Suki elég gyorsan belejött a szőrmefonásba, szorgalmasan gyártotta a takarókat a falubelieknek. Akármennyire is jó volt látni a lelkesedését, Katara kissé irigykedve látta, hogy sokkal jobban beillett a víz törzsébe, mint Aang. Jobban is igyekezett, folyton érdeklődő volt. Kanna is szívesen tanítgatta a főzésre. Katara akkor vett tudomást arról, hogy Sukitól teljesen távol állt a főzés. A szülei meghaltak a háborúban, így az anyja hiánya miatt kimaradt ez az életéből. Árvaként a Kyoshi szigetén pedig inkább több jövőt látott magának a harcosok között.

Suki mély tisztelettel és figyelemmel leste el a technikákat. Égett a tanulástól. Katara először azt hitte, hogy Kanna nagymamájuk kicsit rosszmájúan fogja kezelni a lányt, de az epés megjegyzések gyorsan elfogytak és közöttük kölcsönös tisztelet lett.

Suki kissé furcsállta a víztörzse szokásokat. A nők nem harcoltak, ez a Kyoshi harcosának elég elszomorító tény volt. Még a vízidomár lányok is inkább a gyógyítás képességét fejlesztették, mint a harcét. Beletörődött ebbe, de arról nem mondott le, hogy ő valamikor is harcoljon.

Idő közben a két lány elég közel került, sok időt töltöttek együtt, amíg a feladataikat teljesítették. Katara minden tőle telhetőt megtett azért, hogy a szolgálatait teljesítse. Újra akarta építeni a faluját. Egy szebb és biztonságos helyet a kisgyerekeknek. Nem akarta, hogy átéljék ugyanazt a rettegést, mint ő a háború alatt. A motiváció fáradthatatlanná tette. A régi faluja lerombolása kicsit megviselte ugyan, de tudta, hogy egy jobb jövő várja. Szentimentális emlékei voltak a kicsi iglukról, a hő födte hajókról.

- Katara... beszélhetnénk?

Aang óvatosan belépett, félrehúzta a lelógó függőnyt, ami elválasztotta a helységeket. Katara a  családja iglujában volt, a szőnyegen ült és szőtt egy meleg pokrócot. A fiú tétován végignézett a vízidomáron, aki szorgosan dolgozott. Aang mostanában úgy érezte, hogy el kell lopja minden alkalommal, amikor beszélni szeretne vele. Úgy tűnt mostanában a lányt felvetik a kötelezettségei és alig töltenek időt. Hasztalannak érezte magát, elhanyagolva. Azt hitte jól fog telni az idő, míg a Déli Víztörzsnél vannak. Inkább ellenkezőleg, úgy érezte az idő alig mozog. A napjait tétlenséggel és lazsálással töltötte. 

- Persze - hümmögött Katara.

A kezében szörme volt, egy frissen megnyúzott állaté. Felnézett a szövésből, úgy válaszolt az ifjú Avatárnak. Aang grimaszolt, amikor megpillantotta. Értette ő, hogy az állat most már nagyobb célt szolgál, de mégsem tudta a hitével összeegyeztetni ezt. 

- Kérlek te le azt előbb.

Katara akkor jött csak rá, hogy ezzel kicsit kellemetlen helyzetbe hozhatta. Tekintéllyel volt a hitére, gyorsan maga mögé dobta a szörmét. Kicsit zavarba jött, de jobban érdekelte jelenleg hogy a fiú miért ilyen gondterhelt. Aang szemei szomorúak voltak, olyan tétován jött hozzá.

- Miről van szó?

Aang leült mellé a szőnyegre. A mozdulatai olyan lassúak voltak. A szemeivel megkereste a lányét, a mély kék szemek kíváncsian pillantottak rá.

- Szeretném, ha elmennénk innen – jelentette ki Aang, majd mikor a lány értetlen arcát látta kissé kifakadt – Nézd, nekem ez nem megy tovább. Minden olyan más.  Elhanyagolsz.

Elhanyagolsz, visszhangzott a fejében az utolsó mondat. Úgy érezte szétszakad. Annyira próbált mindenkinek megfelelni és mégis elbukott. Az idejét, az energiáját más emberek segítésére áldozta és akármennyire is nemes feladat ez valakit így is megbántott. Igazán nem akarta a fiút megbántani.

- Nagyon sajnálom Aang, de ezek a népem szokásai, nem tudom őket megváltoztatni - szólalt meg csendesen Katara - Még nem mehetünk el, szükségük van ránk.

Aang összeráncolta a szemöldökét, a lány pedig ökölbe szorította a kezét az ölében. A népe, a családja számít rá. De ugyanakkor ez a fiú is. Úgy érezte egy göb van a torkában, a szíve pedig fájdalmasan dobog.

- Megoldják majd nélkülünk is - válaszolt kissé hevesen Aang - Nem erről volt szó, hanem arról, hogy útra kelünk és járjuk a világot.

Katara az ajkába harapott. Újra választás elé állították, és a kulcsszó újra Aang volt. Kitartott mellette hónapokon át, tartotta a hátát a falusiak megbélyegzése és lenézése ellenében. Mindent megtett azért, hogy Aang jól érezze magát itt. Egy családot akart neki nyújtani ebben a jégveremben. Nem tehetett róla, hogy az otthonában Aang hontalannak érezte magát. Gyötörte a szívét így látni őt, de a kötelességei ide húzták. Sokka jutott eszébe, és a felismerés, hogy Aang nem elég felnőtt még ehhez.

Igazuk volt, egész végig. Hiába öltöztette víznépebeli ruhákba, Aang nem volt és talán soha nem is lesz a világa része.

x

Zuko kinyitotta a szemét. Bordó színben úszott a sátor, a nap átsütött a sűrű szöveten.  Oldalra nézett, az ágya mellett találta a kettős katanáját. Megkönnyebbült, hogy épen megélte a reggelt. Régóta nem félt ennyire az életéért. Alig tudott elaludni az éjszaka, folyton egy rossz érzése támadt. Mintha veszélyben lenne, hiába győzködte magát, hogy Mai neki sosem ártana.

Magára kapta a tunikáját, megigazította a haját, hogy oda tudja illeszteni a Tűz Ura fejdíszét. Kilépett a sátorból, megállapította, hogy a nap állásából ítélve dél körül lehet. A tábor csendes volt, ellenben a tegnap esti nyüzsgéssel igazán kihaltnak tűnt. Csak pár feketébe öltözött nőt látott beszélgetve elsuhanni mellette. Nem tudta nem észrevenni a figyelmes tekintetüket. Akkor döbbent csak rá, hogy ez a horda kizárólag nőkből állhat.

A katonáit kereste, de sehol sem találta. A tábor közepére ért, ahol az éjszaka hatalmas tűz volt. Belerugott a széndarabokba. Egyszer csak lépések hangját hallotta maga mögött, az avar roppant. Hátrafordult és Mai-jel találta magát szemben. Olyan más volt így, napfényben látni. A sötét tekintete a férfira esett, az ajkai egyenes vonalba húzva. Zukóban kérdések merültek fel, de mielőtt feltehette volna már intett is neki Mai.

- Zuko. Gyere velem.

Úgy vezetett, mint bábot a bábmester. Nem tudta mit akarhatott, továbbá zavarta a testőrei hiánya. Az övén ott lógott a kettős fegyvere, mégis olyan gyanakodva figyelt mindenkit a táborból. Követte be a sötét barlangba, ami Mai sátra volt. Most már nem volt szükség olajlámpára a nap is besütött, gyéren megvilágítva a sátrat. Mai hallgatagabb volt, mint ezelőtt és valami azt suttogta, hogy nagy baj történt. Zuko is rosszat sejtett.

- Az egyik harcosom elég közel került az egyik hozzá a tegnap éjszaka - kezdett bele Mai - És a ruhái között ezt találta. 

Zuko jól ítélte meg a tényt, hogy a horda valóban csak női nemű egyénekből állt. Úgy egyáltalán nem meglepő, hogy a katonáira biztosan előszeretettel csaptak le. Nem ítélte el, hogy a vágyaiknak éltek, de nem értette mi köze lenne ehhez. Mai az asztalra dobta az üvegcsét. Édes csengése volt az üvegnek a fémen. Gurult egy darabig, míg Zuko elkapta és szemügyre vette. Vérvörös folyadék volt benne. Mai hangja dühösnek tűnt, az ajkait olyan grimaszba fordultak, ami túlságosan hasonlított Azuláéhoz. Zuko úgy érezte libabőrös, a vér kezdett kihűlni az ereiben.

- Méreg - vágta rá Mai - Nem is egy. Lecsaptunk rájuk, elfogtuk a testőreid és mindegyiknél ugyanazt találtuk.

Mai a földről felemelt egy zsákot és a tartalmát kiborította, az asztalra halom mérges üvegcse borult. Zuko utánuk kapott, de mind ugyanolyannak tűnt. A markába vett egy újat, sokkolva nézett végig a kupacon. Hogyan is nem vette észre, hogy kígyót dédelget a mellén? A fekete parafa, amivel az üvegcse tetejét betömték csakis a  tűz Országában nőtt. Kétség sem fért hozzá. Meg akarták ölni, méghozzá a Tűz Népe.

- Meg akartak ölni téged, Zuko - mondta halkan Mai, a hangja elcsuklott, nem rá vallt az ilyesféle érzelmesség - Ha nem hozzám jössz, ha nem bújik ki a szög a zsákból.. valószínűleg meg is teszik. 

 Valóban. Agni úgy döntött, hogy kegyes lesz hozzá azzal, hogy ide vezeti. Bízott a nőben, maga is látta, hogy ez nem egy álca vagy félrevezetés. Mai szeme csillogott a gyér fényben, olyan aggódóan nézett rá. Úgy állt készenlétben, mint egy engedelmes szolga, a Tűz Ura minden rezzenését figyelte. Hideg düh árasztotta el a testét, mindig is övé volt a kimért bosszú. Valóban, mint egy fekete özvegy. Meg akarták gyilkolni a kedvesét, ha nem lenne ilyen a hatalmi helyzet már maga intézkedett volna a lázadók felől.

- Mi legyen most? A szolgálatodra állunk, Tűz Ura Zuko.

Zuko úgy érezte hirtelen elönti a melegség, a méreg. Ugyanolyan veszélyes méreg, mint amivel az életét akarták kioltani. A nép, akit ő vezetni akart. Akit a jobb jövőre akart vezetni, meg akarta ölni.

Hát nem halált érdemelnének? Zuko testét elöntötte a düh, ölni képes lett volna. Ám még soha, de soha nem tapadt vér a kezéhez. Próbált igazságos és erélyes maradni. De hogyan most? A bácsikájára gondolt, és arra ő mit tenne. Úgy érezte ebben a döntésben a kegyesség és az igazságosság nem fog kéz a kézben járni. Túl sok múlt rajta. Ha életben hagyja őket azzal a Korom rejtekhelyére is fény derül. Nem kockáztathatja Mai életét. Nem, amikor ennyire törődik vele.

- A fejüket vesszük.

Author's note: Ez most egy rövidebb fejezet lett, de gondolom nem bánjátok mert senki sem szereti ezeket a fejezeteket csak én.