Megpróbáló időszak várt rá. Zuko a színészi alakításának csúcspontjára készült. Felöltötte a magabiztos énjét. Azt a Tűz Ura Zukót, aki vas marokkal foglalta el a trónt, hogy az apja után egy jobb világot teremtsen. Azt a Tűz Urát, akit nem érdekel a berögzött mentalitás. Azt a Tűz Urát, aki nem ölte meg az apját a trónért.

Ozaiból nem maradt egyéb, csak a hamu.

Felégette a gyermekkorát, a sérelmeit. Zuko meg akarta gyászolni azt, aki Ozai nem volt. Egy jó apát akart meggyászolni, de az emlékeit a fájdalom árnyékolta be és a szenvedés. Talán a vérében van a szenvedés.

Ironikus, hogy a tűzidomárok egész életükben tüzet teremtenek és még a holttesüket is elhamvasztani tartja a szokás. Az ifjú Tűz Ura adott tüzet a testnek, ami lángra kapott és tovaterjedt a lepedőn, amivel le volt fedve. Többen is az orrukra tették a kezüket, mert az égő testnek szaga volt. Zuko gyomrát is forgatta a bűz, de nem engedte meg magának, hogy gyengeséget mutasson. A palota udvarán történt az elhamvasztás, a tanácsosok és fontos emberek jelenlétében. Micsoda formalitás arra, hogy az emberről megbizonyosodjék: halott. 

Ez volt a szokás, a hagyományok pedig sokszor csúfak. A Tűz Urának kell maradnia az utolsónak, aki elhagyja az égő tetemet. Meg kell várnia míg szénné ég és kiég végleg a tűz. Az ő terhe, hogy őriznie kell a testet és táplálni a tüzet, ha nem elég erős, hogy megeméssze. A Tűz Ura kiváltsága, hogy láthatja a végkifejletet. Morbid dolog elégetni a saját apádat, Zukót hányinger fogta el a gondolatra. Csak úgy tudja végigcsinálni, hogyha sosem néz az arcára.

A tűz pusztító, és egyben tisztító is. Zuko tekintete csupán a lángokra fixálódott. Érezte, hogy megkönnyebbül. Elkalandozott a gondolata, ahogyan szoborként, mozdulatlanul állt a test mellett. Iroh a jobbján állt, utasította, hogyan táplálja a tüzet nehogy kialudjon. Zukónak szüksége volt az útmutatásra, sosem vett még úgy részt temetésen, hogy az ő felelőssége legyen a tűz. A lángok felcsaptak, a parazsak pillangókként szálltak a magasba, majd elhaltak. Eszébe jutott, amikor egy évig hontalan csavargóként járta a világot Irohval. Akkor látta először, hogy a tűzidomárok lakta vidékeken a mező gyomjait felégetik. Egész hatalmas terülteken égetnek fel. A látvány elég rémisztő volt, de aztán megtudta, hogy a helye nem lesz kopár, sőt a fű is ki fog ott nőni. Zuko is ezt érezte, hogy lassan felégeti azokat a gyomokat is a lelkéből, beledobja a tűzbe a fájdalmát.

A szolgák távoztak először a körből, majd pár óra múlva a tanácsosok és előljárók is. A fontossági sorrend szerint Aang-nak és Katarának még Iroh előtt távoznia kell. Zuko levette a szemét a tűzről és a barátaira nézett. Olyan nehéz volt a nő szemébe nézni, azok után ami köztük történt.

Találkozott a tekintete Aang-gal, aki egy szomorú mosolyt küldött neki. Egy fájdalmas felismerése lett. Most már ő is árván maradt, mint a fiatal Avatár. Zuko mégis egy csöppnyi megkönnyebbülést érzett. Ozai nincs már itt, hogy bántsa.

Szülők. Aang mindig is irigyelte azokat akiknek megadatott ez.Őt szerzetesek nevelték, alig tudott valamit a családról vagy a szülői szeretetről. Mire jó, ha van szülőd...?  Mi van, ha nem értenek meg? És ha megcsonkítanak? Meg ha elhagynak?

Aang a barátaira gondolt. Egyiküknek sem voltak tökéletes szülei, vagy jó emlékei a családról. Mindegyiküket beárnyékolta a szenvedés és a fájdalom. A szülő mindig egy ideál maradt, nem pedig a valóság. 

x

Zuko ziláltan megtámaszkodott az ágya szelében. Levetette a palástját és az ágyra dobta. Mindennek olyan füst és égés szaga volt. Utálta. Gyűlölte, hogy ő maradt utolsónak és egy urnába kellett seperje Ozai maradványait. Levette a hajából a fejdíszét és a hajtincsei a fejére omlottak. Most már nem a Tűz Ura, hanem csak Zuko. Önmaga akart lenni egy pillanatra.

Kopogtatás hallattszott a szobája ajtaja felől. Zuko nem válaszolt, de az illető mégis belépett. Katara volt az, az arca vörös volt és a szemei kisírtak. Összetörte őt így látni. Főleg, hogy Zuko sejtette ő az oka a mostani állapotának.

- Minden a régi lesz - suttogta a nőnek - Minden rendben lesz.

Sosem volt jó a vígasztalásban, de ezt az egy személyt igazán meg akarta vígasztalni. Magát aztán főleg nem tudta megvígasztalni. Ozai halott, a trónja veszélyben, ők pedig nem tudnak a barátaik szemébe nézni. Katara leroskadt mellé az ágyra. Tisztes távolságban ültek. Zuko bambult csak maga elé, úgy érezte túl fáradt, hogy bármit is érezzen.

- Nem lesz - gördültek le a könnyek az arcán.

Az arcát a kezébe temette. Most Katarán látszott mennyire elveszett. A légzése szaggatott volt. Könnyek gördültek le az arcát. Gyűlölte, hogy ezt teszi magával és Zukóval, sőt még Aang-gal. Nem értette hogyan érezhet ennyire erősen a tűzidomár után? Nem látták egymást már egy ideje mégsem haltak ki az érzései iránta. Katara is szembesült a ténnyel, hogy nincs visszaút. Hogy már egymásnak bevallták a vonzalmukat és ezzel igazzá vált minden elfojtott érzés.

- Dehogynem! - kiáltott fel Zuko, majd magára parancsolt, hogy a hangját visszafojtsa -Te Aang-gal maradsz, én pedig jobb leszek a színlelésben. Így helyes lesz.

De nem őszinte.

Zuko elfordította a fejét. Még a nő puszta látványa is fájdalmat okozott neki. Sosem fájt annyira nem megkapni valamit. Hozzászokott élete során a kudarcra, ám ez egy másféle kudarc volt. Ez érzelmi szinten ütött.

- Nem gyűlöllek, Zuko - mondta halkan, mintha attól félne őket bárki is meghallaná csukott ajtókon keresztül is - Nem vagyok az ellenséged, a barátod vagyok akármi is legyen.

- Ahogyan én is melletted leszek - bólintott a férfi - Mindketten azt kell tennünk, ami másnak helyes.

Én is azt kell tegyem, ami neked jó, mondta magának Zuko, El kell engedjelek.

Holnap útra kelnek majd az ifjú Avatárral, végre járni a világot. Ez volt a terv. A szíve egy része inkább visszahúzta a tűzidomárhoz. Sajnálta összetörni a szívét aztán a gyászban hagyni fuldokolni.

Nem maradhatott. Ha megtenné akkor Aang biztosan sejtene majd valamit. Nem engedheti meg magának, hogy a fiú gyanut fogjon. A hármuk barátsága állt vagy bukott ezen. Zuko meg fogja érteni, gondolta magában. De barátság az egyáltalán, ami ennyire bűnös? Barátság az, ha ennyire kívánsz valakit, aki nem a tied? Barátság az, ha a barátod szemébe nézel, miközben megfosztanád őt a támaszától?

Katara inkább elmenekült, minthogy szembenézzen a ténnyel: valóban szerelemes volt Zukóba, a régi ellenségébe. Hiába tiltotta magát, semmit sem ért. A legjobb dolog az, ha remegő szívvel is, de elhagyja. Katara felállt, megtörölgette a szemeit. Egy hangyányit jobban érezte magát, hogy a fiú megígérte ugyanúgy kitartanak barátként.  Zukóra nézett, de már nem tudott ugyanúgy tekinteni rá. Minden megváltozott, mert a tekintete már nemcsak a szemeire de az ajkaira is ráesett. Istenek, már a gondolatai sem tiszták! Menekülni, ez járt a fejében. Katara felállt az ágyról és az ajtó felé indult, ám Zuko utána sietett.

- Látni foglak még, ugye?

A barátait nem tarthatja itt örökké, ezzel Zuko is tisztában volt. És azt is sejtette, hogy elmennek ma vagy másnap. Ozai halott, az ő életük tovább folytatódik, annak ellenére, hogy az övé nem lesz ugyanolyan. Elhatározta, hogy nem kér segítséget. Egyedül fog kimászni a gyászból és az összetört szívéből, ha kell.

- Igen - válaszolta Katara, a hangja megremegett.

Felé fordult, lassan. A szemeik egymásba olvadtak. Nem akarta bántani Zukót, nem akarta érezni a fájdalmat. Zuko utána nyúlt és Katara engedte, hogy a kezeik összeérjenek. Tiltott érintés, minden ezzel kezdődött. Tovább éltette a parazsat. Zuko sóhajtott, elveszett az érintésben is. Katara megszorította a kezét, majd elengedte. A férfi szíve a torkában dobogott. Bárcsak neki is lenne annyi ereje, hogy elengedje.

x

- Jó utat kívánok - szólalt meg, Zuko igyekezett elrejteni a szomorúságot a hangjában-Megértem, ha most menni akartok.

Mindenki rá szegezte a tekintetét az asztalnál. Díszebéd volt, a temetés utáni. Katara kezében megállt a kanál. Noha tudott a bejelentés érkeztéről, a szemében akkor is olyan volt, mint egy villámcsapás. A tekintete a tűzidomárra esett. Megkereste a tekintetét, ami annyira fájdalommal teli volt. Mikor látlak újra, Zuko? A torkában göb volt. Maradt volna, de mégsem tette.

- Rendben leszel, Zuko? - kérdezett vissza aggódva Aang.

A tűzidomár határozottan bólintott. Próbálta eltolni magától azt az érzést, hogy szüksége van rájuk a talpra álláshoz. Mégis, amikor felálltak az asztaltól, Zuko mindenkit sorra megölelt. Igyekezett nem időzni a vízidomár karjaiban. Egy pillanatra elveszett a gyönyörű kék szemeiben.

Ez nem egy búcsú volt, hanem egy ígéret. Hiszen megígérte, hogy újra látják egymást. Katara gyomrában csomó volt, rettegett attól, hogy Aang esetleg megsejtett valamit. Zuko elvonult a szobájában, hogy lepihenjen, hiszen az utóbbi napok kifacsarták.

Katara a csomagja után indult, de a szobában Toph fogadta, aki máris gúnyosan mosolygott rá. A lány nem értette honnan a csipkelődő hangnem. A másik fölényesen nézett végig rajta, amit igazán nem értett. 

- Persze, hogy rendben lesz én vele maradok - szólalt meg Toph. 

Katara felvonta a szemöldökét, nem értette mire vélje a kijelentését.

- Nem kell féltékenykedned. Nem jön be Zuko úgy.

Önkényesen levágta magát a lány ágyára és elterpeszkedett. Katara megrázta a fejét és bosszúsan a derekára tette a kezét. A csipkelődése most igazán nem esett neki jól, főleg hogy még élénken látta maga előtt Zuko megtört arcát.

- Én aztán nem vagyok rád féltékeny! - vágott vissza a vízidomár, forrófejűen.

Toph felhorkantott.

- Ja. PERSZE.

Katara tébolyultan nézett körbe, attól rettegett valaki meghallja őket. Nem tudta volna mivel kimagyarázni, hiszen köztudottan Toph bosszantásainak van egy valós alapja. Nem akarta elhinni, hogy ennyire képben volt a lány. Kételkedett abban, hogy Zuko avatta volna be.

- Halkabban, Toph - csitítgatta.

Toph egy darabig feküdt az ágyon, szótlanul. Katara sejtette, hogy nem érhette be ennyivel és az igazi fekete leves csakis ezután következik. Az úti csomagját pakolta és gyanokdva figyelte fél szemmel. A fiatalabb lány egyszer csak felpattant és összecsapta a kezeit, lelkesen.

- Nos, feltételezem Sokka esküvőjén látjuk egymást.

- Te tudod? - képedt el Katara, aztán megrázta a fejét bosszankodva - Esküszöm, ezen a ponton már csak Aang és Zuko elől rejtegetjük a dolgot.

Lecsusszant az ágyról, Toph csak küldött egy mindentudó mosolyt. Katara belement abba, hogy a bátyja a dolgot meglepetésnek szánja, de igazán kételkedett a terv sikerességében. Nem is alaptalanul.

- Addig gondolkodj el azon, hogy szúrtad el az esélyed - mondta gúnyolódva - Jó utat!

Szóval kioktatni jött őt. Toph kilépett a szobából, mielőtt Katara gyorsan replikázni tudott volna erre valamit. Az ajtót becsapta maga után és nem maradt egyéb csak a csend. A kezébe temette az arcát, ám már nem jöttek könnyek a szemeiből, annyira túlhajszolta magát. Dühös volt Toph-ra, ugyanannyira mérges, mint magára. Mert belül tudta, hogy egy valamiben igenis igaza volt:

x

Zuko a teknőskacsákat bámulta, néha egy-egy követ dobott a tóba és érdeklődve figyelte, ahogyan a kacsák elröppennek a hullámtól, amit a kő generált. Bánatában mindig erre a helyre szokott jönni. Legyőzöttnek érezte magát. Szerelem terén főleg. Egy barátnője volt csak életében és azzal is elbaltázta. Csak azért, hogy beleszeressen egy olyan nőbe, aki aztán otthagyja. Azon gondolkodott vajon a vízidomár egyáltalán megfontolta azt, hogy vele legyen. Vagy egyből elvetette az ötletet?

Egy követ dobott a tóba. A süllyedés okozta hullámok átszelték a tavat. Ilyen az életben is, ha valaki egy fontos döntést hoz. Mindent megrenget. Nem lennének most itt, ha nem dönt úgy, hogy bevallja az érzéseit. Talán nem élne ekkora lelki nyomorban, ha nem szeretett volna bele a vízidomárba.

Egy döntés mindent megváltoztat. Katara megpróbálta újra porba tiporni a parazsat, ám most már maga sem volt benne biztos, hogy annak a tüze túléli majd. Zuko azon a ponton volt, hogy maga sem tudta minek örülne. Jó lenne elfelejteni, tiszta lappal kezdeni egy másik nőnél. Ám jelenleg másra sem tudna nézni, mint a lányra, aki megmentette az életét.

- Hé!

Zuko egyszer csak egy erős koppanást érzett a fején. Egy kővel találta el valaki. Zavarodottan nézett körbe, majd megpillantotta a távolban Toph-ot, aki egy kaviccsal játszadozott a markában.

- Csak visszaszolgáltattam a szívességet a kacsák nevében.

Zuko haragja egyből elszállt, egy kételkedő arckifejezés ült az arcára, de a fél ajka mégis egy pillanatra elmosolyodott. A lány tüstént átszelte a kertet és lecsüccsent mellé a fa alá. Hátradőlt és behunyta a szemét, mint aki egyebet sem szeretne, mint a lemenő nap fényében fürdőzni egyet.

- Mit keresel itt, Toph? Azt hittem a többiekkel mentél el. 

- Gondoltam maradok és bosszantalak még egy ideig - jelentette ki megvonva a vállát Toph - A legutolsó dolog, ami most jót tenne neked az az egyedüllét lenne.

Az összes barátja közül Toph volt az, aki a legönzetlenebb volt abban a helyzetben. Mindenkinek tervei és elképzelései voltak, amik nem várhattak. Halaszthatatlanok voltak, még akkor is ha belül megfordult a fejükben, hogy az idejükben a barátjukat ápolják. 

Zuko nem tagadta, hogy azt remélte a többiek is maradnak. De megértette mindenki kifogását. Sokka és Suki az esküvővel volt elfoglalva, Aang világmegváltó akcióba kezdett és Katara... Katara csak nem akarja látni. Toph meglátta a szenvedését, a magányát és nem akarta ebben az állapotban hagyni. Talán féltette egyedül? Vagy talán tovább akarta bosszantani? Zukót nem érdekelte melyik vezérelte erre a döntésre, de egy mély hála öntötte el. 

- Értékelem, hogy maradsz, de jobb lenne ha mennél, ahogy a többiek.

Maga is szégyellte, hogy ennyire szétesett. Pár napja ölték meg az apját, majd merénylet érte őt is, mellesleg a nő, akibe évek óta szerelmes volt visszautasította. Zuko érezte a feje fölött összecsapnak a hullámok. Toph csak rázta a fejét, az arcán egy mosoly terült el.

- Egyszer felpumpáltad annyira az egómat, hogy én bánni tudok a tanácsosaiddal, ezt már nem tudod visszavonni. Olyas valaki kell melléd, aki téged is rendbe tesz.

Toph felkapott egy kavicsot és megcélozta az udvar másik végében sétáló tanácsost. Mesteri precizitással, a tanácsos kalapjában landolt a kavics. Toph pedig visszahúzódott, úgy tett, mint aki az ég világon semmit sem csinált. A tanácsos férfi bosszankodva nézett összevissza kitől érkezhetett a váratlan ajándék.

- Elleszünk mi kettecskén - tette hozzá Toph, kacagva. 

Zuko ajkán egy mosoly formálódott. Végre egy pillanatra nem elkeseredettséget érzett, hanem megkönnyebbülést. Talán mégsem kell ezt egyedül végigcsinálja. Nem egyedül, ha egy igazi barátja is mellette áll.