhez, a bajtársaimért.

A széles ablaknyílásba kuporodva visszapillantok a boszorkányra. De se neki, se a kutyának nyoma sincsen sehol. Pásztázom pár percig a környéket, de rögtön tudom, hogy hiába is keresném őket. Csak akkor és ott vannak, ahol a lány akarja.

- Csak azt akartam megkérdezni, hogy látlak-e még. De mindegy is.

Visszafordulok. A tátongó mélység alattam láthatóan utánam ásítozik. A heves szél kiszáradt szemembe könnyeket csal. Bár azt mondják, a könnyek mélyen belőlünk jönnek. Azonban mivel én magam elég sekélyes vagyok, itt csak egy mélység van. A végtelennek tetsző szakadék.

Behunyom a rakoncátlan szemem. Nagy levegőt veszek. Aztán még egy kicsit és parancsolok magamnak. Tudom, hogy megtörténik. Mindjárt át fogok lépni a világomba, de elképzelni nem tudom. Akármennyire hajolok is ki az ablakon, az égvilágon nem történik más, csak, ami elvárható a természet törvényeitől. Így kinyújtom az egyik lábam a levegőbe. Összeszorítom a szemem és elrugaszkodom.

Annyira nem érdekes az egész. Azt hallottam, hogy akik a magasból hullanak alá, többségében szörnyethalnak már a levegőben és holtan érnek földet. Nem olyan rossz halál. Ugrás közben érzem, hogy egyszer megperdülök a tengelyem körül, s elkap egy szélroham. Felüvöltök.