– Ezt még vidd magaddal – nyomott anya a kezembe egy extra üveg vizet, melynek hatására kínkeservesen felsóhajtottam. Értékeltem a törődését, de már így is tele volt a hátizsákom, egy négyzetcentiméternyi helyem sem maradt semminek. Aztán szerencsére találtam néhány oldalcsatot rajta, így végül az extra üveg víz is helyet kapott, amikor egy rövid búcsúzkodást követően kiléptem az enyhén hűvös reggelbe, egyenesen az udvarra, egy pillanatra megtorpanva, mélyen beszippantva a friss, üde levegőt. Igyekeztem összeszedni magam, arra gondolni, hogy talán nem lesz annyira vészes ez a kirándulás, de a negatív gondolatspirált így sem sikerült teljesen megszüntetnem. Nem volt időm tovább tépelődni viszont. El kellett indulnom.

– Szia! – mosolygott rám egy alak a kerítés mellől, félszegen integetve felém, arcán egy félig-meddig barátságos és kínos mosollyal. Mondanom sem kell, picit megugrottam amikor jelét adta annak, hogy a közelemben van; Magne volt az, Laurits bátyja.

– Hali – biccentettem felé, s hangom sokkal cincogóbb volt, mint amire számítottam. Erősen megmarkoltam a hátizsákom pántját és úgy éreztem, sosem lesz már vége a kínos egymásra bambulásunknak.

– Magne Seier vagyok, a szomszédból!

– Tudom – mosolyodtam el. – Én meg Solveig Trygstad, szintén a szomszédból. Mármint... a te szomszédságodból! – Naná, hogy kínosabbá kellett varázsolnom a szituációt! Szerencsére Magne úgy tűnt, jót szórakozott a válaszomon, mivel felnevetett, feszült teste ellazult és könyökével a kerítéskorlátnak támaszkodva nézett vissza rám.

– Anya említette, hogy biztosan jól esne neked, ha nem kellene egyedül elgyalogolnod a suliig. Szívesen elkísérlek, persze csak ha te is szeretnéd. Az öcsém amúgy is lelépett már vagy negyed órája, szóval...

A szívem összeszorult, ahogy Laurits arca megjelent a lelki szemeim előtt. Egyszerre átkoztam és áldottam az eget amiatt, hogy ő már korábban lelépett. Szívesen megismertem volna végre szemtől szemben, ugyanakkor ez a találkozás keserű szorongásban is tartotta a lelkem. Még nem voltam teljesen, száz százalékban felkészülve rá. Mondjuk az ember mikor is volt bármire?

– Nagyon kedves tőletek, elfogadom! – biccentettem újabbat, majd végre magától mozdult a lábam és kisétáltam a kapun, magam mögött hagyva a szomszédságot és elindulva Magneval az iskolába vezető úton. Rendes esetben nem örültem volna az ajánlatnak, de úgy gondoltam, inkább érzem magam kényelmetlenül egy ismeretlen mellett, csak ne kelljen egyedül elcaplatnom az iskoláig. 

– Szóval, honnan érkeztél Eddába? – érdeklődött.

– Bergenből. 

– Az szép hely.

– Az.

Továbbra is kínosnak kellett volna éreznem ezt a beszélgetést, de valami mintha felengedett volna bennem hirtelen Magne jelenléte által. Lehet, hogy csak volt egyfajta kisugárzása ami miatt nem tudtam többé feszengeni, de a csend mellette már nem kínos, hanem sokkal inkább megnyugtató volt, már-már familiáris. Furcsa volt nem folytonosan feszengeni egy ismertelen ember mellett.

– Mennyire zavarna, ha megkérdezném, hogy tetszik Edda? – váltott témát. – Gondolom már ezren rákérdeztek.

– Á, Gryn kívül senki – ráztam a fejem, s láttam, hogy Magne elmosolyodik a lány nevének hallatán. Összeszorult kissé a szívem, hiszen eszembe jutott, hogy ott volt még Fjor is, s máris láttam megelevenedni a szemem előtt Magne összetört lelkivilágát. Bár nem ismertem még, de tudtam, hogy ennél jobbat érdemelt.

– Hát igen, ő már csak ilyen, tesz róla, hogy mindenki jól érezze magát itt – bólogatott sűrűn. – Egyébként mi is nemrég költöztünk ide. Vagy hát... vissza ide. Az öcsém ki nem állhatja a helyet, valahogy mégis könnyebben beilleszkedett, mint én.

– Laurits? – csúszott ki a számon a fiú neve, de Magne nem vette észre, hogy zavarba jöttem, csak egy aprót biccentett.

– Szerintem azt képzeli, hogy el van átkozva a családunk.

– Hát, Edda és az átkok nem állnak olyan távol egymástól, szóval ki tudja – vontam vállat, miközben átértünk a híd másik oldalára amelyen épp átmentünk.

– Ezt meg hogy érted? – torpant meg a fiú hirtelen, mire kissé megilletődve fordultam hátra.

– Hát tudod, a sok mítosz... – próbáltam kibeszélni magam a helyzetből. – Arról nem is beszélve, hogy van pár fura ember errefelé.

– Például?

– Nos, nem szeretnék első találkozásra ítélkezni, szóval nem neveznék meg senkit sem – indultam meg újból, Magne pedig követett. Na abban a pillanatban jócskán megéreztem egy újabb szorongáshullám gócként fojtogató csomóit az alhasamban. 

– Csak nem rám gondolsz?

– Ugyan már, dehogy! – kuncogtam, s ettől kissé felengedett a szívem. – Mármint ha te azt állítod, hogy el vagy átkozva, én azt teljesen elhiszem neked, de nem tűnik fel benned semmi rendellenes.

– Megnyugtató – húzta a száját halvány mosolyra, majd a távolba meredt egy pillanatra. – Lehet, hogy csak Edda teszi. Megkavarja az ember fejét ez a sok emberfeletti esemény ami elvileg itt történt.

– Lehet. Talán megvan még a varázslat a levegőben amiben az őseink hittek. A tradíciók, szokások...

– Bizonyosan erről lehet szó – bólintott Magne, s a beszélgetés meg is szűnt a következő pillanatban, hiszen az iskolaudvarra értünk, ahol a fiúhoz Gry sietett oda, félrevonva őt egy beszélgetésre, míg én csak lecövekeltem egy helyben, végigpásztázva a társaságot.

Meg kellett volna lepnie a ténynek, hogy rögtön kiszúrtam Laurits rajtam fekvő, árgus tekintetét, de már kezdtem egyre inkább hozzászokni. A fiú nyakában ott fityegett a fülhallgatója, fél füllel Saxa Jutul magyarázását hallgatta, aztán megszólalt, még mindig tartva a szemkontaktust velem, s amint befejezte a mondatot, Saxa, Fjor és egy sötétbőrű srác mind felém irányították a tekintetüket. Pirulva kaptam el a fejem a társaságtól, s szinte láttam, ahogy felém igyekeznek, mire valaki hirtelen belém karolt és az ellenkező irányba kezdett el terelni.

– Bocsi, csak láttam, hogy megrohamoz a celebfalka, gondoltam kisegítelek – Iman hangja megváltásként csengett a fülemben, s olyan mértékű hála töltött el a jelenlététől, hogy szavakban nem tudtam azt kifejezni. 

– El sem tudod képzelni, mekkora szívességet tettél ezzel.

– De, hidd el, tudom. Jártam már a te cipődben, rémes érzés, amikor az ember szorong – fejtette ki, majd átnézett a válla fölött, s én is ugyanígy tettem. A "celebfalka" visszahúzódott eredeti poziciójába, csak Laurits állt picit távolabb tőlük, felém villantva egy játékos vigyort, aprót szalutálva. – Meg van róla győződve, hogy kukkolod.

– Tessék? – fordultam Iman felé, dobogó szívveréssel.

– Laurits. Teljesen biztos benne, hogy otthon is őt bámulod a zárt ajtók mögött.

– Jézus ereje! – suttogtam, s mély levegőt kellett vennem, hogy feldolgozzam az engem ért információt.

– Szóval? Mi az igazság mögötte?

– Nem kukkolom.

– Valahonnan csak előszedte ezt az elképzelést.

Újabb súlyos sóhaj után röviden és tömören elmeséltem Imannak, hogy miért is képzeli azt Laurits, hogy egy kukkoló vagyok, mire a lány elnevette magát.

– Bolhából elefántot. De szándékosan csinálja. 

– Azt mondod?

– Valószínűleg nem elég izgalmas az élete, szóval keresett valamit, ami szórakoztatja és ezt jelen esetben benned lelte meg. 

– Fú de örülök – ritkán voltam szarkasztikus, de ez most kikívánkozott belőlem. Iman felkuncogott.

– Nyugi, majd csak ráun.

– Nem tudom, én valamiért azt érzem, hogy nem fogom tudni elkerülni a becsapódást.

Tisztában voltam vele, hogy amit kimondtam, valósságá fog válni. Arra viszont az életben nem számítottam, hogy ennyire korán jön el az elkerülhetetlen végzetem.

*

– Várj, várj, majd én segítek! – sietett oda hozzám a korábban látott, sötétbőrű srác, széles mosolyt villantva felém. Több okból is elszégyelltem magam ennek hatására, többek között azért, mert nem elég, hogy túlságosan szerencsétlen voltam ahhoz, hogy egymagam felhúzzam a sátram, de a megnevezett srác még Fjor és Laurits "bandájába" is tartozott, ő maga is messziről bámult, így feszélyezve éreztem magam, s ezáltal valamelyest a totális megalázás veszélyének is ki voltam téve. 

– Boldogulok, nem szükséges... – igyekeztem a tudtára adni, hogy kontroll alatt tartom a szituációt, ám a srác nem fogadott el nemleges választ, s percek alatt felállította a királykék színű sátramat. 

– Oscar, egyébként! Üdv Eddában! – nyújtotta felém a kezét, még mindig szélesen vigyorogva, amint elkészült a sátor felállításával.

–  Solveig – mutatkoztam be én is, majd a sátorra irányítottam a tekintetem. – És köszönöm, nagyon kedves tőled, hogy segítettél!

– Szóra sem érdemes! Hé, ha lesz kedved, később csatlakozz hozzánk! Amint a többiek is készen lesznek, játszani fogunk valamit, hogy ne unjuk halálra magunkat – újságolta, akár egy ötéves, amitől kissé nevethetnékem támadt, de igyekeztem visszafogni magam.

– Még átgondolom – biccentettem aprót, s gyorsan a hátizsákomhoz fordultam, hogy a pakolászással kivonjam magam a további kommunikáció alól. Szerencsére Oscar tiszteletben tartotta a határaimat, így nem erősködött, csak egy okéval elsétált, én pedig bebújtam a védelmet nyújtó sátorba néhány perc erejéig, hogy kipakolhassak, berendezkedjek és elővegyem a könyvemet, amiben elmerülhettem, ameddig el nem készültünk indulni felfedezni a környező kirándulóhelyeket.

Egy örökkévalóságnak tűnt, mire ki mertem dugni a fejem az alvóhelyemről, mivel a hangzavar elviselhetetlenné vált odakint. A hónom alá szorítottam a könyvemet, majd hogy senkinek se legyen feltűnő, hogy a zaj miatt jöttem elő, a sátor nyílásánál helyezkedtem el, s ott folytattam tovább az olvasást. Nehezen ment a koncentrálás, de legalább nem azt éreztem, hogy kivonom magam a szocializálódásból... csak éppen távolról hallgattam az eseményeket. Egy adott ponton szegény Magnet ki is faggatták a Gry irányába való érzéseiről, mire szerencsétlen fiú szemrebbenés nélkül bevallotta, hogy őt tartja a legszebb lánynak akit valaha látott, és szerelmes is belé. Gry félre is hívta őt emiatt nem sokkal később, s én szinte láttam is magam előtt megelevenedni a párbeszédüket. Ám sajnos nem maradt túl sok időm ezen agyalni, mert eljött az én időm is. 

A kipécézésem végre célba kellett hogy érjen.

– Hé, Solveig, gyere, ülj ide közénk! – Fjor hangja olyan váratlanul csendült fel előttem, hogy először nem is realizáltam, hogy hozzám beszél, így csak második megszólításra néztem fel a könyvből, amit olvastam. A fiú a sátram előtt állt néhány méterrel, igyekezve levenni a lábamról a sármos mosolyával, aminek sajnos vagy nem sajnos, nem tudtam bedőlni.

– Köszi, de éppen olvasok!

– Unalmaaaas! – kiáltott fel a tűz mellől Oscar vihogva, mire a körülötte ülők is egyként nevettek fel. Elszégyelltem magam. Naná, hogy unalmasnak tartanak. Valaki ásson el, könyörgöm!

– Csak pár perc lesz az egész, szeretnénk rendesen megismerni – Fjor igyekezett a bizalmamban férkőzni, de teljesen átlátszó volt minden mozzanata. Olyannyira megpróbált tökéletes lenni, hogy nem vette észre az álcájába beleégett lyukakat. Túl magabiztos volt. És aki túlságosan magabiztos volt, az nem is lehetett tiszta szándékú.

– Szeretném befejezni ezt a könyvet – adtam a tudtára, mire a fiú felsóhajtott és leguggolt elém.

– Sol. Szólíthatlak így, ugye?

Aprót bólintottam, bár az ő szájából félelmetes volt valamiért visszahallani a becenevem.

– Ne légy ünneprontó. Szerinted milyen benyomást fogsz így kelteni a többiekben? 

Összeszorult a gyomorom a kérdését hallva. Anyát hallottam Fjor helyett. Bizarr volt és a sírógörcs kerülgetett tőle, főképp azért, mert mindkettejüknek igaza volt. Hogyan is várhattam el, hogy ezek az emberek esélyt adjanak nekem, ha én magam képtelen voltam esélyt adni nekik?

– Oké. Meggyőztél – ismertem be, bár rögtön meg is bántam, ahogyan egy másodperc erejéig felvillant előttem Fjor gonosz vigyora, amit egy szempillantás alatt negédes mosolygás váltott fel. De túlságosan késő volt. Láttam, amit láttam. Mégis, önszántamból sétáltam bele egyenesen a kelepcéjébe.

– Ezaz, na végre! – tapsolt Oscar győzelemittasan, majd kicsit sem diszkréten oldalba bökte Lauritsot, akin magán is egy ördögien szórakozott mosoly játszadozott. A tekintetem egy pillanatra Imanra siklott, s tudtam, hogy végem, amikor a lány alig láthatóan megrázta a fejét. Ezen a ponton már ő sem tehetett semmit értem, ezen át kellett esnem.

Odasétáltam a tűzhelyhez, s még időm sem volt helyet foglalni, Laurits fel is pattant, majd rám mutatott, miközben Fjor egy apró, de egészen erőteljes lökéssel a kör közepére taszigált. Rosszul lettem. Már akkor tudtam, hogy ki fogok hordani egy pánikrohamot, amikor kis híján még a tünetek sem jelentkeztek. Borzalmas volt érzékelni a vihar előtti csendet.

– Lányok, fiúk, ő itt Solveig Trygstad, a kedves kis szomszédom! – szólalt meg Laurits, ujjaival még mindig felém mutogatva. – Sajnos személyesen még nem mutatkoztunk be egymásnak, de úgy érzem, Solveig igen sokat tud már rólam enélkül is. Nem igaz, Sol? – igyekezett mélyen a szemembe nézni, ám én kerültem a tekintetét. Persze ez volt a lehető legrosszabb dolog amit tehettem, mégsem bírtam vitatkozni vele. Képtelen voltam.

– Laurits! – szólt rá Iman, igyekezve ismét megmenteni a becsületemet, persze sikertelenül. 

– Cssst! Iman, most én beszélek! Ha már felelsz vagy mersz... Solveig, mondd csak, milyen érzés kukkolónak lenni?

– Laurits, hagyd abba! – állt fel Iman is, de a fiún látszott, hogy hajthatatlan volt. Olyan mérhetetlen rosszindulat játszadozott a szemeiben, hogy a hányinger kerülgetett tőle, ami egyre intenzívebben erősödött bennem, ahogyan rájöttem, hogy ennek ellenére még mindig piszkosul vonz valami hozzá. Magamtól voltam rosszul. Hogy vonzódhadtam bármihez, ami ilyen toxikus dolgokat árasztott magából? 

– Én... én nem... – próbáltam kipréselni a szavakat, de azok a torkomon akadtak és sehogy sem tudtak a felszínre törni. Minden lélegzetvételem egyre nehezedett és az osztálytársaim szúrós, megvető pillantásait késdöfésként éreztem a mellkasomban. 

– Ugyan, hagyjuk már a meséket! – legyintett Laurits, majd közelebb sétált hozzám. – Valld csak be, Sol, igazán izgató volt utánam leskelődni az ablakból! Mondd csak, azóta hányszor csináltad még ugyanezt?

Hevesen rázni kezdtem a fejem és könnyek szöktek a szemembe. Ki gondolta volna, hogy ki fogok nézni az ablakon, s ez az ártatlan gesztus ekkora port kavar majd? Miért akart Laurits minden áron megalázni egy semmiség miatt?

– Oké, ennyi, vége, hagyd őt békén! Felfújod az egészet! – állt közénk Iman, s abban a pillanatban elszakadt nálam a cérna. Megindultak a könnyeim, én pedig szipogva fordítottam hátat a társaságnak, s nem figyelve arra, hogy merre megyek, egész egyszerűen rohanni kezdtem. 

Nem gondoltam a veszélyekre, a következményekre, csak szerettem volna minél távolabb kerülni ettől a helytől, ezektől az emberektől, de legfőképpen Lauritstól, akit soha az életben nem akartam látni többé. Még az ezer tonna súlyú szorongásom alatt is éreztem, hogy ez nem az én hibám volt, hogy nem ezt érdemeltem. Laurits gonoszsága nem az én saram volt, hanem a saját szegénységi bizonyítványa. Mégis mit akart elérni ezzel? Hogy megkedveljék a többiek? Vagy a felszín alatt megbúvó önbizalomhiányát akarta elnyomni vele? Akárhogy is kerestem, nem találtam meg a választ. Csak azt tudtam, hogy iszonyatosan fájt amit velem tett. Pedig egy idegen, akivel kettő szót sem váltottam ittlétem során nem kellene, hogy így felkavarjon, pláne nem egy hasonló véleménnyel. Mégis, teljesen összetörtem. 

Felpillantottam, s meglepetten konstatáltam, hogy milyen gyönyörű helyen vagyok. Nem tudtam mennyi ideje rohanok, hogy mennyi idő telt el mióta eljöttem a tábortól, vagy hogy egyáltalán melyik irányból jöttem, csak azt tudtam, hogy a hely, ahová érkeztem, földöntúli gyönyörűséggel volt megáldva. Pasztell lila színskála virított körülöttem, szinte vakító látvány volt. Zsályamező - emlékeztem vissza apa beszámolóiból, aki azt ecsetelte, hogy Edda hegyvonulataiban, ha szerencséd van, találkozhatsz ilyen és efféle, gyönyörű helyekkel. El sem hittem, mekkora mázlim volt. A látványnak sikerült is megnyugtatnia valamelyest, a lépteim fokozatosan lassultak, míg végül meg nem álltam beszívni a tüdőmbe a friss, hegyi levegőt, s gyönyörködni picit a tájban. Kicsit azonosulni tudtam a helyszínnel - én magam voltam a törékeny, apró zsályamező a zord, rideg hegyek között. Képtelen voltam megvédeni magam, nem voltam képes ellentmondani Lauritsnak. De ha a zsálya képes volt virágozni egy efféle helyen, talán nekem is lesz majd idővel merszem megmutatni önmagam. Vagy egyáltalán megtalálni azt, aki vagyok a félelmem alatt.

Előhalásztam a zsebemből a telefonomat, hogy egy fényképet készíthessek a helyről, s ekkor vettem észre, hogy nemhogy térerő nincs rajta, de az már jócskán merülőfélben is volt. Hozzá voltam szokva az egyedülléthez, de az már engem is megrémisztett, hogy egyedül voltam egy olyan hegyláncon, amelyet nem is igazán ismertem. Hiába fordultam jobbra és balra, egész egyszerűen be sem tudtam lőni a helyes irányt. Egyedül azt tudtam, hogy a Nap egyre gyorsabban vonult a hegyek mögé, ami azt jelentette, hogy már csak néhány órám maradt hátra sötétedésig. Ha a Nap lement, végem volt. A hegylánc tele volt prédára vadászó farkasokkal.

Zsebre vágtam a telefont, majd kétségbeesetten kémleltem körbe. Ösztönösen indult meg a lábam abba az irányba, amelyről hittem, hogy jöhettem, s igyekeztem kapaszkodókat találni, jelen esetben felidézni mindazt, amit apa tanított kiskoromban néhány túrázás alkalmán nekem. 

Hirtelen megtorpantam, amint egy kisebb sziklához értem. Az érdes felületet vastagon befedte a moha, de csak az egyik felén, míg a másik teljesen ép és érintetlen volt. Mit is mondott apa a moháról? Hogy arra a felére nő, amerre észak van? Ha az emlékezetem nem csalt, valóban északról volt szó, így ez azt jelentette, hogy ha csodát nem is tettem, de egy kis reményt csempésztem vissza a saját önbizalmamba. A mohákat követve a sziklákon sokkal könnyebb volt eligazódni, bár az igazat megvallva szinte biztos voltam benne, hogy nem a táborhelyre érek majd vissza. Ez viszont nem tántorított el, hiszen a hegyre felmászni alig másfél órába tellett a csoportunknak. Ha szerencsém volt, sötétedéskor már lent lehettem egy főúton, onnan meg már egyedül is haza tudtam taláni. Legalábbis ebben reménykedtem.

A zsályamezőt elhagyva egy furcsa terepre érkeztem. Ez is mohás volt, de szinte teljesen mentes mindenféle más növényzettől, a közelben csak néhány csipkebokor és pár eltévedt törpefenyő guggolt a sziklák között. Biztos voltam benne, hogy egy szinttel lentebb lehettem az előbbi poziciómhoz képest, hiszen a hegyoldal egyre csúszosabbá és járhatatlanabbá vált. Ennek ellenére nem álltam meg, csak mentem tovább a sziklák között, amely nem bizonyult a legjobb megoldásnak, hiszen nemsokára elbotoltam, s olyat bukfenceztem a hegyoldalról, hogy biztos voltam benne, hogy életem végéig emlegetni fogom az esetet. Éreztem, ahogyan a homlokomon egy seb keletkezett, hogy abból enyhén szivárogni kezdett a vér, s amint sikerült felülnöm és kitapogatnom a dudort, elképedve meredtem a lábaim elé. 

Alig néhány méterre tőlem egy szarvas teteme feküdt, meggyalázva, vérben úszva. Sikítani akartam, de még idejében a szám elé kaptam a kezem, hiszen a tetem frissnek tűnt, még a legyek sem szállták meg, ami azt jelentette, hogy az a valaki vagy valami, aki vagy ami ezt tette, még a közelben járhatott. Igyekeztem hangtalanul elosonni a helyszínről, csendben feltápászkodni, miközben a szívem olyan hangosan és hevesen dobogott, hogy kis híján összeestem rettegésemben. Lassan kezdtem el hátrálni, szemeimet egyetlen percre sem vettem le a tetemről, s csak akkor sikerült kicsit megnyugodnom, amikor ismét visszamásztam a valamelyest védelmet nyújtó mohamezőre.

Csalódtam magamban. A tervem elbukott. Moccanni sem mertem.

Tehetetlenül ültem le az egyik kiálló sziklára, a pulcsim ujjával megtöröltem a könnyes szemem, s igyekeztem a szövetbe dugni a véres horzsolást is a tenyeremen, amely először fel sem tűnt. A homlokomra rászáradt a vérem már korábban, a tenyeremből viszont még mindig szivárgott, s ha valaki, hát én már rögtön arra az alternatívára gondoltam, hogy nekem befellegzett, mert az, aki vagy ami prédaként csapott le a szarvasra, egész biztosan megérezte a vérszagot vagy látta a vércseppeket amiket magam után hagytam. A nyomomban volt már, ebben teljesen biztos voltam.

Száraz ágak zörgésére lettem figyelmes, s teljesen ledermedtem. Csak ültem egy helyben, mozdulatlanul, mintha cöveket vertek volna a lábamba, s erősen behunytam a szemem, mintha így meggátolhattam volna a beköszönni készülő katasztrófát. Aztán lépéseket hallottam. Emberi lépéseket. 

Visszafojtottam a lélegzetem.

– Az Istenit, Sol! Csak hogy megvagy végre! – Döbbenten fordultam hátra, s lettem szemtanúja annak, ahogyan Laurits megnyugodva fújta ki a levegőt a látványomra. – Jól elkóboroltál!

Meredten pislogtam a fiúra. Nem hittem el, hogy megtalált. De maga a tény még inkább megdöbbentett, hogy egyáltalán a keresésemre indult.

– Figyelj én... sajnálom az előbbit! – irányította a földre a tekintetét, talpával megbökdösve néhány kavicsot. – Túlzásba vittem, elismerem. Kurvára nem kellett volna ismeretlenül ilyen tréfába keverjelek. Szóval ezzel azt akarom monda... Azt a kurva, hát veled meg mi a fene történt?

A látványom meghökkentő lehetett, nem is lepett meg a heves reakciója. Ha lett volna nálam tükör, biztosan elszörnyedtem volna jómagam is a kinézetemen, de Laurits tekintete is elég volt ahhoz, hogy tudjam, baromi rosszul festhettem. Ennek ellenére először történt meg, hogy a fiú látványa és reakciója nem szorongásérzetet keltett bennem, hanem nyugalmat. Olyan végeláthatatlan nyugalom szállt meg, hogy fel sem tudtam dolgozni azt.

- Elestem.

- És belezuhantál egy sziklába?

- Ami azt illeti, igen.

Laurits szótlanná vált, látszott rajta, hogy megilletődött. Hogy a szarkasztikus visszaszólásom vagy az ostoba kérdése miatt szégyellte el magát, az számomra is rejtély volt, de nem is számított. Valahol örömmel töltött el, hogy neki is voltak érzései.

- Nem érdekes. Élek. Túléltem. Viszont találtam egy... 

Leállítottam magam. Ez már túlzottan nagy ostobaságnak tűnt, pláne Lauritssal megosztani. Ám természetesen az érdeklődése egy csapásra felcsillant, ha másért nem is, hát a kínos csönd elterelése végett.

–  Egy?

– Egy...

–  Egy micsodát? – türelmetlenkedett Laurits.

Felsóhajtottam, majd gyorsan elhadartam a mondandómat.

– Találtam egy halott szarvastetemet.

A fiú pár pillanatig némán pislogott rám, látszott rajta, hogy ötlete sem volt mit reagálhatna erre. Aztán persze hozta a szokásos formáját; picit sem vett komolyan.

– Te tényleg baromi fura vagy.

Behunytam a szemem, s mély levegőt vettem.

– Sajnálom.

–  Én nem. Félreismertelek. Végre egy üde színfolt ebben a szaros városban – nézett át a válla fölött, diadalittasan rám mosolygott, majd intett a fejével, hogy kövessem. Ezúttal viszont nem fedeztem fel ebben semmilyen rosszindulatot vagy hátsószándékot, sőt, meg mertem volna kockáztatni, hogy Laurits először engedte megláttatni a valódi személyiségét, amitől ez a pillanat egyenesen intimnek hatott. Úgy éreztem, mindketten teljes mértékben félreértettük egymást.

Félénken visszamosolyogtam rá, majd gyors tempóban mellé caplattam, s kezeimet a kabátom zsebébe dugva meneteltem mellette. Egyetlen szó sem hagyta el a szánkat ameddig vissza nem értünk a táborhoz, viszont tényleg olyan kísérteties nyugalmat éreztem mellette, amilyet sem Magne, de még Iman sem váltott ki belőlem korábban.

A legbizarrabb az volt benne, hogy minden izomszálam azt ordította, hogy Laurits is ugyanezt érzi.