— Nem, anya, egész biztosan nem fog belém jönni egyetlen autó sem, és nem, én sem fogok belehajtani egyetlen árokba vagy villanyoszlopba sem! — emeltem az égnek a tekintetem. Hát igen, a szülők mindig is szülők maradnak, a maguk tipikus jellemvonásaival.

— És elraktad az ebéded, amit csomagoltam? — állt elő anya egy újabb kérdéssel. Ovális szemüvege mögül szigorúan pislogott rám, én pedig rájöttem, hogy egyre több ráncot csempészett már az arcára az idő.

Azt hiszem, az idő az ember egyik legkegyetlenebb ellensége, de egyben legjobb barátja is. Könyörtelenül elnyel emlékeket és embereket, ugyanakkor sebeket gyógyít be és fájdalmakat enyhít.

— Persze — bólintottam.

— Egész biztos, hogy továbbra sem akarsz húst enni? — kérdezte anya aggódva. — Olyan soványnak tűnsz.

— Az... nem amiatt van, nyugi, hanem az elmúlt hetek és hónapok nyomása miatt — sóhajtottam. Évek óta vegetáriánus lettem már, de anya még mindig nem törődött bele teljesen.

— Hát... akkor viszlát, Sophie. Érezd jól magad.

— Öhm, köszönöm, de nem valami partira megyek, csak a fitnesszstúdióba. Ácsorogni és nézni ki a fejemből, vagy unalmas pénzügyeket lerendezni — forgattam a szemem, és nem tudtam, a kettő közül melyik a rosszabb.

Miután elköszöntem a szüleimtől, autóba ültem, és friss jogosítványos lévén valóban elég körültekintően vezettem, ahogy anyának is ígértem. Nem mintha a tőlünk pár utcányira lévő fitnesszstúdió annyira egetrengetően nagy távolság lenne.

A stúdió előtt már ott állt néhány autó, köztük Kathy nagy, fekete Audija. Leparkoltam amellé, majd kipattantam a kocsiból, fogtam a táskámat, és bezártam az ajtókat.

Nagyot sóhajtva léptem be az ajtón, amely a jöttömre dallamos csilingeléssel üdvözölt. Mindig is jót mosolyogtam ezen az ajtócsengőn, ami leginkább a kicsiny boltokra és üzletekre volt jellemző, nem egy fitnesszteremre, de Lorette egyszerűen ragaszkodott hozzá. És talán ez tette a helyet még barátságosabbá.

— Helló, Sophie — üdvözölt Kathy, aki egy magas, karcsú, csupaizom és csupaszív nő volt. Első látásra az ember talán nem tudta eldönteni, féljen-e tőle vagy megszeresse-e első látásra, de miután szóba állt vele, már egész biztos a második opció lépett életbe. Fényes, fekete haját szoros lófarokba kötötte a feje búbján, sötét szemei derűsen csillogtak. Mindig is volt Kathyben egyfajta határozottság, erő és karizma, ami miatt hatással volt az emberekre.

— Szia — köszöntem vissza, futólag mosolyt küldve felé, majd leraktam a táskám a nővérem pultjára. — Huhh. — Mint aki már ennyitől kifáradt, lehuppantam a pult mögötti gurulós székre, amit Lorette voltaképpen sosem használt, én viszont kihasználtam az alkalmat, hogy ne kelljen végig ácsorognom, mint valami szerencsétlen villanyoszlop.

Hamarosan sorra érkeztek a tinédzserek a délután 2 órás hiphop órára, aztán változó korosztályúak a negyed 4-es zumbaedzésre, és zömmel felnőttek a fél 4-es spinningre a kisteremben, majd a kisgyerekek a szüleikkel a fél 5-kor kezdődő moderntánc-órára. Eközben szívélyes mosolyt erőltetve az arcomra odaköszöngettem a sziá-kat és a jó napot-okat, pénzeket vettem át, visszajárókat nyomtam az emberek kezébe, illetve Lorette naplójában jelölgettem a neveket.

Miközben a táncóra kezdetére váró kisgyerekek nyüzsgése szűrődött ki az öltözőből, én pedig épp türelmesen magyaráztam egy idősebb hölgynek, mi a különbség az aerobik és a pilátesz között, ismételten felhangzott a bejárat csilingelése. A néni válla felett ösztönösen odakaptam a fejem, így láthattam, amint egy magas, fekete bőrdzsekis férfi lép be, egy hat év körüli kislány kezét fogva. A férfi a néni mellett megállt, nekitámaszkodott a pultnak, majd futólag körbenézett. A kislány mintha nem igazán szeretett volna itt lenni, félénken szorongatta a kezét, miközben bizonytalanul végigjáratta a tekintetét a teremben. Ahogy a pillantásom újra a férfira siklott, összeakadt vele a tekintetem, és észrevettem, hogy engem figyel. A sötétkék szempár kiismerhetetlen közönnyel fürkészett, én pedig valamilyen oknál fogva megborzongtam. Úgy éreztem, nem szívesen akadnék össze ilyen alakokkal egy sikátorban sötétedés után.

— Figyel maga rám egyáltalán, kedveském? — rántott vissza az idős hölgy hangja.

— Öhm, hogyne, persze — feleltem gyorsan, és mikor a szemem sarkából észleltem, hogy a férfi ajkai féloldalas mosolyra húzódnak, pír kúszott az arcomra.

— Szóval akkor ez az a-ero-bik inkább ajánlatos hátfájásra, mint a másik?

— "Erobik"-nak ejtjük, e-vel — javítottam ki türelmesen. Elvégre aki pszichológusnak tanul, ilyesféle apróságokon, mint például hogy egy hölgy már hosszú percek óta nehezen fogja fel, amit mondok neki, igazán nem szabad felidegesítenie magát. — És talán igen. Tudja, én csak a piláteszt ismerem testközelből. Azt javaslom, próbálja ki először az aerobikot, majd utána akár a piláteszt, és így eldöntheti, melyik tetszik önnek jobban.

— Rendben, köszönöm szépen, kedveském. Oh, hogy is hívják ezt a másikat, ezt a... Pilátusra emlékeztető nevűt?

Vannak olyan pillanatok az életben, amikor az ember egyszerűen nem tudja eldönteni, sírjon-e vagy nevessen, esetleg egyszerűen fogja magát, és elrohanjon a világ végéig. Ez is egy ilyen volt. Végül is az elmúlt percekben épp csak legalább tizenötször mondtam ki mindkét sport nevét, utoljára épp három másodperccel ezelőtt...

Szerencsére sikerült anélkül válaszolnom, hogy mosolyra rándult volna az ajkam, vagy megforgattam volna a szemem.

— Pilátesznek hívják, hölgyem — feleltem türelmes mosollyal, és igazán büszke voltam magamra.

— Milyen érdekes, annyira Pilátusra emlékeztet... nem tudja, honnan kapta ezt a fura nevet?

— De, hölgyem, arról az emberről nevezték el, aki kitalálta. Joseph Pilates-ről.

— Ó, értem. Milyen érdekes.

Én személy szerint semmi érdekeset nem láttam abban, hogy egy sport a megalkotójáról kapta a nevét, de udvarias mosollyal inkább ráhagytam.

— Nos, akkor jöjjön vissza a holnapi aerobik-edzésre. Az időpontok fent vannak a stúdió weboldalán, ha esetleg elfelejtené őket. — Ami könnyen elképzelhető, tekintve, hogy egy pár másodperccel ezelőtt gyakran elismételt nevet sem volt képes megjegyezni, tettem hozzá magamban.

— Hol vannak fent? — pislogott a néni értetlenül.

Mélyen — jó mélyen — felsóhajtottam, de továbbra is töretlen udvariassággal válaszoltam.

— Az interneten, a stúdió weboldalán, de inkább tudja mit? Öö... — Gyorsan kutakodni kezdtem a fiókban, ahol Lorette az órarendeket tartotta. Végre megtaláltam őket, és kivettem egyet. — Ezt odaadom, vigye csak magával — nyújtottam oda a néninek.

— Köszönöm szépen, kedveském — mosolygott a néni. — Viszontlátásra!

— Viszontlátásra — mosolyodtam el, majd amikor a hölgy távozott, megkönnyebbülten fújtam ki egy adag levegőt.

Amikor észleltem egy nagy, sötét alakot egy jó fejjel fölém magasodni, újra felpillantottam.

— Jó napot — köszönt a férfi mély, enyhén reszelős hangon. Továbbra is volt valami hátborzongató ebben az alakban...

— Jó napot — szegtem fel az állam, és higgadt közönnyel bámultam bele a sötétkék, kavargó íriszekbe.

— Hát maga? Nem láttam még itt soha. Helyettesíti a csinos edzőhölgyet?

A férfi vigyorából kiindulva azt hiszem, elnyílhattak az ajkaim. Egyrészt, a számonkérő hangneme igencsak felborzolta a kedélyeimet, másrészt mégis mi a fenét gondol, a nővérem egy férjezett nő!

— Az a "csinos edzőhölgy" a nővérem, és igen, pár napig én helyettesítem őt — válaszoltam jeges mosollyal.

A férfi arcán mintha egy pillanatra meglepettség suhant volna át.

— Nos... ez esetben magától érdeklődnék a gyerekeknek való sportokról — mondta a férfi, majd elengedve a kislány kezét, hanyagul a pultra könyökölt. Nehezen tudtam megállni, hogy ne közöljem vele, nem egy kocsmában tartózkodik.

— Nos... — Újra leemeltem a falról a bekeretezett órarendet, amit a néni távozása után visszaakasztottam, majd a férfi elé tartottam. — Ami kisgyerekeknek való, az ez, ez... és ez. A modern tánc egyébként épp most kezdődik, úgy két perc múlva — pillantottam futólag az órámra —, szóval ha szeretne, beállhatna már most, hogy kipróbálja. — A kislány nagy szemekkel nézett rám, és mélykék íriszeiben mintha riadtságot véltem volna felfedezni. Bátorítóan rámosolyogtam, mire lesütötte a szemét.

— Nos, Clary, mit szólsz hozzá? — pillantott le a férfi a kislányra, aki habozni látszott. Nem szólt semmit.

— Öhm, hadd kérdezzem meg, a kislánya ugye... elég félénk? — tudakoltam óvatosan.

A férfi újra rám pillantott, és halvány mosollyal felvonta szépen ívelő, sötét szemöldökét.

— Ő a bátyám lánya, nem az enyém.

— Ja, öö... értem, elnézést — feleltem zavartan. — Csak... hasonlítanak. — Valóban, a fénylő, mélykék szemük alapján le sem tagadhatták volna, hogy vérrokonok.

— És egyébként igen, elég félénk természetű — válaszolta meg a férfi a kérdésem egy biccentéssel.

— Akkor annál is jobban ajánlom, hogy válasszon egy neki szimpatikus sportot... nagyon jó barátságok ki szoktak itt alakulni, a kisgyerekek között is. Talán ez segít majd legyőzni a félénkséged, jó, Clary? — néztem le rá, megpróbálva magamra varázsolni a legkedvesebb mosolyt, ami csak tőlem kitelik.

Clary némán bámult fel rám, majd bólintott.

— Egy pillanat — mondtam a kislány nagybátyjának, majd gyorsan otthagytam őket, hogy Kathyhez siessek, aki már épp kezdte volna az órát. — Kathy! Tudsz várni egy kicsit? Az a kislány is beállna közétek.

— Hogyne — villant mosoly a nő arcára, majd velem együtt odasétált Claryhez. — Hogy hívnak, kicsilány? — guggolt le elé széles mosollyal.
Clary igencsak megszeppentnek tűnt, de mégis válaszolt. Az ittléte óta először szólalt meg; vékony gyerekhangja bársonyos volt és ártatlan.

— Na gyere, Clary, ígérem, jól fogod érezni magad — fogta kézen Kathy a kislányt, majd futólag rám vigyorgott.
Viszonoztam a mosolyát, majd visszaálltam a pult mögé, és újra a férfinak szenteltem a figyelmem.

— Mennyibe fog kerülni? — kérdezte az, miközben a zsebében kotorva elővette a fekete bőr pénztárcáját.

— Semmibe, Mr... öhm, uram. Az első alkalmakért a nővérem sem szeret pénzt kérni... így hát követem az ő példáját, ha már úgyis annyira hiányolta őt. — Nem bírtam parancsolni a hangom csípősségének.

— Benson. Rye Benson — válaszolt a férfi a megszólítás utáni habozásomra, miközben arcára vigyor kúszott. — És ne aggódjon, maga is tökéletesen megfelel a nővére helyett.

— Ennek rettentően örülök, Mr. Benson — mosolyogtam rá ridegen.

— Na és tesz valamit azon kívül is itt, hogy a tekintetével legyilkolja az ártatlan vendégeket? — érdeklődött a férfi gúnyosan, miközben ismét a pultra támaszkodott.

— Nincs véletlenül valami sürgős elintéznivalója, amíg az unokahúga táncórája tart? — kérdeztem vissza epésen.

— Nem éppen. Gondoltam, megvárom.

— Hát ennek borzasztóan örülök.

— Én pedig annak, hogy az elmúlt egy percben már másodszor fejezte ki, mekkora örömet okoztam önnek — jegyezte meg a férfi gunyorosan. — Igazán megmelengeti a szívemet.

— A mijét? — morogtam, miközben lehuppantam a gurulós székre, és morcos pillantást vetettem rá. Volt valami ebben a férfiban, ami miatt képtelen voltam megtartani az udvariasságom.

— A szívemet. Miért, maga talán másra gondolt?

Azt hittem, rosszul hallok. Felpattantam a székről, miközben éreztem, ahogy minden akaratom ellenére égni kezd az arcom. A színe már bizonyára a mélypiros sötétítőfüggönnyel vetekedhetett. Még ekkora pimasz frátert!

— Mr. Benson, tudja, máris azt kívánom, bárcsak maga is olyan félénk és csendes lenne, mint az unokahúga— fortyantam fel.

— Ó, igen, Clary elbűvölő kislány. Mégis, szerintem az efféle személyiség nem a férfiakhoz, hanem annál is inkább a nőkhöz illik... A végén még kiderül, hogy nem nekem kéne példát vennem róla.

— Már épp kérni akartam, hogy oktasson ki a helyes viselkedésről, uram — szűkültek össze a szemeim. — Köszönöm az ingyen illemórát.

— Igazán szívesen, na de honnan veszi, hogy ingyen volt? — A férfi pár sötét, hullámos fürtje a homlokába hullott, szép metszésű ajkain féloldalas mosoly ült, ahogy az arcomat mustrálta.

— Szívesen fizetek magának, mondjuk egy taxi árát, amivel akár most rögtön elhúzhatja a csíkot — mosolyogtam rá negédesen, tudomást sem véve arról, hogy valószínűleg épp flörtöl velem. Próbálkozzon csak mással, ez úgysem volt soha az én műfajom, és nem is kívántam eltanulni. Egy pillanatra ledermedt a kezem, amikor eszembe jutott, hogy a nővéremmel is ezt tehette már párszor... Megvetően elfintorítottam az orrom a gondolatra, majd újra helyet foglaltam a gurulós széken, a figyelmem immár Kathy táncórájának szentelve. Láttam Claryt a többi kislány között, és egészen úgy tűnt, mintha élvezné az órát. Halvány mosollyal nyugtáztam, hogy valószínűleg így is van.