Klisésnek hangozhat, de amint Han Jisung kinyitotta ólomsúlyú pilláit, s a vele szemben lévő órára pillantott, tudta, ez a nap más lesz, mint a többi. Valami megmagyarázhatatlan érzés kerítette hatalmába, ami váratlanul söpört végig lelkén és szinte egy orkán erejével hagyta magára összezavarodottan és üresen elméjét. Fogalma sem volt, mégis mi lehet ez a furcsa, egyre csak terjedő és terjedő emóció, de úgy döntött, nem fordít rá figyelmet a továbbiakban; nem engedhette, hogy bármi is befolyásolja tanulmányait.

Fáradtan csoszogott le a konyhába, ahol szinte öntudatlanul kezdett bele kedvenc teájának elkészítésébe; imádta a cseresznye bódító illatát, s megnyugtató hatását, így nem volt kérdés, mégis milyen italt fog elfogyasztani. Lassan és kimérten állt neki a procedúrának; mindent szeretett precízen és pontosan csinálni életében; a teafű és víz kimérése sem volt kivétel.

Édesanyja csak az ajtófélfának dőlve figyelte fia lomha mozdulatait és meleg mosollyal ajkán konstatálta, hogy a srác megint éjjelbe nyúló tanulás közben aludt el; az orcáján éktelenkedő tintafoltok legalábbis erre engedtek következtetni.

- Jó reggelt, drágám - köszöntötte az asszony vidáman, ahogy megsimogatta a kesze-kusza, barna tincseket, majd ellépve mellőle kezdett pakolászni és előkészíteni mindent az aznapi ebédhez. - Jött valami eredmény? - kérdezte őszinte kíváncsisággal, s reménykedve. De ahogy meglátta a kisebb gondterhelt arckifejezését, s remegő ajkait, azonnal aggódó szülővé változott; nem szerette szomorúnak látni a fiatalt - főleg nem akkor, amikor az álmai megvalósításáról volt szó.

- Semmi - dörmögte Han, ahogy a pultnak támaszkodva figyelte, hogy forr fel a lábosban lévő folyadék. - Pedig rengeteg csoporttársamat megkeresték már... És még csak nem is kitűnők! Ez annyira nem fair - pufogott tovább, ahogy behelyezte az áztatót a vízbe. - Nem azt mondom, hogy nem érdemlik meg, de azért mégis... Az élet kegyetlen - folytatta volna tovább is a fortyogást, de öccse gyorsan megállította benne.

- Nem értem miért hisztizel. Úgyis hamarosan meg fognak keresni téged is. Egy ilyen gyereket mint te, csak a legeslegjobb helyre fogják felvenni. Bízz bennem! Ha nem, akkor pedig kapja be az összes - csípett bele a idős arcába, ahogy egy almát felkapva hagyta ott az időközben elkészült társaságot. A hölgy csak helyeslően bólogatott a kijelentésre, s amint a citromlé is helyére került, apró csókot nyomott fia tenyerébe.

- Igaza van! Meglásd, hamarosan melléd szegődik a szerencse - azzal a mozdulattal sarkon fordult ő is, s otthagyta egyedül a kétséget közt tengődő fiút.

Hamarosan melléd szegődik a szerencse! - folyamatosan ezt ismételgette magában, amíg vissza nem ért halványsárga, végtelen nyugalmat és letisztultságot árasztó kuckójába. Nagy ásítással dobta le magát a székre, majd teli bögréjét az asztalra rakva kezdte kiropogtatni csontjait. Ahogy kinézett az ablakon és apukáját vélte felfedezni a kertben - aki éppen a virágokat öntözte -, csak megrázta fejét, s újra teljes mellbedobással kezdte írni beadandóját.

Imádta a természetet és annak minden szépségét, így nem volt csoda, hogy a kinti világ néhány kósza pillanatra elterelte figyelmét; de amint arra kerül a sor, hogy teljesíteni kell, Jisung az első, aki mindent megtesz a sikerért. Nem szeretett hiányozni, nem szeretett késni és egyenesen rettegett attól, hogy valamit véletlenül az utolsó pillanatra hagy; így azonnal belepillantott kicsiny füzetébe, melyben napra pontosan lebontva szerepeltek tervei. Magában hümmögött és rendre vette szemügyre, mégis milyen feladatai vannak a hétre, de ahogy egy ismerős címet pillantott meg az egyik jegyzetben, azonnal elmúlt jó kedve és mérhetetlen lehangoltság került helyére. A Szöuli Nemzeti Egyetem nagy múltú és hihetetlenül rangos Pszichiátria Intézetének címe volt az, melyet az egyik régen ott dolgozó ismerőse adott neki meg még néhány hónappal ezelőtt; a fiúnak ez volt a non plus ultra; ez volt az álom, amiért éjt-nappallá téve tanult és magolt. Az volt az egyetlen vágya kiskora óta, hogy itt éljen és dolgozhasson, miközben kigyógyít mindenkit a bajból; ám nagyon úgy tűnt, hogy nem fog összejönni ez a képzet; tényleg csak egy gyermeteg álom marad viharos elméjében.

Nagyot sóhajtott, s könyveinek olvasásába kezdett - már vagy ezredjére a mai napon. Mindent kijelölt, hisz projektmunkájának tökéletesnek kell lennie; semmi olyat nem adhat ki kezei közül, amiben egyetlen egy hiba is van - így vagy ezerszer ellenőrizte le a begépelt szöveget, s ha csak egy nüansznyi hibát is talált benne, rögtön újra írta és javította azt - társai megszállottnak tartották, s már-már nem pszichiáter tanoncként, hanem pszichiátriai esetként viselkedtek vele, de ő ezt egyáltalán nem bánta. Ha ez az alázat és megszállottság kell ahhoz, hogy a legjobb legyen, állt elébe; semmilyen akadály nem kerülhetett útjába.

Ahogy fogytak a papírok a fiókból és itala is egyre íztelenebb lett, úgy kezdett fejében összeállni a kép; már majdnem végzett a kutatással, amit oly' sok órája elkezdett. Apukája már többször szólt neki, hogy bele fog halni ebbe az állandó tanulásba, de ő csak egy halvány félmosollyal intette le az öreget, hogy ebédeljenek nélküle - ha minden jól megy, estefelé ő is be fog térni a kicsiny helyiségbe és keres magának valami rágcsálnivalót.

Nem szeretett semmit sem félbehagyni, így addig ült gépe előtt, amíg úgy gondolta, hogy nem elég kerek és befejezett az írás.

Délután egy fele járhatott, amikor már úgy érezte, szét fog robbanni feje, így kicsit melegebben öltözve, pulóverben sétált le a nappaliba, ahol kisöccse várta; a fiú szokás szerint feküdt és nem csinált semmit - valami bugyuta műsort nézett a televízión.

Egészen furcsának tartotta Ji a helyzetet és már vagy ezerszer feltette magának a kérdést: hogyha a kicsi ennyire felnéz rá és bálványozza, mégis miért nem vesz róla példát a való életben is?

Tudta, hogy úgysem kapna értelmes válaszokat, így inkább hanyagolta ezen gondolatokat; túl jó érzés volt a nyugalom, ami abban a pillanatban átjárta.

- Na, kijöttél a barlangodból, medve? - hallott meg maga mögül egy ismerős hangot, miután elővette a maradékot, melyet feltehetőleg anyukája hagyott ott.

- Ne szemtelenkedj, törpe - csippentett bele a fiatal oldalába, aki megugrott a váratlan támadás miatt.

- Mekkora pöcs vagy - nevetett fel, ahogy bőrét kezdte egyre erősebben csiszatolni, hogy elmúljon a "bénító" fájdalom. - Esküszöm szűzen fogsz meghalni hatvan macskával, ha így folytatod... Megint hétvége van, te pedig a szobádban gangelsz és csak ilyenkor, amikor lesettenkedsz tudjuk meg, hogy belefulladtál-e végre a füzetekbe vagy sem - folytatta szórakozottan, miközben Jisung már inkább ment volna; utálta az ezen fajta beszélgetéseket.

- Már ezerszer megbeszéltük. Neked a csajok, nekem a könyvek. Ilyen az élet - közölte diadalittasan kivillantva tökéletes fogsorát, ahogy vissza is sietett az előbb emlegetett kuckóba. Ám amint újra belevetette volna magát a szakirodalom gyönyöreibe, telefonja éktelen csörgéssel adta tudtára, hogy valaki keresi. Kapkodva, majdnem leborítva mindent a mellette lévő szekrényről kereste a szerkezetet; nem szokta sűrűn használni, így ötlete sem volt, mégis hol lehet. De ahogy megkaparintotta, izgatottan vette fel; ismeretlen számot jelzett ki, így ötlete sem volt, ki lehet az.

- Han Jisung - szólt bele mélyebb hangon, mire egy pillanatra síri csend támadt a másik oldalon; már majdnem lerakta, amikor egy ismeretlen orgánum csapta meg fülét.

- A Szöüli Nemzeti Egyetem tanulójával, a huszonegy éves, ötödik féléves Han Jisunggal beszélek? - kérdezte a férfi, mire azonnal bólogatni kezdett; ám ahogy rájött, hogy ebből a vonal másik oldalán lévő semmit sem érzékelt, fejbe csapta magát, majd választ is adott a kérdésre.

- Igen, én vagyok az. De mégis ki keres? - bukott ki belőle, de azonnal meg is bánta a mindenféle formalitást kerülő mondatokat; mégis hogy lehet ennyire tiszteletlen?

- Jaj, ne haragudj, kérlek. Azt hittem, már bemutatkoztam... Éppen az egyik betegemmel váltottam pár szót a folyosón, amikor hívtalak. Ezért volt olyan furcsa az első néhány másodperc - már fogalma sem volt a barnának, mégis mi folyik körülötte, de amik ezután jöttek, úgy forrázták le, mint a reggeli teavíz, amit véletlenül magára öntött. - Dr. Kim Woojin vagyok. A Szöü— - ám nem volt ideje befejezni, hisz a kisebb belevágott szavaiba.

- A Szöüli Nemzeti Egyetem Pszichiátria Intézményének vezetője, azon belül is a zárt-osztály főorvosa - darálta le, ahogy még hangja is megremegett a nagy sietségben. Ez valami álom lenne?

- Hűha. Nem vagy semmi - nevetett fel zavarában a másik. - Azért kerestelek meg, mert új gyakornokot keresünk. Tudom, elég váratlan, hogy nem levélben értesített az igazgatóság erről, de tudják, hogy szeretem magam intézni a dolgokat, amik a hatáskörömbe tartoznak; amúgy is néha túl kotnyelesek. Nagyon tehetségesnek tűnsz és ambiciózusnak, a jegyeid meg szinte még engem is megleptek. Tudom, hogy azt vártad, előbb fogunk értesíteni, de sajnos most kaptam meg minden papírt, amit az egyetemtől kértem - csak mondta és mondta, Jisung pedig már csak azt vette észre, hogy sós cseppek kezdtek végigszánkázni arcán, amint példaképét hallgatta. - Megszereztem minden szükséges információt, így a nap folyamán el fogom küldeni a kritériumokat és hogy mi merre hány méter. Lehet, hogy most sokkolt a dolog; sőt, biztos, de bízom a mielőbbi válaszban, hogy elvállalod-e. Rendben? - tudakolta semleges hangnemben.

- Rendben - lehelte a barna, majd amint egy gyors köszönés után lerakta az idős, felpattant, s szüleihez sietett. A család többi tagja el sem tudta képzelni, mégis mi történhetett a fiatallal; mégis miért ilyen zilált. De amint meglátták könnyes arcát és bólogatva, zokogva ugrott karjukba, azonnal rájöttek, mégis mi a helyzet.

Az idő is lelassulni látszott, miközben Han próbálta feldolgozni, amit néhány perccel ezelőtt hallott. Ahogy belegondolt, mégis mekkora lehetőséget jelent neki ez a fejlődésben, mégis milyen tapasztalatokkal, milyen szakmai háttérrel, mennyi kapcsolattal lehet gazdagabb, nyelnie kellett.

Nem tudta, mégis milyen betegek várnak rá az osztályon, de eldöntötte, hogy mindent tőle telhetőt meg fog tenni annak érdekében, hogy megmentse őket.

Hisz ez az álma; ezért áldozott fel annyi mindent.

Csak nem történhet semmi gond - ugye?

1. VÁLASZTÁS - mindenkihez szóló kérdés

határidő: 20191009

⇨ CSOPORTOS TALÁLKOZÁS

⇨ EGYÉNI BESZÉLGETÉS

Hello, Guys
Megjöttem az első résszel.
Kicsit lassú, meg ilyenek, de nem lehet durr bele a közepébe, haha.
Remélem tetszeni fog és boldogan olvassátok majd.
Akinek nincs karaktere, az is nyugodtan szavazhat, szóval hajrá, hehe.
Véleményeket szívesen fogadok - és titkon nagyon várom is őket.
Kellemes hetet, csókollak titeket!

Indítottam egy új, poli kapcsolattal foglalkozó changhyunlixet, akinek van kedve lesse meg!