18. kérdés eredménye: CHAN

Jeongin vörös, kisírt szemekkel, remegő mancsokkal járkált fel-alá az üres, alapesetben zárt, most mégis nyitott folyosórészen, hisz csapot-papot otthagyva rohant el mindenki elől, mikor már végérvényesen elege lett a folyamatos cseszegetésből, és szimplán megunta Changbin konstans noszogatását és magyarázását, teátrális előadásait azzal kapcsolatban, hogy számára mégis mi lenne a jó a viselkedése végett és mi nem.

Tökéletesen tisztában volt vele, hogy az, hogy hazudik az orvosának és elcseréli gyenge gyógyszereit többszörösen erősebbekre a többiekkel, nem fog sehova sem vezetni a gyógyulása szempontjából - és ki is fog hamarosan derülni -, de már hetek óta kilátástalannak érezte helyzetét; szüleinek néhány napja tett látogatása rettenetesen megviselte egész lényét, valósággal felkavarta a benne lévő állóvizet. Főleg azután lett ilyen melankolikus, letargikus az állapota, hogy Hyunjin milyen boldogan és feldobottan mesélte valamelyik este, ő éppen mennyi dolgot ecsetelt el édesapjának a legutóbbi találkozáskor - akivel nem mellesleg mostanában sokkal jobb kapcsolatot ápolt, mint eddig bármikor.

Örült a fiú boldogságának, félreértés ne essék, csak fájt neki, hogy az ő életéből minden ilyesfajta kapcsolat hiányzott; ezekben a depresszív időszakokban még Changbin szeretete, s titkon bimbózó szerelme sem számított neki.

Mikor már sikerült nagyjából lenyugodnia, és rendbe szednie magát, a mosdóban tökéletesen el tudta takarni a napokban keletkezett friss vágásokat - melyekről tudta, biztos tudomást fog szerezni orvosa -, úgy döntött, nincs szüksége a szokásos elvonulása utáni, többiektől származó hegyi beszédre, így a szobája, közös helyiségek lecsekkolása nélkül sétált le a kacskaringós lépcsőkön, egyenesen a kert felé, ahol Jisung telefonáló, gondterhelt, fáradt formája fogadta. Sok ideig mérlegelte lehetőségeit az üveglap másik oldaláról, hogy kimenjen-e a vagy hagyja a fenébe az egész pihenés dolgot. Nagyon bízott benne, hogy nem kell a másikkal egy semmitmondó beszélgetést folytatnia, csak hogy legyen valami udvariasságtól és feszengéstől csöpögő interakciójuk, így erőt véve magán lökte ki az ajtót, s nagyokat sóhajtva indult el a tanonctól legtávolabb fekvő padhoz, majd mikor odaért, nem foglalkozva a barna aggódó pillantásaival feküdt el azon, vette ki zsebéből kedvenc kis könyvét, melyet még az egyik legjobb, középiskolában megismert barátjától kapott tizennyolcadik születésnapjára, amolyan unaloműzőként.

Hiába lapozgatta már percek óta a kedves emlékektől hemzsegő ajándékot, hiába próbálta ignorálni a külvilágot, a természet zajait, gondolatai még erősebbé, hangosabbá, erőszakosabbá váltak. Időközben rájött, hogy még aznap bocsánatot kell kérnie a megbántott, oly' mértékben kedvelt fiútól, és tudta, Channal is beszélnie kell valamikor, ha nem akarja, hogy idő előtt kiderüljenek eddig tökéletesen álcázott, mocskos titkai.

Mintha megérezte volna az idősebb a kicsi szándékait, furcsa módon a harmadik emeleti ablakban ülve kezdett felé integetni, a fekete pedig mikor kiszakadt a bambulásból, észrevette a mosolygós gesztust, rögtön viszonozta azt. Őszinte görbületet is öltött emellé, hisz őszintén megmondva jó fej fiúnak tartotta a nagyobbat; s ahhoz, hogy ne kerüljenek a közeljövőben konfliktusba, ennek így is kellett maradnia.

Ám a nagy boldogság nem tartott sok ideig, hisz amint a skizofrén mellé odalibbent a kisebb szobatársa, annak azonnal bukfencet vetett a gyomra, s idegesen kapta el a fejét az épületről, hogy még véletlenül se találkozhasson a tekintete a szerelmesével.

Jisung kis idő múlva befejezte a nagy telefonálást, s el is vonult, így senki nem tartózkodott az épületen kívül, melyet fentről látva Bin is tökéletesen észrevett, ezért megragadva a tökéletes alkalmat kapott magára egy pulóvert, s rohant ki a kertbe, nem törődve azzal, Seungmin hányszor mondta el neki, hogy meg fog égni ebben a nagy szerelemben - még szerencse, hogy így is eléget sérült; semmi nem tudja már meglepni.

- Jeongin! Jeongin! - kiáltott fel az alacsonyabb, mely őszintén megijesztette a fiatalt, de realizálva, hogy nem tud menekülni a helyzet elől, a támadás a legjobb védekezés taktikát választotta, így idegesen mordult vissza, valósággal fröcsögött.

- Megmondtam, hogy hagyjál békén! Elegem van belőled, Changbin! Mikor érted már meg?! - hazudott, hogy végre vége legyen ennek az egésznek, de a másikat ez nem tántorította el semmitől, sőt; még gyorsabban haladt, s Innie egyszer csak azt vette észre, hogy csuklói már a vele szemben álló markai között vannak, az említett pedig feketén izzó szemekkel éget lyukat belé.

- Tudom, hogy hazudsz. Csak ne tedd tönkre magadat, kérlek - ahogy ezt kimondta, még erősebbet szorított a picin, kinek erre a hirtelen mozdulatra könnycseppek kezdtek kibújni szemzugaiból. Nem szólt semmit, csak halkan sírt, miközben érezte, a vágások egyre csak megfeszülnek, s mindjárt felszakadnak, el is kezdenek vérezni.

- E-engedj el - remegtek meg a magasabb ajkai, s látni lehetett rajta, mennyire nehezen tartja magát, így az idős azonnal kis is eresztette végtagját ujjai közül, de nem engedte, hogy messzebb menjen, ezért derekánál fogva tartotta közel magához.

- Szeretsz engem, Jeongin? - teljesen váratlan volt a kérdés, melytől le is taglózott a szóban forgó, de felfogva a mondatok súlyát, kis hezitálás, ajakharapás után bólintott egyet. - Szeretsz annyira, hogy megpróbálsz értem jobban lenni? - esett kétségbe Bin, de ami ezután jött, még őt is meglepte; nem jutott szóhoz.

- Szeretlek, Changbin. Szerelmes vagyok beléd. Sajnálom, hogy ilyen vagyok, de nem titkolhatom tovább - suttogta a szobatárs úgy, mint aki éppen most vesztette volna el mindenét.

Ám fogalma sem volt, hogy ez egy új kezdet lehet számukra.

Changbin egy percet sem habozott, szavak helyett máshogy kezdte el a várva-várt kommunikációt. A kialakult helyzet miatt rettenetesen egyszerű volt magához húznia a picit, kinek ajkára rögtön rá is tapadt, s esze ágában sem volt elengedni. Innie-nek fogalma sem volt, mégis milyen világban, univerzumban tengette pillanatait, egyedül abban volt biztos, hogy ott kellett lennie; pont abban a pillanatban, pont azon a helyen, pont a lelki társának a kezei között.

Hangos füttyszó és tapsvihar hangzott fel a bejárat felől, ahol Hyunjin volt az oszlopos vezető, a többiek pedig csak követték, de az éppen összeforró fiatalok nem törődtek a nagy közönséggel, csak csókolták egymást, míg levegőjük el nem fogyott. Fülig érő vigyorral, kacagva váltak el, s homlokukat összedöntve pihegtek, amíg meg tudták fogalmazni, mégis mi játszódott le bennük.

- Szeretlek, Jeongin. És azért vagyok ilyen veled, mert féltelek. Nem akarlak elveszíteni. Képtelen vagyok rá - lehelte a nagy, melyre csak kicsiny bólintásokat kapott válaszul, melyek azzal végződtek, hogy mellkasába beletemette a pici az arcát, s vigyorogva sutyorgott szebbnél-szebb gondolatokat, majd néhány pillanat alatt vált a szituáció idillivé, gondtalanná; pont olyanná, melyet mindketten megérdemeltek.

Mikor a csipet-csapat végzett az újdonsült szerelmesek mustrálásával, Felix szinte kicsattanva karolt bele Seungminba, hogy az segítsen neki a járásban, másik kezével pedig Hyunjint kereste maga mellett, ám ő lemaradva, Channal és Minhóval haladt, látszólag nagyon belemerülve valamilyen témába, így nem is zaklatta őket.

- Szerintetek ez hosszú életű lesz? - érdeklődött a szőke által nagyon keresett a két szomszédos sráctól, akik szinte egyszerre adtak teljesen különböző választ.

- Nem tudom - mondta Chan.

- Amíg a halál el nem választ - nevetett fel Lee Know erőltetetten, gonoszan, majd beletúrva a hajába kacsintott az egyik raktárszoba előtt tengődő Jisungra, ki rögtön lesütötte a szemét erre a mozdulatra, melyen a szemfüles skizofrénen kívül mindenkinek a figyelme átsiklott; ezt pedig a mellette sétáló beteg is pontosan tudta.

19. VÁLASZTÁS - mindenkihez szóló kérdés

határidő: 20200325

⇨ TUDOMÁST SZEREZ

⇨ NEM SZEREZ TUDOMÁST

Hello, Guys
Tudom, nem éppen időbe, de a megborulás még mindig tart, főleg ezzel a digitális oktatással meg minden szarral megspékelve. Remélem jól vagytok és viszonylag egyszerűen alkalmazkodtok/alkalmazkodtatok a helyzethez.
Legyetek jó, majd tala valamikor!