Szárnyait bontogató költőként mindig azt gondoltam, hogyha valakinek képes szívébe észrevétlenül és egy pillanat alatt belevájódni Cupido nyila, én leszek az a személy, aki ezt elsőnek megtapasztalja s realizálja.

Annyi érzelmet, annyi emóciót vetettem már papírra az évek során, hogy lehetetlenségnek tartottam a vak szerelem első látásra való megvalósulásának tényét.

Mégis, ha visszatekintek első találkozásunk napjára, pont ennek az ellenkezője történt; lepellel takarták le szemem világát, s észre sem vettem, hogy fekete fátyol borul rám.

Furcsa bevallani, de az első pillanatban velejéig utáltalak; gyűlöltelek, hogyha igazán hű akarok lenni valódi érzelmeimhez - fogalmam sincs, mi válthatta ki ezen ellenszenvemet, de bármikor rád vezettem tekintetem, azonnal átjárt a düh és megbántottság hulláma.

Emlékszem mennyire izgultam azon az estén, s még mindig meg van azon papír, melyet a színpad szélén gyűrögettem, s majdnem eltéptem idegességemben. Szerettem szerepelni, szerettem megmérettetni magamat, de egy ilyen nívós személyekből álló közönség előtt még az én torkomra is ráfagytak az oly gondosan megformált szavak.

Amikor megpillantottalak a színfalak mögött, s te is egy koszos pergament szorongattál, azonnal elöntötte testemet az irigység és nem hazudok, ha azt mondom, tetőtől-talpig füstöltem.

Hisz hogy lehet az, hogy egy amatőr poétáknak megrendezett megmérettetésen te is szerepelni kívánsz?

A fiú, aki egyetlen szófordulattal képes egész világokat s szilárd talapzaton álló hiteket megrengetni? A fiú, kinek neve olyan volt, mint egy szent jelkép s mantra?

Utólag visszatekintve bevallom, én voltam a bolond, hogy azt hittem, erre a bugyuta versenyre jelentkeztél.

De olyan szinten járta át minden porcikámat a kétségbeesettség, hogy nem tudtam mit kezdeni magammal; lefagytam s belül forrongtam, ha úgy tetszik.

Mindenkivel kezet fogtál, biztató mosolyokat, lehengerlő vigyorokat küldtél; ám amikor elém léptél, eltűnt boldog arckifejezésed, s valami egészen más került helyére.

Komor mimikával s kemény, mély orgánummal utasítottál arra, hogy nehogy elcsesszem; nyernem kell.

Nem tudtam, mégis honnan ismerhetsz, de határozottan bólintottam a kérésre; ám ahelyett, hogy megnyugodtam volna, még jobban kezdett dolgozni az az ádázinak kikiáltott gombóc torkomban.

Remegő végtagokkal, zilált külsővel siettem a közönség elé; amint realizáltam, hogy az értékelők között foglaltál helyet, felfújtam magam, s eldöntöttem, bizonyítani fogok; meg akarom mutatni, hogy nem hiába én vagyok a kiválasztott.

Vastaps s éljenzés vihara volt záróakkordja előadásomnak, ám engem hidegen hagyott mások véleménye; abban a pillanatban csak te számítottál - te, kinek művészete volt számomra a világ előli menekülés.

Te, ki egy szempillantás alatt váltál ezen rejtekké.