Beszélgetve járták a kertet, a vörös tűzvirágok szinte maguk is fényt árasztottak. A lámpások fényében foszforeszkáltak. A vízidormárlányt lenyűgözte a gyönyörűségük, de sajnálta volna letépni őket.

- Rá sem ismernél már a Déli Víztörzsére - áradozott Katara - Olyan gyönyörű minden.

 Zuko elmosolyodott, szinte gyermeki volt a lelkesedés, amivel a volt falucskájáról beszélt. Csillogószemű, reménnyelteli. Így szerette látni, ahogyan most. Boldogságtól ragyogva. A szíve mégis belesajdult a gondolatban, hogy nem az övé. Talán el kellene fogadnia már a tényt, hogy a sors nem úgy akarja, hogy mellette legyen boldog. Átkozott sors, szeretné, hogy szenvedni lássa?

- Mindenképpen látogatóba megyek majd.

Zuko el sem tudta képzelni azt, hogy visszamenjen oda. Nem lehetett az ottaniak véleménye valami fényes róla, mivel a legutóbbi látogatása során a hajójával lerombolta a hóerődítményüket és megfenyegette az időseket. Zajos sikert aratott a falusiakkal. Zuko kínosnak találta visszagondolni erre az emlékre.

A lány figyelte a mosolyát, az arca minden rezdülését. Az idő úgy tűnt nem hagyott csorbát a barátságukon. Olyan, mintha el sem ment volna. El sem hagyta volna palotát és Zukót. A torka összeszorult. De mégis megtette. Akartalanul is a múltkori esetük jutott eszébe.

A koronázási évfordulóra jöttek. Hiszen az ifjú Avatár rövid látogatást akart. Úgy tervezte, hogy addig marad, míg Aang újra türelmetlen lesz és nekik menniük kell. Elvégre, én is ezt akarom, erősítette meg magában Katara.

A szíve mélyén meg akarta tiltani magának, hogy túlságosan jól érezze magát itt, hiszen az ittléte napjai meg vannak számlálva. Meg akarta kímélni magát a keserves búcsútól. De olyan felszabadult volt ezzel a férfival, mintha a világ összes gondját rábízhatná gond nélkül. Úgy érezte mindig is, hogy ők együtt formálódtak azzá, akik most. A tűzidomár ott volt, hogy lássa fejlődni és beérni. Zuko ott volt, amikor a múltjával nézett szembe, Yon Rhával. Zuko megértette a küzdelmeit, mert ő is ugyanúgy küzdött. Először ellene, majd vele együtt.

Katara tekintete elveszett a távolban. Szentjánosbogarak repültek az égbe, mintha csak parázsból kipattanó égő széndarabok szállnának fel. A nő gondolatai újra elkalandoztak. Amíg a hónapok Aang-gal úgy teltek sokszor, mint egy tündérmese. Visszatérni Zukóhoz a hirtelen jött felébredés, a valóság. 

Mégis, Katara mély levegőt vett ebben a valóságban, amibe csöppent. Az utóbbi hónapok számára is megterhelők voltak. Kivette a részét az építkezésben, a szervezésben az apja mellett. Nem beszélt a nehézségeiről, ennek ellenére úgy érezte Zuko szavak nélkül is megérti min ment keresztül. Zuko egy országot vezetett, vitte a terheket a vállán fáradthatatlanul. Azon gondolkodott vajon pihent mostanában egy kicsit?

Látszott, hogy őt sem kímélték a feladatai alól. A szeme sarkából a férfit nézte, maga is látta a változásokat amiken átmehetett. Zuko csendesebb volt, mintha valami folyton nyomasztaná. Katara azon elmélkedett vajon mi lehetett az. Az arany színű szemei fáradtak voltak, már húszévesen olyan gyötörtnek tűnt ebben az éjszakai fényben. A haja megnőtt, a királyi hajdísze nélkül a szemébe lógna már.

Katara rájött, hogy elég hosszú ideje bámulja már őt szótlanul, így zavarba jött.

- És te, Zuko? Mivel töltöttél el egy egész évet?

Zuko rázta a fejét.

- Papírmunkával - fancsarodott el férfi.

Megálltak a kis hídon a tó fölött, hogy Katara azokat a halakat tudja megfigyelni, akik a holtkeltekor jönnek csak elő. Arany pikkelyeik voltak, amik fényben csillogtak. A nő a korlátnak támaszkodott, úgy bámult le rájuk. Zuko csak titkon mert ránézni, félt, hogy már csak a szeméből látni lehet mennyire meg akarja csókolni. Egyszer csak lépteket hallottak feléjük közeledni. Az idős bácsikája volt az, aki egy mindentudó mosollyal pillantott rájuk.

- Zuko minden nap sétál a kertben, de téged Katara felüdülés látni - szólalt meg Iroh.

Katara tiszteletteljesen meghajolt. Az idősebb férfi beszélgetésbe kezdett, mindig is értett a csevegéshez. Zuko csak szótlan figyelője maradt a társalgásnak.

- Ha kicsit hamarabb jössztök talán ránézhettél volna az unokaöcsémre, egy hétig gyengélkedett. 

Katara aggódó szemekkel pillantott a tűzidomárra. Ez új információ volt, amit valahogy a férfi elfelejtett említeni. Zuko csak legyintett, nem akart erről beszélni. A reakciója hevessége túlzott volt. Mert ha attól félt akkor minden el kell majd mondania a nőnek. Azt, hogy Mai-t kereste és közben elvesztette magát. Nem ismert magára, amikor rájött a katonai vére a kezein maradt. Ha csak nem kényszerítik erre rá, nem fog beszámolni róla. Katara gyanakvóan nézett rá, de a tűzidomár húzta a száját. Iroh hirtelen témát váltott, mikor észrevette az unokaöccse kényelmetlen arckifejezését. Katara egy ideje először érezte azt, hogy a férfi valami fontosat tart tőle vissza. Barátok, nem értette miért titkolózik előtte.  Az ajkába harapott, Zuko nagy bűnt tagadhat meg most tőle és ez nyomasztotta. A titok, annak a létezése szöget ütött a fejében. Talán tévedett egy picit magában. Az az egy év valóban szakadékot teremtett közéjük.

x

Az elkövetkezendő napokban a barátai élénken részt vettek a politikai ügyek lebonyolításaiban. A fiatal Tűz Urának jól esett a támasz és az ötletek sem jöttek rosszul. A problémák komplexek voltak, túl sok oldalúak ahhoz, hogy egy ember igazságosan tudjon eljárni. Zuko igyekezett helyesen dönteni és minél jobban a nép igényeivel törődni.

Kissé gondot jelentettek azon földterületek feloszlása, amelyiken hosszú ideje vegyes volt a  népesség. Katara és Sokka sokat segítettek a megoldásban, noha az inkább föld népét érintette volna.  Végül dülőre jutottak, miszerint ha egyik nép sem akarja a másiknak adni át a terültetet mindkettejük közigazgatásába fog tartozni, így minden döntést csakis együtt hozhatnak meg. Zuko félt a konfliktustól, de ezt tartotta a legigazságosnak elvégre az ott élőknek nem kell szenvedniük így. 

A tárgyalás a vége felé közeledett, ám közel sem sikerült minden gondot számba venni.

- Tűz Ura Zuko, remélem nem veszi sértésnek, ha felhozom a problémát - állt fel az egyik tanácsos, majd meghajolt és folytatta a mondanivalóját - Tennünk kell valamit az ellenállókkal. Nincs értelme tagadnunk, hogy léteznek és Ozai visszatérésére várnak.

- Hát csak várjanak arra - vágott közbe Toph. 

Noha a lány közbeszólása oldotta a feszültséget valamennyire, Zuko mégis hüledezve pillantott a semmibe, szinte nem tudta lereagálni, hogy ilyen morális probléma elé állítják éppen most. Ez volt az probléma, amit annyira el szeretett volna titkolni a barátai előtt. Nem akart erről a koronázása előtt beszélni, az időzítés csak még több sebet tépett fel.

- Ez ellen igenis van, amit tennünk - szólalt meg egy másik tanácsos - Nem lesznek, akik várják őt vissza a trónra, ha nem lesz, akit trónra tenni.

Mindenki egy lélegzetvételnyi ideig csak meglepődve meredt az öreg tanácsosra. A szeme sem rebbent, a kezeit összekulcsolva tartotta az asztalon, ahová a fehér szakálla is lelógott. Mogyoróbarna szemei sötéten csillogtak, érzéstelenül vázolta fel a helyzetet.

- Javaslom, hogy öljük meg a volt Tűz Urát - szólalt meg újra az első tanácsos - Ezzel megoldanánk a problémát.

A hidegség, amivel beszéltek róla ledöbbentette. Még a bűnei ellenérei is, Ozai egy ember volt és nem egy tárgy. Katara elfehéredve fordult Zuko felé, remélte a közbelépését, ám úgy tűnt egyelőre ő is csak egy közömbös figyelője az előtte zajló merénylet tervezésnek.

Ülve maradt, noha az indulatai felmarcangolták. Zuko ujjai az asztalt marták. Olyanná kell válnia, mint apja, nem lesz más választás. Ha ezt választja olyan lesz, mint ő. De nem megölné ezzel saját magát is? Nem ilyennek tervezte az életét. Zuko soha sem gondolt abba bele, hogy ő lesz az, aki véget vet majd Ozai siralmas és bűnös életének. Még ha nem ő fogja a saját kezével megtenni, ha engedélyezi nincs már visszaút. A nevéhez fog kötődni, az ő szavai parancsára gyilkolták meg.

Ha Ozai trónra kerül akkor életek kerülnek újra veszélybe. Egy újabb háború forrongóban, kitörőben. Árvák sírnának az anyjuk után és apák vesznek el a csatatéren. A pillantása Katarára esett, emlékezett arra, hogy a nő könnyek között mesélte el mit tett vele a háború. A kristály katakombákban voltak, egyedül. Talán az volt az első alkalom, amikor Zuko érezni kezdett iránta. Az őszintesége és védtelensége felébresztett valamit benne.

Zuko nem tudná elviselni azt, hogy valaki őt okolja egy háború kirobbanásáért. Nem, azt már nem. A háború szétszakította a vízidomár családját, megbélyegezte örökké az életét. Zuko nem hagyhatja, hogy ezrekkel történjen még ugyanez. Egy életbe kerülne az összes megmenekülése... Zuko körme a saját bőrébe hatolt, a fájdalom csak még jobban elmélyítette a felismerést, hogy semmi sem lesz könnyű vagy egyenes ezután sem. Volt bármi is az, ha Ozairól van szó? Az arca a példája ennek. Hozzászokott a fájdalomhoz, de más fájdalmához soha sem fog.

- Ilyet nem tehetünk! - csattant fel Aang.

Nem azért kímélte meg az életét a volt Tűz Urának, hogy aztán holmi tanácsosok ezt cselekedjék. Őt nem ilyesmire tanították a szerzetesek. Aang kiállt az embersége mellett, míg ők gyáván a halálát tervezték. Aang dühében felállt és az asztalra csapott. A tanácsosok egy része aprót összerezzent. Talán ez volt az első alkalom, amikor ennyire számügybe vették az ifjú Avatárt. A feszültséget a levegőben tapintani lehetett már. Katara lélekzet visszafojtva várta a Tűz Ura válaszát, ami számára csak hosszú pillanatok után következett csak.

- Igaza van - jelentette ki Zuko kemény hangon - Most pedig ennek a gyűlésnek vége lesz.

A tanácsosok elégedetlenül zsörtölődtek magukkal. Szerintük a fiatal Tűz Ura csak kavargatja a forró kását, mindezt a fiatalságának tulajdonították. Zuko már fel sem figyelt ezen megnyilvánulásaikra. Elvégre, tudta ő jól, hogy nem illik bele a tipikus Tűz Urák sorába. Nincs gyereke, sem felesége és ő legfiatalabban koronázott Tűz Ura. Igen, tudja magáról mindezeket.

Katara a szemeit továbbra is a férfin tartotta, szöget ütött a fejébe a hezitálása. Olyan rossz megérzése támadt, mintha nagy szörnyűség van készülőben és ő ennek az előhullámát érezné. Libabőrös volt, amikor Zuko elkapta a kutakodó tekintetét. Mindenki elhagyta már a termet, csak ők maradtak.

- Zuko - szólt hozzá csendesen - Beszélnünk kell.

A tűzidomár megtorpant. Hagyta, hogy Katara megkerülje a kerek tárgyalóasztalt és beérje. A gyomrában kellemetlen göb volt, szinte bűntudatosan lesütötte a tekintetét. De nem tette, farkasszemet néztek. A szemei szikráztak, olyan élénk kék szempárral még nem találkozott, mint az övé. Megállt előtte, mégis Zuko úgy érezte sarokba szorították.

- Nem mondtál egyből nemet - vádolta meg elfojtott hangon - Zuko, te megfontoltad a saját apád meggyilkolását?

Igen, a válasz a torkán akadt, mint egy fojtogatott ember kiáltása.

A hangja kemény volt, az vád pedig visszavonhatatlan. Zuko húsába vágott. Bárcsak fel sem tette volna a kérdést, jó lett volna meg sem hallani. A nő ismerte, talán jobban, mint bárki más a teremből. Ennyiből is rájött valójában tanácstalan a helyzet előtt. A vádlás kegyetlenül ott lebegett a levegőben, Zuko szeretett volna a szavak után kapni és tűzre vetni őket. Szeretett volna őszintén kioktatni és felkapni a vizet, hiszen..Felháborító a feltételezés.

És mégis igaz.

Zuko úgy érezte megtörték. Az álca, amin annyira dolgozott most lehullott. Katara volt az a morális iránytű, aki hiányzott neki ezen hónapok során. Zuko szeme elkerekedett, hát ezzé vált? Olyanná, mint a többi kegyetlen tűzidomár? A felismerés, hogy a becsülete talán csorbát szenvedett felkavarta a gyomrát. Elvadult közöttük, mint egy állat. Régebben, az apja élete nem is lett volna kérdés, fontolóra sem vette volna a választ. Hezitálás nélkül megkegyelmezett volna neki. Ám most.. most máshogy állt.

- Dehogy - rázta a fejét Zuko, csüggedve - Ez nem jó megoldás.

Nem hazudott, a szíve mélyén hitt abban, amit a nőnek mondott. Nem tartotta jó megoldásnak kiontani a vérét. De legalább megoldás volt. Mióta csak visszatért Mai-től elveszve érezte magát. Kapálózott valami biztosért, egy nyugtató szóért, egy csöppnyi reményre vágyott, hogy ő az aki rendet tehet ebben a káoszban. Amíg csak ereje telt tagadta, maga és mindenki előtt, hogy ez a gyilkosság kiút lehetne. Kívülállóként talán nem morális döntés kirántani valakit a hajóból a vízbe, de ez megváltozik, ha te vagy az, aki fuldokol. Zuko összevonta a szemöldökét, hát Katara nem érti meg, hogy ő fuldokol? Ellepik a kétségek és a keserűség. Ozai sosem tűnt el, még mindig azon ügyködik, hogy őt megölje és szabotálja.

Ez a gondolat megmérgezi. Megmérgezi. 

Katara látta azt, hogy mennyire a mélybe rejti az érzéseit. Már tegnap este észrevette a kertben. Zuko hallgat, mert tud valamit amit ő nem. Most döbbent rá, hogy Ozai és a titok összefüggésben lehet.

- Valamit nem mondtál el, még mindig - szólalt meg keseredetten - Ami sértő. Azt hittem, hogy bízol bennem.

Összevonta a szemöldökét, rátapintottak a titkára. Nem akarta megsérteni Katarát, de úgy érezte képtelen lenne bevallani neki mit tett. Még magával is olyan nehezen jutott elfogadásra. A tükörből mintha nem ugyanaz a férfi nézett volna vissza rá. Sértő volt elismerni, hogy talán mégsem annyira becsületes, mint azt hiszi.

- Hosszú történet - sóhajtott Zuko, majd körbenézett gyanakodva - Amit nem itt fogunk megbeszélni. 

Katara bólintott, azt nagy előrelépésnek tartotta, hogy egyáltalán beszélni fognak erről. Szótlanul követte át a folyosókon. A tűzidomár olyan különösen viselkedett. Minden zajra és lépésre hegyezte a fülét. Szinte paranoiásnak tűnt. A nő szobájában kötöttek, úgy ítélte ott kevésbé van rá esély, hogy kihallgassák. Zuko rávette magát, hogy megnyíljon.

- Mai nyomába voltam, miután egy levelet kaptam a családjától. Nyoma veszett. Meg akartam keresni, így útnak indultam katonákkal - itt megállt egy pillanatra, mély levegőt vett és folytatta - Akikről kiderült, hogy bérgyilkosok. Szerencsére Mai és a barátai észrevették ezt. Megmentették az életem.

Katara szeme elkeredett, meglepetten nézett végig a férfin. Most már megértette miért ennyire hallgatag vele szemben. És hogy miért érintette érzékenyül az, hogy a tanácsosok ezt hozták fel. Ők beszélhetnek sokat és szépet, de Zuko az, aki minden nap vásárra viszi a bőrét. Az ajkába harapott, nem értette, miért szeretné trónra Ozai-t bárki is? Csak szenvedést és kárhozást hozott erre a világra. Nyomorulttá tett mindenkit, és mégis valaki őt isteníti. 

A férfi olyan feldúlt volt. Zuko nem kért ebből, nem az ő ötlete volt a merénylet. Közelebb lépett hozzá, annyi kérdéssel volt tele a feje.

- És mi lett velük? A katonáiddal.

- Meglakoltak - válaszolta kurtán Zuko.

Katara ösztönösen hátrált egy lépést tőle. A tekintete vádlóbb lett, kétségekkel pillantott rá. Zuko arca bűntudatos volt, mégis a nő annyira ledöbbent a válasz hevességétől. Tisztában volt azzal, hogy a férfi lobbanékony, de ennek a mértékét nem ismerte teljesen.

- Megölted őket?

Nem volt szükség válaszra, Katara szeméből látta az igazat. Sosem gondolta volna, hogy Zuko ilyen mélyre süllyedhet. Nem számított arra, hogy a döntései között halálbüntetés is szerepelt. Annyira nagyra tartotta a férfit, mint a tökéletes Tűz Urát. Akitől nincs ok félni. Katara megrázta a fejét, talán egy illúzióban élt? Zuko a barátja volt, tisztelte a döntéseit, ám ezt nem tudta elfogadni.

Az arca olyan csalódott volt, hogy Zukonak belefájdult a szíve látni ezt. Ő nem ezt akarta! Ő nem kért ebből. Úgy érezte mindjárt felrobban. Gyűlölete magát és azt, hogy őt ebbe belekényszerítették. Sosem akarta, hogy Katara féljen tőle vagy megutálja. Agni szerelmére, hiszen ezért rejtegette mindezt! Nem tudta elviselni, hogy csalódást okozott neki.

- Volt más választásom? - fakadt ki Zuko, a hangja dübörgött - Ha egyszer el akarták venni az életem, akkor még egyszer is megteszik! Mai-re is gondolnom kellett, ha futni hagyom őket az ő életét is kockára teszem.

Katara úgy tűnt újra megfontolná az ő nézetét is, de a csalódása és az indulatai őt sem hagyják nyugodni. Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy a barátja ilyen féle döntést engedett meg magának. Talán kegyetlen és önző cselekedet volt, de megvédte ezzel magát és a Korom horda is rejtve maradt. Feláldozni hét életet a nagyobb jóért. Zuko maga is érezte, hogy megölni Ozai-t velejéig gonosz cselekedet, de minél jobban mérlegelt annál jobban az erkölcstelen ötlet tűnt a hatásosabbnak. Őt egy olyan játékba kényszerítették, ahol esélye sincs becsületes küzdelemre.

- Katara, én nem akarok kegyetlen lenni - szólalt meg csendesen Zuko - Rettegek attól, hogyha ezt megteszem az apámmá válok, de attól félek nincs választásom.

Nem értette meg. Zuko ökölbe szorította a kezét, mintha ennyivel enyhítene a benne tomboló indulatokon. Nem értheti meg, hogy itt több forog kockán, mint egy élet. Itt talán mindannyiuk élete a tét. Katara igyekezett morális lenni, de talán itt ez már nem opció. Miért érdemli meg egy szörny, hogy megkegyelmezzenek neki?

Katara a férfihez lépett, akármennyire is voltak jelenleg vegyes érzései. Megsajnálta, de még jobban szánta azt, hogy mindannyiuk közül csak Zukon nyugszik a döntés súlya. Ha azt választja, hogy megtegyék nem lesz már kiút a bűntudat alól. Belegondolni a legkisebb vétség. Az apja gyilkosaként fog élni élete végéig. Nem akarta, hogy ezt tegye magával. Ez egy olyan teher, amit nem kellene cipelnie.

- Van, nem kell megölnöd őt - válaszolt Katara - És senki mást sem. Kitalálunk valamit, ígérem.

Mit? kérdezte magától kétségbeesetten Zuko. Tömlöcben tartani, úgy mint Azulát? Eszébe jutott a húga, amint a ketrec mögül rápillant. A kegyetlenség itt is rákacsintott. Létezik-e egyáltalán megoldás? Anélkül, hogy Zuko levedledje az emberségét?

- Nem ölhetjük meg - értett egyet, ám válasza morbid fordulatot vett - Akkor nem szenvedne annyit.

Katara újra vádlóan nézett rá, Zuko viszont ettől a véleménytől már nem tágított. Az ajkába harapott, úgy érezte hiába magyarázná. Hiszen nem Katara élte le az életét egy sebhellyel, ami örökké megbélyegezte. Egész életében az apja hazugságainak Nem értheti meg, hogy aki rabszolga volt, az a rabszolga is marad. Még ha Ozai nem is járja a palota folyosóit.

Itt van, és uralkodik. Zuko nem lehet szabad. Sosem.

- De vedd figyelembe azt, hogy ő élete talán az enyémbe fog kerülni - szólalt meg halkan Zuko, a hangja most vált igazán vádlóvá. 

Zuko elfordította a fejét és az ablakhoz sietett. Katarát kirázta a hideg a gondolatra is, hogy a férfit holtan lássa. A keze után nyúlt, de Zuko elrántotta. Nem tudta megállítani a fejében az egymást követő gondolatokat, a nő megborzongott a saját képzelete szüleményeitől.

Életet életért. De merre dől a mérleg?