-Rendben és egy, két, há'! - számolt ismét a tánctanár majd elindult a jól megszokott dallam a magnó hangszóróiból. A padló megnyikkant amint az első lépést megtettük. Partneremmel igyekeztem tartani az iramot de valahogy a legutóbbi próbálkozásom, hogy tudjam mégis mire vagyok képes még évek elteltével az szembesített a keserű igazsággal. Nem tudok továbbá úgy úszni mint azelőtt. Mostmár véglegesen is minden reményem eltűnt. Az úszás már mintha egy régi korszakot jelentene nekem, mikor Haruval önfeledten éreztük azt amit mind a ketten imádunk.

-Igashi megint hol jársz?! - kiáltott rám a nő mire összerezzentem. - Ha táncolsz nem gondolkozol csak hagyod hogy a tested tegye a dolgát. - nézett rám szigorú tekintettel közben én lesütött fejjel álltam előtte. Nagyot sóhajtott és újra elindította a zenét. Kifújtam a bent tartott levegőt és kezébe csúsztattam a sajátomat. Újra ugyanazokat a lépéseket és pózokat hajtottuk végre de láttam amint ez még mindig nem volt elég a Senseinek.

***

Lihegve futottam az utcában Reit követve. Jó állóképessége van az biztos, amit eddig is tudtam mielőtt úszni kezdett. Az egyik metró felé haladt de én nekem egyre jobban kezdett minden energiám elfogyni. Hevesebben kapkodtam levegő után, izzadni kezdett a hátam és az iskolai egyenruhám a bőrömhöz kezdett tapadni. Ha most nem kérdezem meg akkor máskor már nem biztos, hogy lesz alkalmam ismét.

-Rei-chan!-kiáltottam felé majd lépteit megfékezte. Sápadt arccal fordult felém enyhén lihegve.

-Nagisa mit keresel itt?-értetlenkedett. Vele szembe sétáltam és normalizáltam a légzézem. 

-Nekem is erre van dolgom.-mosolyogtam rá élettel telien. 

-Sosem hagynál ki egy edzést te sem még ha halálos beteg lennél akkor sem.-mormogta az orra alatt közben oldalra nézett az egyik házra.

-De ez egy kivételes alkalom!-mutattam fel ujjamat és rá kacsintottam közben. Ettől csak még furcsában nézett rám és száját elhúzta. -Menjünk együtt Rei-chan!-biccentettem a fejemel a metró felé.

-Izé...Nagisa te merre mész?- makogta miközben lemaradt mögöttem.

-Oh én aa... - idegesen pillantottam mindenfelé míg meg nem született az ötlet a fejemben. - az egyik unokatestvéremhez megyek meglátogatni! - mondtam ki határozottan.

-De csak egy unokatestvéred van aki pár utcával arrébb lakik mint az iskola ahogy van. - magyarázta és lesokkoltam. Oh a francba tényleg, hogy el felejtettem! - Makoto-senpaiék miatt követsz? - egyenesen kérdezett magabiztosan.

-N-nem. Én magam döntöttem így, mert most a legfontosabb, hogy mindannyian fel tudjunk készülni a versenyre. - vallottam be.

-Értem. Menj vissza a többiekhez és koncentráljatok az edzésre. - mondta majd elfutott le a metró lejáróba. De még mindig nem tudom, hogy mi az oka annak, hogy milyen oknál fogva nem vesz részt az edzéseken. Visszafordultam és az iskola irányába futottam vissza egyenesen.

-Ahj miért nem veszi fel? - motyogta magában Kou közben a telefonját nyomkodta. Makotot láttam meg magam felé sétálni

-Mi baj Kou-chan? - pillantottam felé és szembe fordult velem.

-Igashi-senpai nem válaszol az üzeneteimre sem a telefont sem veszi fel! - idegesen szorította ökölbe mindkét kezét.

-Ne aggódj biztos csak valami dolga akadt. - nyugtatta a kapitány halvány mosoly kíséretében.

-De egy héten keresztül? - értetlenül nézett zöld szemeibe amikor láttam Makoto szemében is a döbbenetet. Halk lépteket hallottunk és mindhárman a hang irányába fordítottuk a tekintetünket amik Harutól származtak. Testét bőven fedte a víz, valószínűleg most jöhetett ki a medencéből míg hárman beszélgettünk.

-H-Haru már végeztél is? - dadogta ijedten Makoto. Szemeivel ránk nézett kérdő pillantással várt választ.

-Miért hagyja ki az edzéseket Rei? - kérdezte tőlem és csak lehajtott fejjel álltam előtte.

***

A megszokott úton haladtam hazafelé. Kezdett az idő lehűlni egy kicsit és hűvösebb lenni. Nincs este már az a nagy meleg, ezt szeretem. Kellemes szellő ringatta fekete tincseimet. Enyhén éreztem a tenger sós illatát ami nem annyira volt messze. Előhalásztam a telefonom és bekapcsoltam azt. Kou csomószor keresett de nem tudom milyen okból.
Nélkülem is nyernek Rinék ellen. Haru így is szinte a csapatban a nyerőszemély.

-Igashida-senpai. - kiáltotta valaki a nevem. Lépteimet megfékeztem és hátra néztem tudjam ki szólított.

-Rei-kun? - meglepetten néztem rá. Piros szemüvegét fentebb tolta az orrán és halkan kiengedte tüdejéből a levegőt. Mit keres itt? Jobban mondva minek jött el erre?

-Sz-szeretnék veled beszélni. - szégyenlősen nézett rám én viszont meglepetten.

-He? - értetlenül pislákoltam rá csendben. - Ezért utaztál ennyit, hogy csak beszélni tudj velem? - húztam fel az egyik szemöldököm.

-Hai!-vágta rá és rám se nézett közben. Érdekes egy fazon az biztos.

-Hát rendben. Gyere nincs már messze a ház. - egyeztem bele a dologba és tovább sétáltunk csendben egymás mellett.

A házhoz érve beengedtem az ajtón és elkezdtem egy teát főzni miközben Rei helyet foglalt az asztalnál. A légkör mintha feszült lenne de nem tudom milyen okból. A kék hajú csendesen nézelődött a szobában míg elé nem raktam a teás csészét amiben a gőzölgő ital volt. Mellette foglaltam helyet és kíváncsian rá pillantottam és amint ő is rám nézett elpirult enyhén majd elfordította az arcát a másik irányba.

-Miről szeretnél velem beszélni? - kérdeztem tőle kíváncsian. Felkapta fejét a mondatra és mély levegőt vett.

-Mi történt közted és Haruka-senpai közt? - vágott a közepébe és én beharaptam enyhén alsó ajkam. A sok fájdalom amit okoztam még mindig marja a lelkem érzem hiába teltek el évek.

-Ezek szerint nem tarthatjuk titokban veled szemben ezt. - sóhajtottam halkan és éreztem amint a mellkasom elnehezül.

-Mégis milyen titkot? Csak ezt hallom mindenkitől. - kezdett kicsit türelmetlenné válni.

-Ha eljön az ideje megtudod. - suttogtam magam elé amit meghallva ökölbe szorította kezeit.

-Legutóbb amikor láttalak a medencénél...miért voltál olyan letört?-halkult el a hangja és egyenesen a szemembe nézett. Az üres teás csészét megfogtam és a mosogató felé vittem. Visszaemlékezve az egy hete történtekre mély levegőt vettem és sóhajtottam.

-Azért úsztam mert tudni akartam, hogy újra rajtkőre állhatok vagy sem. -hangomból a komorság és a fájdalom tükröződött.

-Akkor miért nem jössz el az edzésekre ha úsztál a váltóban is? - hitetlenkedett. Elzártam a folyó vizet a csapból és megtöröltem kezeimet.

-Mert ezt te nem értheted. - válaszoltam szűkszavúan.

-De úszhatsz már! Az orvosok is megmondták. Ráadásul ugyanúgy úszol mint Haruka-senpai és ezzel nagy sikereket érnél el! - győzködött magasabb hangnemben.

- Ideje visszamenned nem egy közel lakom hozzátok képest. Jövő héten majd találkozunk. - suttogtam és elkezdtem kikísérni az ajtó felé.

-Rendben, jó éjszakát. - köszönt el tőlem majd mikor becsuktam az ajtót nagyot sóhajtottam. Meddig tudjuk ezt a dolgot még előle rejtegetnünk? Valószínűleg nem sokáig. Az ablakon lévő képre néztem ahol az egyik részén felbukkannak a tenger hullámai. Magam előtt kinyújtottam a karom mintha a vizet érinteném meg.

-Meg lettem szelídítve, agyaraimat kitépét.. - motyogtam magam előtt és leengedtem a karom halkan sóhajtva. Miért érzek egyre több fájdalmat mióta Onii-channal újra találkoztam?

***

Hm. A semmiből újra előtűnt Hokkaido felső közép kosárlabda csapata ugyanazt az utat akarja bejárni, mint amit a Seirin is tett? Érdekel, hogy hogyan fogják venni itt az akadályokat a következő csapatnál majd. Nagy mázlijuk volt a Kirisaki Dai Ichi ellen, hogy nyertek de, maradt egyáltalán még olyan ütőkártyájuk amit nem használtak fel? A kosárlabda történetében minden játékos szinte ismerte a történetüket és azon a napon mindenki az ő játékukra jött el. Az én érdeklődésemet is felkeltették de, hogy megkér Nomura, hogy a csapatát fejlesszem 5 napon át arra a legkevésbé sem számítottam. Tőle főleg nem, mivel mindenből a határait feszegette.

Sziasztok!
Tudom kicsit elhúzódott ez a rész is de sikerült összehozzam. Hamarosan jelentkezem a következő fejezettel remélem tetszik továbbra is a történet!
Zs.