Elkezdtél sokkal óvatosabban viselkedni körülöttem.

Hiába mentünk el kávézni délutánonként, hiába olvastál fel nekem kedvenc köteteimből, hiába szerettelek volna őszintén szeretni, semmi sem volt olyan, mint előtte; a szemünk előtt illant el az újdonság varázsa, mint a kámfor.

Folyamatosan a külvilágot figyelted - ha kiléptünk a nyugalmat nyújtó falak takarásából -, makulátlan, robotikus modort öltöttél magadra, s úgy tűnt, mintha már azt sem tudnád ezalatt a rengeteg réteg alatt, hogy ki vagy; szabályosan elvesztetted önmagadat.

Sokszor kérdeztem, hogy miért kell ez a sok cécó, miért nem csókolsz úgy és ott, ahol régen, miért foglalkozol olyan emberekkel, akik valójában nem is ismernek minket.

Kitartó voltam, és sosem akartam engedni, hogy lerázz, de egyszerűen nem kaptam rendes válaszokat; mindig kikerülted a talányokat, s úgy tettél, mintha semmi baj nem lenne - én mégis átláttam rajtad.

Rengetegszer történt olyan, hogy az éjszaka közepén megriadtam, és ki szerettem volna mászni az ágyból; de rettegve vettem észre, hogy nem vagy sehol. Többször találtalak meg a kanapén, ahol sírva, zokogva, feldúltan veszekedtél valakivel a telefonon, máskor pedig egy gép gyorsaságával vetetted le gondolataidat olyan papírokra, melyeket egy mozdulattal a kukába is hajítottál - aggódtam érted, nem tagadom.

De nem akartam, hogy úgy tűnjön, mintha bele szeretnék szólni az életedbe, így nem tettem semmit, hogy jobbá tegyem a dolgokat; már belátom, hogy valójában csak féltem.

Féltem, hisz nem tudtam, hogy mennyi közöm van ezekhez a dolgokhoz - amik szívedet megroppantották -, s rettegtem attól, hogy talán én vagyok a beszélgetések tárgya; miattam kerültél ilyen válságos lelkiállapotba.

Most már tudom; sajnos igazam volt.

De annyira szerettem volna hinni abban, hogy minden rendben van, s semmi gondunk sincsen.

Mert az elején tényleg ilyenek voltunk; csak azt nem vettem észre a tökéletesség utáni hajsza miatt, hogy hamarosan eljön a vége.