– Solveig, ugye? 

Tisztában voltam vele, hogy ezt a napot nem úszhatom meg szárazon, érdeklődő emberek és kérdések nélkül. Így volt ez rendjén. Megérkezik egy új arc, a friss vér és kissé felborzolja a kedélyeket, csakis azért, hogy nem sokkal később – ahogyan Iman is fogalmazott –, lecsengjen az őt körülölelő háromnapos csoda. Legalábbis ebben reménykedtem.

Ha már Iman, muszáj szót ejtenem arról, hogy neki sokkal könnyebben ment az ismerkedés, mint nekem, bár ez nem volt meglepő. A legelső szünetben rögtön beszélgetésbe elegyedett egy csapat emberrel, köztük a cigis sráccal is, szinte egyből megtalálta a közös hangot vele és a bandájával, amiért valahol mélyen még irigyeltem is. Ellenben én az első adandó alkalommal elhagytam az osztálytermet, és a mosdó egyik fülkéjébe menekülve próbáltam nyugtatni magam. Túlságosan felkavart az első másfél óra, ráadásul a napnak még egyáltalán nem is volt vége.

– Igen, de nyugodtan szólíthatsz Solnak is. Már ha úgy egyszerűbb neked.

A lány aki megszólított kedvesnek tűnt, arca szende volt és érdeklődő, valódi érzésekről árulkodott. Emellett szőke haj és intenzív kék szemek jellemezték; a tipikus skandináv nő, amilyen én magam is voltam. Visszafogottan öltözködött, mégis elegáns volt, nem mutatott magából többet a kelleténél és talán ebben rejlett a vonzereje; a szimplicitásban.

– Gry vagyok, nagyon örvendek! Leülhetek melléd?

Épp az osztálytermek elé helyezett heverők egyikén ücsörögtem, kihasználva az alkalmat, hogy senki sincs körülöttem, ennek ellenére egy bólintással utat engedtem a lánynak. Akármennyire kerültem a társaságot, szimpatikus emberekkel nem volt szívem kikezdeni. Noha, ha nem lett volna szimpatikus, akkor sem küldtem volna el őt. A viselkedésmintáim közül egész egyszerűen hiányzott az erélyesség. Akkor sem tettem volna meg, ha azt szerettem volna, hogy elmenjen.

– Eddig hogy tetszik az iskola? – érdeklődött.

Egy aprót bólintottam mint aki ki van békülve a hellyel, holott egyáltalán nem éreztem ennyire otthonosan magam benne. Időre volt szükségem.

– Eddig minden rendben vele – válaszoltam.

– Na és a város? Néhány napja költöztetek be, nem igaz? 

– Honnan tudod? – kérdeztem meglepetten. Sejtettem, hogy az arcom ismeretlen lehet sokak számára, de nem gondoltam arra, hogy éppen ennyire. Talán Imannak igaza volt és errefelé tényleg mindenki ismerte a másikat.

– Magne, a padtársam mesélte még az óra elején, hogy látott titeket a szomszéd udvaron. 

Egy pillanatra elgondolkodtam, próbáltam visszaidézni, hogy ki ücsöröghetett Gry mellett az osztályteremben, de nehéz volt bárki arcára visszagondolni a cigis srácé mellett. A tanórának egyébként is elég intenzív hangulata volt, hiszen ahogy Imannal helyet foglaltunk, rögtön egy társadalmi vitatéma közepébe csöppentünk, ahol a két fél, Gry, és az igazgatónő lánya, Saxa Jutul, éppen a klímaváltozást és a szegényes higiéniai környezetet vették górcső alá. Nem sokat értettem belőle, főleg mert elég személyeskedőnek tűnt, az viszont egészen világos volt, hogy a Jutul Industries nem egy tiszta cég volt és hogy Gry édesapja miattuk betegedett meg. Égett az arcom, hiszen tudtam, nem véletlenül kérték fel apát erre az új ügyvédi pozícióra; a Jutul család nem volt annyira szent és sérthetetlen, mint amilyennek beállították magukat. Apa pedig remek ügyvéd, a legjobbak közül is a legjobb.

– Értem – motyogtam csendesen, mire Gry halványan elmosolyodott.

– Biztosan furcsa lehet neked, hiszen talán még nem is találkoztál vele, de Magne aranyos, tényleg. Nem egy könnyű eset, az tény, de helyén van a szíve. Az öccséről nem biztos, hogy ugyanezt elmondhatom, de hát Laurits egy külön kategória. Apropó, úgy láttam igencsak felkeltetted az érdeklődését amikor megérkeztél...

Hirtelen kaptam fel a fejem ezekre a szavakra. Nem akartam, hogy nyilvánvaló legyen az, hogy tudom, vagyis sejtem, hogy kire utalhat, de egészen biztos voltam benne ki húzódhatott mögötte. Megvolt végre a cigis srác neve.

– Laurits?

– A sötéthajú srác az első padból. Le sem vette rólad a szemét egész tanóra alatt. Már ismeritek egymást vagy most látott először?

Nem tudtam mivel válaszolhatnék erre, főleg azért, mert egyszerre jöttem zavarba attól, hogy más is észrevette a csendes interakciónkat, illetve attól is, hogy kínos szituációba kevertem magam általa. Csak azt tudtam, hogy mielőtt kinyithattam volna a számat, az istenek megszántak. Egy pimaszul jóképű srác lépett oda hozzánk; mindenki zsánere, talán így is fogalmazhatnánk. Tökéletes, fehér mosoly, igéző barna szemek, belőtt séró... sütött róla, hogy gazdag fickó és minden nő álma, bár szó, ami szó, nekem pont nem jöttek be az ilyen típusú férfiak, de abban biztos voltam, hogy a fél iskola döglött a srác után. Egész egyszerűen magára vonzotta a tekinteteket.

– Hali Gry, várod már a kirándulást?– lépett oda a lányhoz, zsebre dugott kézzel. 

Újra elkapott a belső gyötrődés, amint eszembe juttatta a hétvégi kiruccanást a hegycsúcsra. Bár nagyon is kíváncsi voltam a környező tájra, még mindig rettegtem a szociális interakcióktól amiken részt kellett vennem. Pedig itt lett volna az alkalom önmagam megvalósítására.

– Fjor, szia, éppen Solveiggal beszélgettem – intett a lány diszkréten felém, mire a srác félszegen rám pillantott, majd odanyújtotta a jobbját. Teljesen átlátható volt, hogy csupán a kényszer hajtja és egy fikarcnyit sem érdekli a jelenlétem, de valahogy ez nem tudott zavarni. Furcsamód jól éreztem magam attól, hogy ha pár másodpercre is, de élvezhettem a figyelmét. Úgy éreztem, mintha egy megtiszteltetés lenne, pedig a fickó közel sem volt szimpatikus.

– Bocs, nem akartam faragatlan lenni. Fjor Jutul vagyok, üdvözlet Eddában!

Ezt is kipipálhattam. Már csak tényleg Vidar Jutullel kellett találkoznom és az egész Jutul klánt kihúzhattam az ismertségi listámról.

– Solveig Trygstad – fogadtam el a kézfogást, aprót biccentve. – És köszi.

Ezt követően a beszélgetésünk ki is halt, mivel Fjor újra Gryvel szeretett volna foglalkozni; sütött róla, hogy odáig volt a lányért, aki nyilvánvalóan nem adta könnyen magát. De ha az ember figyelmes volt, láthatta, a fiú Gry számára sem volt közömbös, gazdag ficsúr ide vagy oda.

Csak nem sokkal később tűnt fel, hogy időközben a többi heverő is megtelt emberekkel. Nagy részüket nem is ismertem, de Lauritsot rögtön kiszúrtam, aki egy szőke srác mellett ücsörgött és közben Saxa Jutullel beszélgetett. Tudtam, nem húzhatom örökké ezt a játékot, s főleg nem menekülhettem el előle szótlanul; egyszer majd szembe kell néznem vele. Mégis, amikor ő maga is meglátott engem és vigyorogva szalutált felém, nem voltam képes viszonozni a gesztust, csupán szégyenteljesen lesütöttem a szemem.

Ez nem mehetett így tovább. 

Egy ismeretlen srác csak ne húzogassa így a szívemen a húrokat!

--------

Elmenni a vegyesboltba mindig egy külön kihívásnak számított, egy rituálénak, amely véresre kínozta a szorongásomat. Addig-addig táncolt az idegeimen, ameddig teljesen el nem uralkodott rajtam a pánik, pedig nem volt egy nehéz feladat, mégis a rettegésem tetőfokáig repített minden egyes alkalommal. Túl sűrű volt a tömeg, aggasztóak a vizslató szempárok, az ismeretlen környezet, én pedig olyan erősen markoltam a bevásárlókocsi fogantyúját, hogy belefehéredtek az ujjaim, de próbáltam inkább a fülesemből tomboló zenére koncentrálni.

Szükségem volt néhány dologra a kiránduláshoz, így elengedhetetlen volt betérnem a legközelebbi Sparba, mert sem anya, sem pedig apa nem értek rá aznap délután. Miután hatszor leellenőriztem, hogy megvolt-e mindenem, a pénztárhoz siettem, hogy kifizethessem a termékeket, de ha lehet, itt csak méginkább nőtt az aggodalmam, amikor észrevettem a pénztáros néni rámfixált tekintetét, amitől szó szerint kirázott a hideg. Egyszerűen ijesztőnek tartottam őt, mintha egy sólyom éles pillantása pihent volna rajtam, hosszadalmasan, rendíthetetlenül. Nyeltem egy nagyot miközben visszabámultam rá, majd amint az előttem álló vásárló fizetett és én is elmormogtam egy köszönésfélét, levettem a fülesem és elkezdtem a pultra pakolni a termékeket, igyekezve kerülni a szemkontaktust a továbbiakban. Ám amikor egy csomag csokis kekszet helyzetem volna le, az öregasszony hirtelen elkapta a karomat, lecsapva rá, mint ahogy a sólyom csapott le áldozatára. Kék tekintete a lelkemig hatolt, piszkosfehér haja az égnek állt, majd nyugodt hangon, de annál komolyabb arckifejezéssel a következőt mondta nekem:

– Sokat fogsz szenvedni. Sokat tűrsz majd és sokat sírsz. De ne csüggedj; mindez megéri majd. Te vagy a kiválasztott, te vagy az egyetlen számára és ő az egyetlen számodra. A legszebb és leghűségesebb kötelék! Bármi történjék is, ne ereszd el. A győzelem a tiéd, ha időben felismered azt. Hljóðs bið ek allarhelgar kindir, meiri ok minnimögu Heimdallar; viltu at ek, Valföðr, vel fyr teljaforn spjöll fira, þau er fremst of man!

Hogy az utolsó mondata mi volt, azt egyáltalán nem értettem, de hogy fizetés után rögtön elhagytam a boltot és a térdeimre támaszkodva fújtam ki a mellkasomban felgyülemlett levegőt két utcányival később, az egészen biztos volt. Megrémisztett a szituáció. Nem elég, hogy ez a vén csóka kiválasztottnak hívott, még el is kántált nekem valamit ősi norvég nyelven, ami csak még bizarabbá és még filmekbe illőbbé tette az egész szituációt.

Próbáltam lenyelni az egészet. Elmezavarnak könyveltem el, Alzheimernek, amnéziának... bárminek, csak a valóságnak nem. Hiszen hogy is lehetett volna valóság? Mégis minek lettem volna a kiválasztotta? A káosznak? Különben is, a filmek, a könyvek, a popkultúra megtanította már nekünk, hogy kiválasztottnak lenni szívás, mert hatalmas felelősség terheli azt, aki megkapja a titulust. Egy szorongó lánynak esélye sem lett volna megmenteni a világot vagy bárki és bármi mást. Ha rajtam és az ügyetlenségemen múlott volna a világ sorsa, mindenki elpusztult volna.

Magam elé meredve mosolyodtam el. 

Igen, minden bizonnyal hülyeség az egész.