Egyik nap, mikor a kávézó túlontúl ismerős falai között tengettük közös, szabadnak kikiáltott reggelünket, s forró csokit iszogatva, kekszet majszolgatva fecsegtünk apró, feleslegesnek tűnő dolgokról, rettenetesen fontos hívást kaptam - a cégtől kerestek.

Már több hete volt annak, hogy azt mondták, megnézték s jónak találják verseimet, de azóta senki sem keresett - se telefonon, se üzenetben, se rajtad keresztül; sehogy sem. Nem keseredtem el nagyon, hisz pontosan erre számítottam; úgy voltam vele, biztos rájöttek, mégis mekkora badarságok vannak a papírra vetve, s az asztal alá söpörték a velük kapcsolatos ötleteteket; sajnos vagy nem sajnos, de tévedtem.

Tökéletes, már-már teljes egészében kiadható munkáknak találták írásaimat, s úgy gondolták, néhány hónap alatt - egy rendes menedzserrel oldalamon, s egy tökéletesen kialakított imidzzsel - talán még sikeresen publikálhatom is őket.

Nem akartam elhinni, hogy velem ilyesmi történik - hisz oly' sokáig hittem azt, hogy nem lesz belőlem semmi, s szégyent hozok szüleimre, na meg az egész poéta-közösségre -, így sírva, zokogva omlottam öledbe, s nem foglalkozva a mások felől jövő kétes pillantásokkal mondtam el ezerszer, mennyire szeretlek, s mennyi mindent jelentesz nekem.

Ravasz, mindent tudó fél mosollyal túrtál bele mogyoró tincseimbe, s lassú, de szerelmes táncba invitáltál, ahogy csiga lassan, megfontoltan húztál közelebb, s minden előjel nélkül ajkamra tapadtál. Lehunyt pilláim, mintha ragasztóval lettek volna betapasztva, torkom, mintha kezek fonódtak volna rá - egy épkézláb hang sem jött ki rajta; az elapadtak oly' sokat forgatott szavak; elvesztem benned.

Mikor nem figyeltem, egy apró, tenyér méretű dobozkát húztál elő táskádból, s csendesen utasítottál arra, hogy ne lessek; nem tudtam, miben mesterkedsz, de nem is akartam elrontani örömödet, így lábaimmal dobolva, legyűrve minden késztetésemet tűrtem az ismeretlen várakozással eltöltött perceket.

Pillanatokon belül éreztem meg gyengéd, puha ujjaidat nyakam selyem bőrén, s ahogy a fém hűvös anyaga érintkezett a felhevült felülettel, azonnal kirázott a hideg. Csak kuncogtál szerencsétlenségemen, s amikor úgy érezted, készen állok, arra utasítottál, hogy nyissam ki szemeimet.

Rögtön odakaptam a lánchoz, s izgatottan vettem kezembe, majd ahogy kicsit kijjebb húztam, s megláttam egy könyv alakú medálkát, belegravírozva a megismerkedésünk dátumával, még boldogabb s felszabadultabb lettem; végre úgy éreztem, számítok - végre valaki igazán szeret.

Akkor azt hittem, minden örök, s minden szép - fogalmam sem volt róla, milyen múlandóak tudnak lenni a dolgok; még akkor is, ha az apály már rég elvonult.