A lány csak leül mellém a kőre. Barna szeme kifürkészhetetlenül csillog, mint amikor végre megoszthatja valakivel a kisgyerek az élményét.

  – Igen. A boszorkánymesterek varázslatai- különös hangsúllyal ejti ki a félelmetes szavakat– azok, amik átnyúlnak a mindenségen. Hadd mondjak el neked valamit, amit a földed népei talán legendaként emlegetnének, ha ismernék. De az idő, a félelem és a fájdalom csak apró részleteiben engedte tovább élni. Az emberek pedig úgy tűnik, végleg elveszítették már az eredendő emlékeiket.

  Némán bólintok és igyekszek eggyé válni a kővel, amin ülök, míg teste békésen hozzám ér. Csupasz karjának bőre hihetetlen forró. Nehezen szokom meg a langyos éjszakát. Elhúzódni viszont nem húzódnék el semmi pénzért. Olyan az érintése, mint egy menedék.

  És akkor végre Viktória mesélni kezd. A mondatai összefüggésekké állnak a fejemben, kérdeznem se kell, egyelőre csak hallgatom. Rossz társalgó vagyok, ő viszont valahogy jó elbeszélővé lett. Hangja eggyé válik az éji szellővel, a friss levegő nedves csípősségével, a borzongatóan egyedülálló hegyi táj leheletével. Történetének minden szava úgy ég belém, mintha az életem része volna, és én érzem, hogy úgy is van. Vele járok az Utakon és az Utak Nyomán, átkelek időn és téren, végig utazom a történelmet. A régi Staalni lényeivel nevetek, sírok és halok meg, hogy azután újjá születhessek vagy túléljem őket és örökre marjon a hiányuk. Lehetek magányos, lehetek szeretteimmel körülvéve, örvendhetek megbecsülésnek vagy hajíthat a történelem a feledésbe, végigjárni és megélni a Köd határának eme szegletét ugyanaz, minta körém zárult és benyelt volna a Köd. Az ismert és az ismeretlen világ, az ismert tudományok és az ismeretlen misztikum határán egyensúlyozva velem van és bármit megtehet, hogy eltűnjek vagy éppen segítsen, hogy előre mozdítsam az életet. Áldásom átok, átkom lehetőség. Életem csoda, személyem az élet világossága. Valójában nem érthetem, nem láthatom át teljesen, csak érzem.

  – Ahogy a népem ősei nevezték, Elindrad. Sors. A világban, ahol ők éltek, ahol mi születtünk négy ősi hely van. Egyik a születés, a másik a végzet, a harmadik az elmúlás, a negyedik a mágia földje. Az emberek előtt rejtett, ősi név ez. Elindrad. Csak kiválasztottak ismerhetik. Az ősi nevek birtoklása nagyon nagy hatalom, és csak Istenek adhatják ajándékba. A Staalni maga az Elindrad, a végzet bolygója. Tudsz követni?

  – Nem nagyon, de megpróbálom.

  – Innen indulnak a nagyvilágba és itt fulladnak önmagukba azok az erők, amik a sorsunkat irányítják, amik meghatároznak vagy szabadon választhatóvá tesznek dolgokat az életünkben. Bárhol zajlanak is a csillagok között, itt nyernek realitást vagy ítéltetnek halálra a tettek. Akárcsak azok az álmok, amiket nem valósítunk meg. Nevezték ezt az emberek a Párkák vagy a Moirák játékának, a te őseid a Nornákénak, de fatalizmus volna azt hinni, hogy nincsenek olyan tényezők, amikkel megváltoztathatjuk az életünk folyását. Nincs megírva minden, ugyanúgy része van a valóság szövetének alakulásában a Szerencsének, mint az Akaratnak. És még sok más hatalom lehet a segítségünkre vagy válhat gáncsolónkká. Ezek a hatalmasságok itt nyernek erőt vagy vetik el, hogy máskor, netán máshol használják fel. Nem ritkán próbálgatják, ahogyan az emberek játszanak az akaratukkal. Olyankor megtörik a sors és újabb és újabb valóságokká hullik és soha össze nem áll. Hanem párhuzamosan hoz létre a realitást. Valóság és valóság között léteznek átjárók. Téren vagy akár időn át. Talán hallottál már ilyesmiről?

  – Hát... Hallani hallottam. Beszélnek a népek össze-vissza fura hiedelmekről, meg hogy az egykor volt kalózok, meg királyok képesek voltak utazni. Így tűnhettek el szőrén-szálán a világból. De én nem igazán hiszem el ezt az egészet.

  – A Staalni nem a világ – mosolyodik el, és megint olyan mélyen és fürkészően néz a szemembe, amitől nagy zavarba jövök, de már nem kapom el a tekintetem –, odafent az égen túl feltárul. Ezért jöhetnek-mehetnek egyesek kedvük szerint a csillagok között. És ezért járhatnak közöttetek képzettebb emberek, akik közül a magukat Utazóknak nevezők segítik például a kevés itt maradt Őrző munkáját. Az Őrzők és a Keresők pedig kölcsönösen egymásét.

  Muszáj a Ködre pillantanom, ahogy tarka fényeivel ráborul a hegyek sziluettjére.

  – Várj! Képzettebb embereken varázslókat értesz?

  – Az embereknek születésüktől fogva nincs varázserejük, egyes áldottak csak szerezni képesek olyan tudást és hatalmat, amivel birtokolhatnak és használhatnak mágiát. Igen, így ők valóban képzettebbek, de nem rájuk gondoltam. Nagyobb tudású emberek bejárhatnak olyan utakat, amik a Ködbe vesznek. Sőt, még azon is túl. A tudást, mint tudományt évek, évtizedek alatt, tanulással sajátítják el és a legjobbak rengeteg tapasztalatszerzéssel. Egész iskolarendszerek épültek ki a világon, hogy jobbá tegyék a legjobbakat és így kiszélesítsék a népek lehetőségeit.

  – Például az utazáshoz?

  – Például az utazáshoz. Az olyan halandók, mint te, így nem maradnak földhöz kötöttek. A lehetőségeiknek szinte csak a képzeletük szabhat határt. A világ kitárult előttetek, a millió csillag határtalan egén át. A mai emberi utazók ezzel a tudással képesek elhagyni a szülőföldjeiket, mint az egykor itt gyarmatosító kalózok, az uraikkal és a követőikkel a Staalnit. El tudod ezt képzelni?

  – Nehezen, de tudom, hogy így volt. Régen itt voltak, itt hagyták mindenütt a nyomaikat, most meg nincsenek sehol állítólag. Ebben megegyeznek a vándorok és a történetmondók. A regélők nem csak emberekről, hanem egy tarka kalóz társadalomról énekelnek. Azt mondják, a kalózok között éppúgy vannak született, mint szerzett varázstudók, és nagyon-nagy tudású lények. Mi mégis itt vagyunk és ezer felé szabdaltuk szét a saját világunkat, és a föld haldoklik.

  – Igen, a földdel együtt ti is. Ezért vagyok most itt. Jól látod, a kalózok befogadó nép. Üldözöttként érkeztek a Köd sűrűjén át, és ezért befogadják a menekülőket. Tudják, mit jelent a saját fajtájuk elől menekülni. A kalóz nevet eredetileg emberek viselték, pont emiatt, mert az életben maradásukért a sajátjaikkal szálltak szembe. A kalózok világát ma is emberek felügyelik, ők azoknak a királyoknak a leszármazottjai, akik valaha a Elindradot új névvel illették és benépesítették. De a megfelelő lényeknek lehetőséget adnak vezető posztok szerzésére. A saját törvényeik évszázadok alatt fejlődtek. Kialakult egy erős hierarchia, egy feudális rendszer emelkedett a semmiből a világukban, a földedhez hasonlóan valaha szilánkos Peremen, a Köd alatt. Hatalmas katonai erők állnak a szolgálatában. Mindeközben felemelkedve, megerősödve megtehetik, hogy csak a legerősebbeket és a behódolókat tartsák meg. A többieket elveszejtik. Az őseitek nem voltak ilyen megalkuvók. Külön váltan éltek és egymást ugyanúgy pusztították, mint a királyság népeit. Loptak, hazudtak, gyilkoltak és merényleteket készítettek elő, csapdákat állítottak a kalóz uraknak és hadisaiknak, csak, hogy ne kelljen adót, vámot fizetniük és ne kelljen behódolniuk a hatalomnak. Mígnem a Staalnira betelepítették ezeknek az ármánykodóknak és rebelliseknek az utódait, a családjaikat, azokat, akik annak idején nem foglaltak állást, de nem is fordultak nyíltan a Kalóz Uradalom ellen. Ők, ahogyan a kalózok is egyaránt a ti őseitek. Megpróbáltak mindent, hogy ne kelljen behódolniuk és a függetlenségük gyakorlására kapták ezt a világot. Aztán a felügyelet kivonult innen. Itt a Köd határában egyetlen urat hagytak, a Bárót, akinek ellenőrzése alatt kell tartania az egész Staalnit. És akinek esetleges külső támadásoktól meg kell védenie. A Bárót ez a feladata elszólította lakóhelyéről az utakra. Az Elindrad és környéke az utak nyomán ma is ugyanúgy bejárható és óriási tudás és hatalom szükséges biztosítani a térséget. Az utak nyomát ősidőktől fogva csak az én népem ismeri és használja. Istenek teremtményeiként mi formázzuk ezt a világot. Mi segítjük élni és az örök körforgás részévé válni.

  – Tehát meghalni is, nemcsak születni. Akkor tényleg nem vagy ember? A Staalni pedig igazság szerint valami féle börtön?

  – Nem, nem vagyok ember. Ti a kalózok szavával boszorkánynak nevezitek, akit felismertek a népemből. Valójában nem volt semmi a világunkban, amikor az Istenek megformázták és életre lehelték a népem Ősijeit. Megengedték nekik, hogy elszaporodjanak és benépesítsék ezt a környező világot. Hatalmat kaptak, hogy az Istenek akarata szerint bábaként felügyeljék és hatalmukkal segítsék az élet vajúdását, hogy aztán beteljesítsék a körforgást, ami életben tart és új életeket segít elő a saját maga által. Azóta is halandó és hallhatatlan leszármazottjaikkal végzik a dolgukat, amennyire a körülmények engedik. És önként követtük ide a kalózokat, hiszen ez Elindrad. Az Ősiek erejének földje. A környező vidékek a csillagok között szintén erősek. A végzet úttalan utaival. Nektek börtönbolygó, pedig lehetőségként adatott. A királyok és hercegek elpusztíthattak volna mind egy szálig titeket. A Báró is megkaphatta volna már ezt a jogot. Ehelyett azonban éppen ezt a helyet szemelték ki a számotokra, pont azért, mert amúgy is óvni kell. Ami egy csoda és áldás, az Ősi erők miatt, de átok is, mert nem tudtatok eddig gazdálkodni a valójában ajándékba kapott földetekkel. És ez annál rosszabb a Sors mérhetetlen ereje miatt. Ne feledd! Ami itt történik, az felerősödött energiahullámként gyűrűzik az életbe. Ami itt történik, az sokszoros erővel érvényesül. Érted? Nagyon hallgatsz Dilon.

  – Hú! Hát ez...

  A tőrrel játszom, ki-be nyitogatom a segédpengéket. Közben forgatom az ujjaim között. Kupán vágott ez a mese. Szóval boszorkány. Ez azért durva. Mennyire bízhatok benne?

  – Van a történetedben valami –kezdem lassan –, amitől valahogy összeáll ez az egész. De nehezen bírom elképzelni. Azt sem értem, miért kell bűnhődnie egy olyannak, mint én, aki nem is éltem akkor és semmit se tudok a családomról meg a királyokról? Tudod, ha ez az egész így igaz, ahogy mondod, akkor azt hiszem, jobb lett volna, ha megölik a rebellisek minden pereputtyát a királyok. Nem sok értelmét látom az életnek a Staalnin... vagyis az... Elindradon.

  – Biztos vagy ebben? Nem gondolod, hogy lehetne másként is? Nézz körül Dilon! Jól nézz körül! Amit most érzel, nagyon, de nagyon fontos.

  Nem esett nehezemre szót fogadni. Sűrűn körülöttünk, ameddig a szemem ellátott, zöld-tarka növények lélegeztek éltető oxigént. Párás köd úszott halvány foszlányokban szerteszét, hogy elillanjon és később talán felhők részévé legyen. A vékony pára nem ült le semmire, csak a testes árnyékban. Furcsa moha és gombafélék törtek fel mindenfelé a talajból és a fákból is.

  Apró állatok motoztak már egy ideje, madarak csivogtak, csak nem fogtam fel, mert minden idegszálamra szükségem volt, hogy Viktóriára koncentráljak. A tó felett a hatalmas fenyők közül kibukkant a változó égbolt. Közeli s távoli hegyek ugyanilyen buja képe látszott. a mi hegyünket koronaként vonta narancsos izzásába az éppen ébredő óriási Árbóc. Kisvártatva ki is bukkant mögüle. A hajnal olyan volt, mint egy elvarázsolt meseország. Bárhova mentem is eddig, amikor bírtam, mindig megvártam a napkeltéket. Ahogy a naplementéket is szerettem, ha már ébren találnak a gyakran fordított életvitelem miatt.

  – Őszintén szólva ilyen szépet, mint ez, még sose láttam! – Hosszan beszívom a levegőt, ami eltölt és szinte látom a lelki szemeimmel, ahogy szétáramlik az ereimben – Szívem szerint itt élném le az életem, Viktória. Békében és nyugalomban, a természetben. Ez a legszebb. Álmodni se álmodnak a népek ilyesmiről. Pedig, ha tudnák, hogy létezik... – A lányra nézek, mert a gondolat megijeszt – Félek, hogy idevonzom azokat a nyomkeresőket, a Báró embereit, vagy kiket. Akik vissza akarják kapni, amit elloptam. Nem kéne idetalálniuk azokon az utakon, nyomokon vagy hogy is hívjákokon keresztül.

  Egy kicsit elhallgatok mielőtt folytatom, megfontolom a szavakat:

  – De meg kell vallanom, legszívesebben maradnék, pedig nem tehetem. Nem tehetem ezt veled és... ezzel a tájjal. Megszentségtelenítenénk az üldözőimmel, úgy hiszem, méltatlanok vagyunk rá.

  – Dilon Mcena! Mondtam, hogy itt nagyon nehezen találhatnak meg. Igazából a nyomodra se akadhatnak, mert az a nyomod, amin idejöttél örökre elveszett. De valóban nem maradhatsz itt. Viszont én azt szeretném, ha ezentúl ezzel álmodnál, sőt nyitott szemmel is látnád! Tudod, hol vagy?

  – Azt mondtad, ez a Délnyugati-hegység. Nem felejtettem el, mert itt még sohase jártam.

  – Akárcsak a Keleti- vagy a Nyugati-tengernél és a Szigetvilágban, de igazán más hegyeken sem – mosolyodik el, kiveszi a kezemből a hosszútőrt és felvázolja vele a tájak egységeit a lábunk elé, a kavicsos földre – Ez nem ilyen egyszerű, Dilon. Mert ez a jövőd. Egy lehetséges jövőd. Nem csak a hegységé és a tiéd, hanem az egész Staalnié. És mivel ez itt Elindrad, így a Sors és a Végzet erejénél fogva meglehet, hogy az egész világé.

  A karcolatok egy hevenyészett világtérképpé állnak össze. Tojásdad vonallal keretezi be, majd köré pöttyözi skicc szerűen az eget, mint az amatőr térkép készítők szokták. Így lebeghet a Staalni a csillagok és bolygók között a Köd határán.

...

Vote-ozd most, katt a csillagra!

Komiba írd, hogy miért szereted olvasni! Ha kérdésed van, írj, szívesen válaszolok!

https://sarkanyazurben.blogspot.hu/

Hoppá! Most jövök rá, hogy ez egy jubileumi rész: Durván 1 hónapja írom itt nektek és 10.- fejezet. Úgyhogy  most ti jöttök, kedves olvasóim, feltétlenül jelezzetek az írónak. ;)

És belecsapunk a lecsóba, ennyi pihi után, lássuk, mivel dolgozik meg igazán Dilon?