Egy megkönnyebbűlt sóhaj keretein belül léptem ki Ran Jutul irodájából, oldalamon apával, kezemben ezernyi papírral és mappával. Örültem, hogy ő jött el velem az első napomon az Edda Középiskolába, mert nem voltam benne biztos, hogy anya "jótanácsait" és aggodalmait képes lettem volna idegeskedés nélkül, hosszútávon elviselni. Már jól ismertem őket; mind abból állt, hogy beszélgessek, barátkozzak és érezzem jól magam. A szentháromság, amit sosem tudtam betartani, bármennyire is igyekeztem. Persze tisztában voltam azzal is, hogy apa kísérete is félig képmutatás volt, hízelgés; a Jutul Industries legújabb ügyvédjeként jó benyomást kellett gyakorolnia a család összes tagjára. Márpedig Ran Jutul, az iskola igazgatója, a cégvezető Vidar Jutul felesége tűnhetett bármennyire nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak, attól még egészen világosan ott virított a tekintetében, hogy imádta, ha bókolnak neki, ha elhalmozzák mélységes hódolatokkal. Volt valami a tekintetében, ami egyszerűen borzongatta a kedélyeket. A fényes, már-már fagyos kék szemek olyan titkokat hordozhattak maguk mögött, amikre nem biztos, hogy kíváncsi voltam.

– Nos, Sol, azt hiszem ideje magadra maradnod – Apa mosolya szomorkás volt, egészen együttérző. Anyával ellentétben ő nagyon jól tudta, hogy mi zajlik le bennem, állítása szerint ő is visszahúzódó gyerek volt az iskolás évei alatt, bár ezt valahogy nehezen hittem el róla. – Megleszel?

Azt hittem, fel vagyok készülve ezekre a szavakra, de amint apa kimondta őket, rájöttem, hogy koránt sem állok készen arra, hogy magamtól boldoguljak tovább. Az örvény, amely időközönként magával rántott a mélységbe, a túlgondolás és az alaptalan aggodalmak világába, már abban a pillanatban meg is ragadta a bokámat, fénysebességgel rántva magával.

– Persze, apa – köszörültem meg a torkomat, ami szokásos módon száraz volt a feszültségtől. A sors ironiája, hogy mindeközben a tenyerem úgy izzadt, akár egy ló. A kettősségek embere voltam, maga a kiszámíthatatlan káosz, noha ezek a testem egészséges reakciói voltak, amiket nem tudtam kontroll alatt tartani. Nem tehettem róla, hogy így éreztem, vagy ha tehettem is, nem állíthattam meg.

Apa bólintott, mint aki magát is próbálta volna nyugtatni a szavaimmal, de azért még egy utolsó, szoros ölelésbe vont és egy apró puszit nyomott a homlokomra. Jól esett ez a gesztus és egy kissé engedett a szorongató béklyók fogságából, amik az elmémet tartották leláncolva. De csak egy picit.

– Ügyes leszel, nincs miért aggódni!

Ezzel nem értettem egyet. Csak reggeli közben legalább nyolcvan olyan dolog jutott eszembe, ami miatt aggódni lehetett volna, ennek fele pedig az iskolatársaim felé irányult. Miközben az igazgatónőhöz tartottunk, láttam egy-két árgus szemet meredten bámulni rám a folyosón, amitől egész egyszerűen felfordult a gyomrom. És a legrosszabbon még nem is voltam túl. 

– Jó munkát! – köszöntem el apától, akinek addig néztem távolódó alakját, ameddig el nem tűnt a következő folyosófordulóban. Aggódva kezdtem el harapdálni az alsó ajkamat, a pánik égetően lassan fűtötte bennem az indulatokat és egy pillanatra be kellett hunynom a szemem ahhoz, hogy lenyugodjak.

Sol, figyelj, menni fog ez. Új város, új kezdet. Na? – Szánalmas volt a próbálkozásom, de legalább nem az volt, hogy nem is igyekeztem. Hiába, nem ment ez úgy mint a karikacsapás. Csupán az a tény nyugtatott, hogy két év alatt azért mégis sikerült fejlődnöm egy kicsit. Régebben megszólalni is képtelen voltam mások előtt, most már legalább kijött a szó a számon, ha bárki bármit kérdezett tőlem. Nem voltam már teljes csőd, csak félig. Ebbe az egybe kapaszkodhattam.

– Solveig?

A nevem hallatára azonnal hátrakaptam a fejem. Mögöttem egy sötétebb bőrű lány állt, valami csodálatos, hosszú, hullámos barna hajjal, vagány öltözékben egy megnyerő mosollyal az ajkain. Az őszintét megvallva akármennyire is meglepődtem, rögtön szimpatikusnak találtam őt; valahogy érezni lehetett az aurájából, hogy egy őszinte ember, akitől távol állt a rosszindulat. 

– Igen, én vagyok az – feleltem, kissé rekedten, mire még szélesebb mosolyra váltott.

– Ne haragudj, nem szerettem volna rád ijeszteni, csak az igazgatónő említette a neved amikor bent jártam nála és gondoltam megkockáztatom az esélyeimet. Iman Reza vagyok, a másik újonc delikvens! – nyújtotta felém a kezét, én pedig megnyugodva fújtam ki a levegőt. Akármennyire is ódzkodtam attól, hogy új embereket ismerjek meg, jó volt annak a tudatában lenni, hogy nem egyedül evezek ebben a hajóban, ilyen sekély vizekben.

– Solveig Trygstad, örvendek! – fogadtam el a felém nyújtott kezet és igyekeztem én is egy mosollyal viszonozni a nyitottságát, de gyanítom, annyira nem sikerült leplezni az idegességemet, mint amennyire szerettem volna.

– Félsz, nem igaz? - A kérdése váratlanul ért, meg is rökönyödtem rajta rendesen, de ő csak rendületlenül mosolygott tovább. – Megértem. Kis város, kevés ember, mindenki ismer mindenkit... könnyebben terjednek a pletykák errefelé. De ne aggódj, minden csoda három napig tart, egy idő után mi is beolvadunk majd a környezetbe és nem leszünk többé a szenzációk kereszttüzében!

Az érvelése megállta volna a helyét, abban az esetben, ha nem ismertem volna magam eléggé ahhoz, hogy tudjam, én bizony nem fogok betalálni ebbe a környezetbe, bármennyire is szeretnék. Az egyetlen beolvadásom a hátsó padba lesz a terem legvégén, feltéve, ha van-e még ott hely, de ezt leszámítva én leszek a fura, csendes, kirekesztett valaki. Tudtam, nem kellene így hozzáállnom a dolgokhoz, de próbáltam inkább reális és pesszimista lenni, mint reális és ostoba módon optimista. Jobb volt felkészülni a legrosszabb forgatókönyvre, úgy nem érhette csalódás az embert.

– Remélem igazad lesz – volt ennyi a válaszom, amikor kinyílt a tanári ajtaja, ahonnan egy kopasz tanár lépett ki, tekintetét ránk szegezve. Tudtam, hogy ez az ember nyitja ki majd előttem a Pokol Kapuját, ahová önszántamból fogok besétálni majd, a testbeszéde mindent elárult.

– Iman és Solveig?

Mindketten bólintottunk, ő pedig kedvesen elmosolyodott, ennek ellenére benne éreztem egy kis kettősséget, valami hamisságot, ami Imanból hiányzott. Míg a lány személyisége pontosan abból állt amit mutatott magából, addig ez a férfi leplezte a valódi érzéseit. Emiatt nem is tudtam pozitív mértékben tekinteni rá, bár rossz embernek sem könyveltem volna el egyetlen pillantás után.

– Nygaard Jahnsen vagyok, velem lesz szociális nevelés órátok. Kövessetek, én mutatlak majd be titeket az új osztálytársaitoknak!

Iman magabiztosan indult a férfi után, ellenben én nehéz léptekkel, egy gombóccal az alhasamban követtem őket. Nem is számítottam másra. A sors ironiájának tartottam, hogy ez az ember éppen szociális nevelést tanít, mintha az égiek is ezt akarták volna. Utáltam, hogy már most ilyen sok inger ért, s nem szerettem volna mást, csak hazarohanni és bebújni az ágyamba, a védelmet nyújtó takarók alá. Túl sok volt ez nekem. És akkor még nem is tudtam mi vár rám akkor, amikor szembesülök az osztálytársaimmal.

Az út az osztályteremig rövid volt, mégis egy örökkévalóságnak érződött elérni azt, és amikor az ajtó kinyílt, mi pedig mind beballagtunk rajta, szinte már a hányinger kerülgetett. Én léptem be utolsóként, így az időt húzva nagyon lassan csuktam be az ajtót magam után, igyekezve csillapítani a rémült szívverésemet. Ám amint megfordultam, éppen csak egy pillantást kellett vetnem az osztályra ahhoz, hogy mindenki egy csapásra homályossá váljon körülöttem, kivéve azt az egyetlen egy személyt aki kitűnt mind közül, és aki az első padban mindenfajta mellékes nehézség nélkül rám fixálta a tekintetét, s még véletlenül sem eresztett volna el a bűvköréből. 

Ő volt az. A srác tegnap estéről, a cigarettás, aki kacsintott és mosolygott nekem az ablak alól. 

Elvörösödtem. Éreztem, hogy annyira intenzíven ég az arcom, hogy egy vulkán magmája elbújhatott volna mellettem, ezzel együtt pedig rögtön elkaptam róla a tekintetem. Ezúttal nem tudtam tartani velem a szemkontaktust, túlságosan sokan voltak körülöttem, túl sok vizslató szempár, túl sok érdeklődő tekintet. Ellenben továbbra is magamon éreztem az ő pillantását, szinte lyukat égetett a torkomban, ahogyan engem bámult. Vészjósló volt az egész jelenet. Ha ennyire emlékezett rám és így érdeklődött irántam, abból semmi jó nem származott. Valami azt súgta, hogy a tegnap esti kínos szituációt csúnyán megsínylem még. Nem akartam bevallani magamnak, de abban a percben eléggé féltem tőle.

– Szeretném bemutatni nektek két új diákunkat, Iman Rezat és Solveig Trygstadet! – A kopasz tanár hangja egyszerre volt lelkes, de érdektelen, mintha picit sem izgatta volna a tény, hogy két újabb koncot kapott a nyakába. Ám így is csak tompán hallottam a szavait, a zajok annyira elhalkultak körülöttem, hogy alig hallottam mást a pumpáló vér mellett, amit a szívdobogásom okozott a mellkasomban. Szerettem volna elsüllyedni, eggyé válni a padlóval, eltűnni a semmiben, de nem menekülhettem a sorsom elől. 

Csak akkor eszméltem fel újra, amikor Iman elindult az egyik üres hely felé, s így nekem is keresnem kellett egyet. Már csak az ajtó felöli sor második padjában volt egy üres hely, egy világosbarna hajú, kedves mosolyú lány mellett, így el kellett sétálnom a cigarettás srác mellett, hogy leülhessek. A tekintete most már a tarkómat égette, s amint leültem és az asztallapra helyeztem a könyveimet, észrevettem, hogy megfordult utánam. 

Nyeltem egyet mint ahogyan azt mindig szoktam, ha kiszáradt a torkom. Ajkain mosoly játszadozott, de valamiféle pimasz, cinkos fajta, amit nem tudtam hová tenni. Egész egyszerűen képtelen voltam eldönteni, hogy megvető volt-e vagy annál egy fokkal kedvesebb. Bárhogyan is volt, felhívtam magamra a figyelmét. 

Innen már nem volt visszaút.