Tudom, hogy úgy lesz, ahogy Viktória mondta. Amíg a szívem dobog, ezzel a csodával fogok álmodni. Ébren is. Eszerint a jövővel. Egy lehetőséggel.

  – És tudod mit? Mesélek még, hogy legalább te emlékezz és tovább vidd az embereknek, mert ez a valóság, az általatok ismert világ mögött. Ha az eddigieket elképzelhetőnek találtad, akkor ez olyan lesz számodra, mint egy kisgyermeknek a mese elalvás előtt.

  – Amikor a napok kigyúltak szerte a világunkban, az első elindradi hajnalon Ősi hatalmasságok kaptak itt erőre. A csillagok és bolygók anyagából gyúrták őket az Istenek s beléjük lehelték az életet. Alig voltak néhányan. Egy részüknek óriás teste magasodott, mint ezek a hegyek itt. A többiek pedig szárnyakat kaptak és abban teljesedhetett ki mágikus ajándékuk. Mégis az energiákból azonnal alkotni kezdtek ők is, egyként, egyetlen célért, valahogy úgy, ahogy teremtőiktől látták.

  Voltak köztük, akik a fényt használták fel, voltak, akik a sötétséget. És mivel egyik a másik nélkül nem élhetett, akadtak köztük, akik nem hajlottak sehova. Olyan szürke energiákat áramoltattak, mint a füst. A hajnal és az alkonyat lényei, teremtették a párákat és ködöket, amiket annyira ismersz, hogy szinte már szeretsz. A csodákat, amiket reggel és este láthatsz csupán, amikhez a nappal és az éjszaka egyaránt kell. Véletlenül alkottak néhány színes szépséget, aminek azóta is csodájára járnak a népek. Mint amilyen a napfelkelte és a naplemente. A dolguk persze továbbra is az volt, hogy életre keltsék Elindradot. 

  A sötétség ősijei is nagyon szerettek volna hasonlót létrehozni, de ez nem bizonyult egyszerű feladatnak. Belenyugodtak, hogy a körforgást szolgálják. Egyikük szívében azonban megtelepedett az irigység. És mivel ez a Sors szent helye, hamarosan gyökeret vert és megerősödött. A fény lények közül figyelmeztette őt egy, aki úgy gondolta, még csírájában elfojthatja társa ezt a növekvő gonoszt önmagában. Tapasztalata nem lévén azonban az irigység borzasztó természetéről, nem tudta mit csinál. 

  A sötét Ősi, akit a te emberi őseid talán Morgausének neveztek és egyik istenüknek hittek, észrevétlenül összeugrasztotta a Fény eme urát a Szürkülettel. Végül jött Dagda, aki maga tett rendet az elfajult harcban, hogy ismét ősi néped által ismert nevet használjak. Dagda kovácsolta magának a világon az első pengét, amivel meg akarta gyilkolni mindkét testvérét háborúságukért. Az Istenek azonban megakadályozták ebben.

  Ám Dagda a Végzet, az Akarat és az Elmúlás erejét égetve a pallosába, annyit képes volt megtenni vele, hogy levágta egyikük, a Fény lény szárnyait. Megfosztva őt erejétől. Így született az első penge, és az első kardforgató. Az első gyilkos gondolattal, amit az első irigy vágy táplált alattomosan, több hallhatatlan szívet is megrontva.
Büntetésül Dagda, a halál és az újjászületés, minden csere és tökéletes tudás ura, megkapta a megnyert háborúk és a győztes csaták, az építkezés és  a varázslatok felügyeletét a többi feladata mellé. Morgausenak pedig, aki a varázslásokhoz és mágiához értett legjobban, azóta kell felügyelnie a cselszövések, a beláthatatlan családi viszályok, a csábítás és megrontás erőinek hatalmát.

Az éj lények kitalálták és megalkották a varázslatos Köd első rendszereit s az égre dobták azokat. Oly színes, sűrű és vonzó lett, hogy azóta sem irigykedett a társa munkájára egyetlen sötét sem.

  Azóta a szürkékhez hasonlóan mindannyian az egyensúlyért kell küzdjenek. Ha valaha felborul, mi az utódok is aktívan fel kell lépjünk és meg kell tennünk mindent, hiszen a többi nép sokkal kiszolgáltatottabb ezekre a vágytól izzó érzésekre. Hogyan is lennétek képesek ellenállni, amikor ilyen érzelmesek vagytok?

  Az erővonalak a világ négy bolygórendszere között az akár halandók által is ismert utaknak csupán a nyomán fellelhetők teljes valójukban. Ezért Ősi szüleim megalkottak engem. Ők voltak az első pár a népemből, akik utódot nemzettek.
  
  Éppúgy születtem, akárcsak te. És én lettem az első tünde gyermek. Mert ez a népem neve. Az ősiek kapták az Istenektől. és később még sokan születtek mindenféle módokon és céllal. De mindannyian azért, hogy segítsünk, még, ha néha káosszal és harcokkal is kell az élet körforgását szolgálnunk.

  Arra születtem, hogy az utak nyomát felügyeljem. Én nyithatom és csukhatom a kapukat. Még az alvilág és a felvilágok kapuit is. Én engedhetek valakit az utak nyomán járni. De csak a kiválasztottak közül. És nekem kell figyelnem azokat, akik képesek érzékelni az energiákat vagy azok áramlásait, netán természetét. Sőt akár tapasztalatokat szerezhetnek a nyomokkal is.

  Én vigyázom az Őrzőket, akik halandó létükre ilyen hatalmas erőkkel való érintkezésre hivatottak. A Báró maga is egy közülük. A Keresőket, akik, mint nyomolvasók jutnak alkalmi helyzetekbe a valóság szöveteinek kibogozásával. Valójában frissen használt nyomokra lelve. Az Utazóknak vajmi köze van ehhez. Ők csak térben képesek szolgálni, akárcsak a kalózok a csillagok közötti utazással.

   Itt megáll, mint egy vándor, ki útelágazáshoz ér és lassan dönti el, merre menjen tovább. A kavicsos térkép egyik felét összekaristolja a tőrrel. Egyetlen kusza por-maszattá lesz.

  – Valahányszor, minden igyekeztünk ellenére ennyire felborul az egyensúly, mint a földeden, megfordul a Sors máshol is. Különösen igaz ez Elindradra. Tudod, ami innen indul, az sokszoros erejű csapás vagy áldás.

  – Vagy a Sors fintora- szólalok meg -, nagy mókamester lehet.

  Furcsán néz rám, félmosolyomra sem reagál.

  – Igen, azt hiszem igazad van. Ahogy Dagda megállás nélkül hajtja a staalniakat harcba, néha ostoba küzdelmekbe, amik meg se nyerhetők igazán, vagy amiknek nincs valódi okuk vagy céljuk sem, csak a háborúért magáért vívják, nos, ugyanúgy jelen vannak itt a többiek is. És ugyanúgy sokszorozzák saját erőiket tevékenységükkel. Sokig eljátszottak Dagda követői azzal, hogy jobb fegyvereket kovácsoltak. Olyan pengéket például, mint ez a te tőröd. Hatalmukkal téve igazán azzá, ami. És az Őrzők pedig nem engedik a teljes feledésbe merülni az efféle ereklyéket, fegyvereket, egyéb tárgyi, esetleg szellemi emlékeket. Melyekről az emberek többségének halvány, lila fogalmuk sincs.

  Elhajítja a tőrt, olyan furcsamód, hogy az szép ívben elszáll a víz fölé, majd tesz egy hosszúkás kört és egyszerűen vissza száll, forogva, pörögve a levegőben. De nem ám hozzá, hanem egyenesen az én kezembe. Egy gyors mozdulattal el is kapom.

  – Minden hasonló alkalommal várnak az Őrzők egy jelet legalább a tárgyaiktól. Valami jelzést, hogy merre lehet, ki lehet az a személy, aki kezelni tudja őket, és ez a kiválasztott milyen úton halad. Ösztönzést, arra nézve, amit mindenképpen meg kell tennie. Ez az oka, hogy megkerestelek, mert a tőr azt mutatja, hogy kiválasztott vagy Dilon Mcena.

  Felhúzom a szemöldököm, se köpni, se nyelni nem bírok.

  – Hogy mi?

  – Évszázadok óta vártunk rád. Az egyensúlyt fogod elősegíteni a magad módján, a népeidet irányítva. Amikor ez a penge gazdát cserélt és hozzád vándorolt, ez már rég eldőlt. Valójában a fogantatásod pillanatában. Amikor alaposan megnéztem magamnak, míg aludtál, már tudtam, hogy ez egy harci éjtünde penge. A szarvas az átjárókon való vezetést is jelzi. Te kimondtad, hogy védelemre szolgál. Ez a játszma megint nem passzív lesz itt Elindradon. Komoly és véres megoldást kínál a természetedből s a tehetségedből kifolyólag.

  – De én... én nem vagyok gyilkos, se katona. Én... tolvaj vagyok Viktória. Hát nem érted? Semmire sem tudok egy jó megoldást. Nemhogy globálisat, vagy az egész világnak. Egy magamfajtát könnyű elpusztítani, ha el tudnak kapni – magam elé révedek és észreveszem, hogy enyhén szólva reszketek. Eszembe jut az agresszív fekete-ezüst füst-köd, a sötét és nyomasztó mágiák sora, ami ide vezetett. Sóhajtva megadom magam a kérdésnek: – Miféle feladatra gondolsz?

  – Te mit gondolsz Dilon? Miért adtam neked ezt az élményt itt, a dús legelőkkel, vizekkel és erdőkkel kerített hegyek között? Miért kaptál egy frissítő szeletet az elképzelhető legszebb jövőből? Miért érzem úgy, hogy ez jó motiváció neked?

  – Hogy erről álmodjak?

  – És hogy tovább add! Te mindig is erről álmodtál, csak nem tudtad elképzelni. A vén Durian Fallaéhad tudta, hogy elég belé csepegtetni abba a kisgyerekbe az árvaházból a vágyat a természet szépsége és a vele járó jobb lét iránt. Mert ez is te vagy. A lelked mélyén egyfolytában erre vágysz, amit itt látsz. Ilyen jövőt kívánsz az embereknek. Ezért kutatott fel az öreg az utolsó erejével.

  – Durian? Ugye nem azt mondod, hogy ő is...

  – Te mondod, nem kellek én ehhez – legyint nevetve –. Zordakban nevelkedett fel. Zordak eleven csoda. A végtelen, termékeny mezők s a gabona csodája. Mindig is az volt. És kik élnek ott? Zöld tündék. Vagyis neked zöld boszorkányok.

  – Nincs ott semmi. Csak üszkös romok. Jártam ott, Viktória. De ha lenne is – fújtatok s nyüszítek, mint a vert kutya –, ki hinné el nekem ezt az egészet? Egyáltalán ki hallgatna meg? És ha valami csoda folytán meg is hallgatnának, ugyan ki követne?

  – Biztos vagy benne, hogy alaposan körülnéztél ott, Dilon? Ott munkálkodnak, mert ők soha nem adják fel. Ha mégis megtörténne, gyorsan meghalna az élet. Ti  tönkretettétek a földeket és a levegőt, de ők helyrehozzák. És ha a növények megtelepszenek ismét, a levegő és a vizek is rendbe jönnek. Ne félj, értik a dolgukat! És máskor, mielőtt megkérdeznéd, hogy ki követne, előbb talán nézz magadba! Mond meg te, ki vagy?

  – Mondtam már, csak egy akasztani való tolvaj vagyok.

  – És még? Durian biztosan látott benned valamit. Ő magától lelt rád. Emlékszel, mit mondott neked, mi lehet belőled?

  – Azt szerette volna, hogy gazdálkodjak Zordakban, ha felnövök.

  – És még?

  – Hát az baromság! Azt mondta, amilyen ügyes a kezem, még a városi őrségbe is bekerülhetek. De először is, Zordakban városi őrség sincs, sőt, a város falai sem állnak. Másodszor pedig az olyasmi katonáknak való, nem tolvajoknak. Nem tudnék gyilkolni, mint azok.

  – Mond csak, hányszor öltél már? És miért? Mi az, amiért megérte?

  Rámeredek. Kísértetként elevenedik meg a szeme tükrében életem leges legszörnyűbb emléke. És már másodszor juttatja eszembe. Borzongás fut végig a hátamon, egy merő libabőr leszek. Összeszorított fogaim között fújom ki a levegőt, hogy higgadt maradjak. Nincs köszönet a válaszomban, megint nyers és őszinte a témában:

  – Egyszer. Egyetlen egyszer. Azért kért halálos ítéletet rám az ügyész. Azt mondta nekem, ha egyszer öltem, újra megteszem. Efadronban történt. Réges-régen – elhalkulok, amilyen távoli emlék volt, több, mint négyéves, olyan égetően súlyos is. Cipelem, mint a sebeket a hátsómon. De ezek a sebek sokkal mélyebbnek és gyógyíthatatlanabbnak bizonyultak.

  Meleg kicsi keze az enyémre esik. Enyhén megszorítja. Most van az a pont, amikor felülírok mindent, amit eddig képzeltem a boszorkányokról, vagyis a tündékről.

  – A húspiacnál kezdődött az egész. Megláttam, hogy elcsípnek egy fiút. Lehetett vagy hatéves. Egy darab vadhússal rohant, de az feszt csúszkált a markából. Amúgy is vézna egy legényke volt. De ahhoz képest jól megfuttatta a hentest és a társát. Egész kint a külvárosi bodegákig menekült. Ha elkapták, mindjárt el is látták a baját. A gyerek meg visított, mint a vágó malac. Hogy a testvérei éhesek. Az anyjuk meg hetek óta beteg. A hentest csak felidegesítette. Ahelyett, hogy csendbe maradt volna.

  – Kuss legyen már, az anyád! – Kiabálta a markos fickó, és újra lecsapott hatalmas lapát kezével.

  De a srác csak nem hagyta abba. Már sikítozott, megülte a szívét a rettegés. Tisztes távolból követtem őket, mégis megéreztem a félelem átható szagát. És az olthatatlan haragét, amire csak olaj volt, hogy a fiú magánkívül került. Hamar kisült, hogy előbújt a hentesből a szadista. Hiába, egy katona vagy városőr sem volt sehol. Pépesre verte az a szemét a gyereket, míg erőt gyűjtöttem. Akkor még a fedezékemből dobtam fejbe. Beleállt a késem a halántékába, de még markolászta a tőrt és egy kezébe kapta a kisfiú nyakát. Én meg közelebb léptem egy hatásosabb mozdulathoz.

  – Hát senki nem szól? Nem bántja a szemeteket? – Forgattam a fejem, majd a hentesre bámultam: – Hagyja abba! Azonnal eressze el!

  – Ki vagy te, hogy csak úgy bíráskodol, te kölök?

  Egyedül a hentes társa szólt.

  – Nem hozzád beszélek. Engedje el! Kitöri a nyakát! – Mit se törődtem a másikkal, csak a hentesre meredtem és egészen közel léptem. Akkor történt. A kisfiú egy elnyújtott, mély hörgést hallatott. Olyan halkan, mintha már a másvilágról énekelne.

  A kezem magától lendült. Az az őrült úgy el volt foglalva a gyerekkel, hogy nem is védekezett. Alulról a tokájába döftem a másik késem. Éreztem, ahogy nehézkesen, de sebesen a fejébe hatol a hosszú penge. Ahogy láttam, senki se hitte, hogy megteszem. A társa már rég messzi járt karika lábain.

  A hentes meg úgy rogyott össze, mint egy zsák. Alig bírtam legörgetni a gyerekről. Pár pende váltópénz volt nálam, kikotortam a zsebemből és a kicsi kezébe nyomtam.

  – Fuss! Hallod? Rohanj, ahogy bírsz! Menjetek el a városból a tesóiddal! Futás!

  Még láttam, ahogy a népek hangtalanul utat engednek neki és eloldalognak az árnyékokba. Akkor értek oda a városőrök. Tudtam, hogy semmi esélyem. Az egyik mellettem állt, egy másik elém került a falnál. Gyakorlatilag körbevettek.

  Két napra rá tisztították a börtönt. Vagyis megszabadították pár tucat éhes szájtól. Efadron elég nagy város, de nem annyira, hogy ennyi haszontalant etessen.

  Mint gyilkos kiskorúnak, kijárt egy hevenyészett tárgyalás. Előtte, hogy kicsikarjanak belőlem egy vallomást végignézettek velem egy kivégzést. Lévén, senki se jelentkezett tanúnak. Se a hentes haverja, se a környékbéliek nem láttak, de nem is hallottak semmit. A helyzet, amiben találtak viszont egyértelmű volt, és a késeimet sajnos loptam. Mindkettőt ugyanattól az uraságtól, aki be is jelentette pár hete, részletes leírással. Ha netán használná őket valaki. Egy alak a kések körül látott settenkedni egy nappal előbb, úgyhogy szerény személyemről is akadt leírás a kések mellé. Ráadásul merő egy vér voltam. A hentes vérétől ragadtam.

  Mit hozhattam volna fel mentségemül? Egy éhező, még fiatalabb tolvajt? Eszembe sem volt okként felemlíteni. Inkább eszelősen hallgattam. És végignéztem, ahogy felnyársalják, majd lefejezik azt a fickót. Még, ha úgy bizsergett is a tenyerem, miközben a rágott körmöm csipkéi belemartak. Majd elhánytam magam. Komolyan rosszul lettem. Két oldalt tartott a karomnál fogva két katona. És a döntnökök mindössze egy órán belül már ki is mondták az ítéletet, amit, mivel még tíz se voltam, azonnal végre kellett hajtani.

  Tíz évemért, tíz perc. Ennyit kellett, kibírjak élve, hogy elengedjenek. És én nagyon, de nagyon el akartam hagyni Efadront.

  Egy jó idő után, amikor már hányingerem se volt, és sikítozni se bírtam, csak remegtem a póznának hassal, nyögtem és fájón kocogott a fogam, meghallottam a csendet. Muszáj volt felemelnem a verejtékbe ázó szemem. Mart, ahogy kinyitottam. Teli volt a tér. Azt hittem elmentek vagy nagyon kevesen maradtak, mert már nem volt látnivaló. De az emberek egyként csendben álltak. Többen lehajtott fejjel. Sokan csak bámultak szájtátva. Ennyire nem lehettem szép látvány. A hóhérra ráparancsoltak, hogy adja át egy altisztnek a katonák közül a szimpla korbácsot.

  Akkor tudtam meg, hogy a hóhérom igencsak kíméletesen bánt velem. Amit kaptam, nem felejtem el, míg élek. Melegen csorgott a vér a derekamon és a csupasz lábam szárán. Legalábbis szerettem volna azt hinni, hogy csak a vérem volt az.

  Elöntenek az emlékek. Fájón, mint a friss sebek.

  – Sose tudtam meg, hogy az a fiú kijutott-e a városból. Vajon el tudott menekülni a katonák elől?

  Viktória lágyan átkarol és a vállamra hajtja kicsi fejét. Haja részben kibomlott, s most csiklandozza a nyakam. Olyan halkan kezd dúdolni, hogy teljesen lenyugszom, de még izzik bennem a félelem s egy gyermek rémülete. Szemem ég, de a kezem remegése alábbhagy. Kalózok szavait fedezem fel lágy dallamai között.

  Egy régi regét énekel, vékony lányka hangon. Egy harcosról, egy katonáról, aki sok csatát megnyert a népért, míg végül béke lett. Ő jobblétre szenderült és emberek százezreinek, millióinak tiszteletében avatták fel a sírhelyét zarándokhellyé. Szablyák és pengék harcosáról szól a dal.

  És amikor befejezi, némán nyeldesek egy darabig. Jeges félelem jár át. Fájdalmam emészthetetlen, mindent elsöprő, semmihez se fogható mélység. Rettegés satujába zárva kárhoztat mozdulatlanságra. Könnyedén magába ránt és örvényként beszippant saját magamba. Megrázkódok és zokogás vesz rajtam erőt. Olyan mértéktelen gyengeség, ami egyszersmind felráz. Nem bírom abbahagyni. Potyognak a könnyeim és legszívesebben üvöltenék. Magamat siratni szégyenem, a világgal pedig egyszerűen nem vívhatok meg egyedül.

  – Miért? – Kiáltom a vörös hajnalba. – Miért én? Nem vagyok senki, nem tartozom senkihez és senkinek!

  De hiába nyugtatnám magam. Jól tudom, hogy igaz minden. A saját bőrömön tapasztaltam. A Staalninak egyetlen dobása maradt. Nincs mentségünk! Mit tettünk? Mivé vált a világ? Hová halad? Mindegy, ki mindenki felel. Mindegy, hogy a múltban gyökerezik a jelen. Mindegy, hogy többsége rég halott a felelősöknek. Mindegy, hogyha egymást hibáztatják a túlélők, a fajok, a népek, a városok vagy az uradalmak. Mindegy, ha már nem is hibáztatják egymást, simán csak nem bíznak senkiben. Mindegy, ha senki sem hisz a jövőben. Meglehet, én sem hiszek.

  – Ki követne engem? És egyáltalán miért követne bárki?

  – Csakis önmagadért. Azért, ami megéri és benned lakozik. Mindig a fáklyát követik a népek, ahogy a tengerészek a világítótornyot. Nem kell sietned! Majd kialakul szépen a maga rendjén.