Hétfő reggel a szokásomhoz híven késve ébredtem. Mondhattam volna, hogy a hétvégén egy kicsit talán kihevertem ezt az egész szituációt, de mivel ez sajnos a keserű valóság, nem szépítem a helyzetet: Kész roncs voltam, igen, még mindig. A szemeim alatt nyolc személy holmijainak elegendő táskák nosztalgiáztak, amik tökéletesen elárulták az előző két éjszakám történéseit. Hagyján, az estéimre még az anyám is rátett jópár lapáttal.. Nem volt olyan óra, amikor nem a szobám ajtaján kopogtatott, és próbálkozott bármiféle hangot is kicsikarni belőlem a szipogáson vagy a síráson kívül. De lényegtelen, összefoglalva ezt az egészet, reményvesztett voltam. Hiába tudtam, hogy ezen alkalommal én nem tettem semmit, egyszerűen képtelen voltam feldolgozni azt a délelőttöt. Az agyam minden egyes kis része Harry rémisztően csillogó szemeit látta maga előtt, és csakis arra tudtam gondolni, hogy mit tett volna, ha nem rohantam volna el előle. Megrémített a tudat, hogy egy kibaszott levelen annyira felhúzta magát. Képes lett volna ott helyben szétverni a hátsómat.

Fogalmam sem volt, hogy mit tegyek. Harry volt a mindenem, teljesen az övé voltam, ő volt az én apucim, az uram és parancsolóm.. Mégsem éreztem azt, hogy helyes volt, amit ott és akkor tett. Hiszen még csak meg sem hallgatott..

- Remélem mostmár feléledsz a hétvégi álmodból és leszállítod a segged a konyhába, mert 10 perc múlva kezdődik az első órád! - ordibált az anyám, mire lassan, de készülődni kezdtem. A fekete farmeremet és a pillangós blúzomat magamra ráncigáltam, illetve megfésülködtem. Egy kis sminkkel megpróbáltam egy élő emberhez hasonló arcot kreálni magamnak, majd kiléptem az ajtómon, de a szemem megakadt az asztalon pihenő kis ékszeren. Egy gyors mozdulattal felkaptam a csuklómra az ezüst karkötőt, majd sebesen rohanva elhagytam a házat.

- Miss Parker megkérdezhetem, hogy hol időzött a tanóra első 10 percében? - kapta felém a tekintetét Mr. Desire, én pedig a légzésemet normalizálva próbáltam válaszolni.

- Nagyon sajnálom tanár úr, de elaludtam... - motyogtam még mindig nagy levegővételek közepette, de ő csak intett egyet, és folytatta a kémiai egyenletek részletes ismertetését.

Minél gyorsabban a helyet foglaltam, majd a mellettem lévő üres székre koncentráltam. Lydia nem volt ott. Eddig még egyszer sem volt példa arra, hogy ő, a szalmahajú lányként emlegetett csajszi hiányozzon az imádott iskolájából.. Most mégsem tartózkodott az R betűkkel díszített padjában. Furcsa volt. Ha esett, ha szakadt, eddig mindig itt foglalt helyet mellettem.

- Hé Mike, nem tudod merre van Lydia? - suttogtam a mögöttem ülő srácnak, mire felém fordult.

- Fogalmam sincs, de reggel Robertet sem értem el telefonon, pedig megígérte, hogy beszámolót ad nekem az előző éjszakáról. Nagy bulit tartottak a szalmahajúval... - vont vállat, mire még jobban elgondolkodtam. Legalább neki jó hétvégéje volt...

A percek és az órák csak teltek és teltek, és mire észbekaptam, már az utolsó óránkra csengettek be. A helyemen ülve vártam, hogy Mrs. Dotts, a helyettesítőtanár belépjen és valami dedós feladatot adjon ki nekünk rajzból, ám nem ő lépett be az ajtón. Egy fekete, elegáns cipő hatolt be a terem küszöbénél, amihez két hosszú láb csatlakozott, végül teljes egészében megjelent előttem ő. Az, aki tulajdonképpen elcseszte az apucival való kapcsolatom, ám én mégsem tudtam haragudni rá... Sőt. Egy esélyt akartam neki adni, amit abban a pillanatban éppen a mancsaim között szorongattam.

- Miss Parker, kérem menjen ki a táblához, és adja elő a prezentációját, amivel mindenkinek a mai órára kellett készülnie - szólalt fel felőlem Christian, mire nyeltem egy nagyot. Jézusom.. A történelem kiselőadás. Teljesen kiment a fejemből..

- Ömm.. Sajnálom Mr. Grey, de elfelejtettem elkészíteni a projektemet.. A hétvégém eléggé komplikált volt... - magyaráztam, mire egy kissé ideges lett.

- Nem probléma, majd akkor a következő órán mindenki bemutatja, amivel készülnie kellett. Ma pedig aki még nem készítette el, az csinálja, akinek készen van, az tanulgassa - osztotta ki az óra menetét, majd a tanári asztal felé igyekezett volna, ha időközben nem rejtek el egy kis cetlit a hátsó zsebében. Ő elvigyorodott, az osztálytársaim pedig rengeteg hálás tekintetet sugároztak felém. Igaz, hogy alapvetőleg nem nagyon csípnek engem, de ha Mr. Greyről és az óráiról van szó, akkor igenis tudnak normálisak lenni.

Bármennyire is próbáltam belemerülni a második világháború eseményeibe és egy dicséretre méltó előadást összehozni, mindvégig éreztem magamon Mr. Grey perzselő tekintetét. Szó szerint elolvadtam az intenzív felmérésétől, és éreztem rajta, hogy ő is ugyanúgy várja a kicsengetést, mint én. A másodpercek már szinte óráknak tűntek, amikor pedig meghallottuk azt a felszabadító, ám fülsüketítő jelzést, az elsők között jutottam ki a teremből. Mivel még volt egy kis elintéznivalóm a kémia tanárommal a reggeli késés miatt, jeleztem Christiannek, hogy várjon meg a megbeszélt helyen. A diákokat kikerülve rontottam be a tanári szobába, és miután lerendeztem mindent és aláírtam a lapot, már siettem is a iskolakönyvtár felé. Ahogy haladtam az arrafelé vezető úton, a szívem egyre hevesebben kezdett el kalapálni, hiszen fogalmam sem volt, hogy mi sülhet ki ebből a találkozásból Mr. Grey-el. Ahogy haladtam az "ifjúsági irodalom" polcai felé, úgy éreztem, hogy a hétvége összes fájdalma és szenvedése lassanként lepotyog rólam. Hirtelen viszont egy erős szorítást tapasztaltam a karomon, ami egy rántás kíséretében a könyvek közé parancsolt. A hátam azonnal a polcnak csapódott, a szám pedig egy mézédesen puha ajkon landolt. Christian a kezeimet a fejem fölé fogta, hogy ne tudjam őket mozgatni, és így falta tovább az ajkaimat. A libabőr bekúszott a bőröm alá, csókjának minden egyes pillanata olyan volt, mintha valami tiltott gyümölcsből harapnék párat.. Viszont ez a fantasztikus érzés sem tarthatott sokáig. Én még mindig egy álomban éreztem magam, ám amikor kinyitottam a szemeim és egy nagyon morcos Harryt fedeztem fel Christian nyaka köré tekeredve, azonnal visszatértem a valóságba. A két fél egymást nem kímélve harcolt a nyereményért, ami - ha egy pillanatra elkalandozunk, akkor - én lettem volna. Mr. Grey egy bal öklössel a padlóra küldte apucit, aki válaszként a lábaival kigáncsolta Christiant, így egy nagy roppanás kíséretében ő is csatlakozott Harryhez. Akárhogy próbálkoztam leállítani a gyerekes, ám veszélyes csatájukat, valahogy mindig kikerültem a képből, ezek meg csak folytatták egymás püffölését. Már a sírás határán voltam ahogy láttam, hogy porrá verik egymást, amikor egy gyors ötletből kifolyólag Christian éppen támadó keze elé ugrottam. Ennek köszönhetően az ütés célba talált, csakhogy nem oda, ahová azt eredetileg eltervezték. Mindketten felém kapták a fejüket, ahogy kábultan a földre estem, és azonnal leálltak a verekedéssel. Harry gyorsan az ölébe kapott, és a sajgó arcom felé nyúlt, hogy jobban megvizsgálhassa.

- MÉGIS MI A JÓ ISTENT MŰVELTÉL TE KIBASZOTT IDIÓTA? - ordította le az aggódóan figyelő Christian fejét apuci, amikor minden elkezdett sötétedni körülöttem. Utoljára egy csokor gyönyörű vörös rózsát láttam Harry mögött összetaposva, majd a feketeség teljesen magába szippantott engem.. De egy dologban már akkor teljesen biztos voltam:

Hogy egyik verekedős bolondot sem fogom választani.

-----------------------------------------------------

A full rész Bogi babám írta💕💕💕

All the love💕B&B