Ahogy elkezdtem dolgozni verseimen, úgy töltöttünk együtt kevesebb, de furcsább módon mégis több időt.

Ám hiába ültünk egymás mellett az íróasztalnál, hiába ittunk ugyanolyan bögrékből, hiába körmöltünk sebesen ajándékba kapott füzeteinkbe, s hiába szerettük egymást oly' perzselően és megmásíthatatlanul, rettenetesen kevés szó hangzott el kettőnk között; megrekedt az édes, már-már földöntúli kapcsolatunk.

Oly' sok gondolat nyomta lelkünket, oly' sok mindenre kellett odafigyelnünk külön, s együtt is az elmúlt hetekben, hogy nem volt semmi másra időnk; nemhogy egymásra, még magunkra sem.

Mivel te már majdnem készen voltál köteteddel - nüansznyi változtatások vártak rá -, sokkal szabadabbá váltál a mindennapokban, így rendre próbáltál kedveskedni apró felajánlásokkal - de én szinte mindig visszautasítottam ezeket. Tudom, rosszul tettem, hogy ennyiszer mondtam neked nemet, ezért amikor észhez tértem, s realizáltam, mekkora idiótaként viselkedtem, mindig bocsánatot kértem, majd lehetőséget adtam, hogy megvalósítsuk azokat a terveket, amiket órákkal előtte áthúztam.

Az ilyen pillanatok voltak azok, amelyekért hálát adtam az égnek, hogy együtt vagyunk, s ismerlek - de borzalmas magatartásom végett ezen kellemes élmények ritkulni kezdtek; a végére majdnem el is tűntek.

Szinte nem is voltam otthon, annyi mindent kellett rendezni a hamarosan megjelenő irományokkal kapcsolatban, melyek őszintén bevallva rettenetesen imponálónak hatottak az első percekben.

Mindenki körülöttem sürgött-forgott, csak velem foglalkoztak; te pedig finoman mosolyogva figyelted az ilyen jeleneteket. Tisztában voltál vele, hogy s mint mennek a dolgok, így tanácsokkal próbáltál ellátni; melyet az asszisztensem először nem annyira bírt, de mivel folyamatosan csendre intettem, ezért beletörődött abba, hogy nem tud szétválasztani minket.

Sokan mondták, hogy nem keltene jó hírt, ha kiderülne, hogy együtt vagyunk - hisz azt hinnék, hogy csak miattad kaptam ilyen lehetőségeket -, így hogy elkerüljük a média általi hírhajhászást, úgy döntöttünk, titokban tartjuk ezt az egészet.

Nem tetszett az elején, hogy hazudnom kellett másoknak, de te biztosítottál, hogy ez a helyes döntés; nem tudsz tönkretenni akkor, hogyha nem tudják, milyen szálak fűznek össze minket.

Nevetségesnek és gyerekesnek találtam ezt a kijelentést - hisz azt hittem, ennek semmilyen valóságalapja sincs -, s kelletlenül ugyan, de belementem - egy ideig.

Bárcsak hallgattam volna azokra a szavakra, amiket a fülembe suttogtál, Chan - akkor talán nem taszított volna ilyen messze minket az ár.