Martina Stoessel vagyok. Egy átlagos 13 éves lány... Vagyis bár az lennék. Már nem vagyok olyan furcsa mint régen. Legalábbis szerintem. Anyu mindig is azt mondta azért mert "túl nagy a fantáziám" pedig nem. Az oviban míg a többiek játszottak addig én mindig a sarokban ültem és bámészkodtam. Bámészkodtam, de mire? Nem tudom... Az óvónő azt mondta a anyának hogy biztos csak "képzeletbeli barátaim" vannak. Mondtam hogy valami furcsa van ott de mindenki bolondnak tartott. Bolond vagyok? Nem. Furcsa vagyok? Igen. Attól még nem vagyok hülye. Sokan akarnak furcsa életet a normális helyére. Inkább ők a bolondok. Én mit meg nem adnék egy normális életért. Gondolom felmerült bennetek hogy mi van az apukámmal. Meghalt,anya azt mondta azért mert öngyilkos lett, de pontosan ő se tudja mert nem is látta. Ellenben én igen... Azóta a nap óta minden megváltozott.... Előtte vidám nevetős lány voltam. Ma már egy szomorú, álmában síró lány. Sokszor érzem úgy hogy egyedül vagyok és mindenki ellenem van. Mikor sétálok mindenki belém köt. De nem, az emberek szó szerint átnéznek rajtam. De ha tudni akarjátok a történetem kövessetek nyomon.