[bts-your eyes tell]
0:00 ─〇───── 0:00
     ⇄   ◃◃   ⅠⅠ   ▹▹   ↻

Kedves Taehyung,

Mire megkapod ezt a levelet, talán már nem leszek az élők sorában, talán a szívem megszűnik dobogni, talán már nem láthatlak újra, de előtte  tudnod kell, hogy soha senkit nem szerettem még  úgy, mint ahogyan téged. Teljes szívemből és teljes lelkemből, annyira, ahogy ember talán képtelen szeretni.  Te voltál a mindenem, a reményem, az életem, a boldogságom.  Sajnálom, hogy önfejű voltam és makacs, mérhetetlenül és őszintén sajnálom, hogy magadra hagytalak, egyedül és védtelenül.  Bocsáss meg nekem kérlek, hogy nem vigyáztam rád és, hogy annyiszor összetörtem a szíved, amit  te kérdés nélkül nekem adtál.

Tudom, hogy ha meghalok, egy részed velem együtt hal meg, de kérlek ne haragudj rám miatta. Harcolok addig, amíg tudok, hogy újra láthassalak, viszont szeretném ha tudnád, hogy ha ez mégsem boldog befejezéssel zárul le,   ha mégsem én vagyok  az, akit neked szánt a sors, akkor is tudd és soha ne felejtsd el, hogy én, Jeon Jeongguk, az utolsó lélegzetemig csakis téged, szüntelenül téged szerettelek, Kim Taehyung.  A múltban követtem el hibákat, okoztam rengeteg csalódást és álmatlan éjszakát, de az egyetlen okos döntésem te voltál és mindig te is maradsz.

A szemeid, a mosolyod, a hangod, a nevetésed tartott idáig életben, és soha nem lehetek elég hálás érte.  Képtelen vagyok megköszönni az odaadásod, a gondoskodásod, a féltésed és a szereteted. Azt a tömérdek dolgot, melyet értem tettél. Kettőnkért.

Kérlek ne várj rám többet Taehyung, mert lehet már nem jövök.  Lépj tovább és szeress mást, úgy, ahogy engem szerettél. Élj boldogan nélkülem, angyalom.

Szeretettel, Jeon Jungkook.

Busan, Dél-Korea.

Taehyung sírva ölelte magához a levelet, melyet közvetlen azután talált meg postaládája mélyén, hogy felbontotta a hivatalos okiratot, melyet a haderő küldött neki. Fogalma sem volt róla, mi történt s hogyan, de szíve kismillió darabra tört, könnyei eláraszrották arca minden szegletét, lábai pedig reszketve rogytak le a bejárati ajtó közvetlen közelében.  A fiúnak nem volt ereje felállni, minduntalan szerelme által írt  levelet szorította mellkasához, próbálva kapaszkodni a múlt emlékeibe.

Az összes együtt töltött pillanatba.

Az elsuttogott szavakba.

Az ölelésekbe.

A hangokba.

Magába, Jeon Jeonggukba.

Megállíthatatlanul sírt, zokogott a földön kuporogva. Mindennél jobban fájt neki a tudat, hogy elveszítette az egyetlen olyan embert, akit mindennél jobban magához akart láncolni.

Önző volt, de mindenért Jungkookot hibáztatta abban a pillanatban, hiszen tudta, ha akkor a fiatalabb nem megy el, nem vonul be, akkor elkerülhették volna ezt.

Elkerülhették volna a halált, az elvesztést és a magányt.

—Utállak Jungkook, tiszta szívemből gyűlöllek, mert azt ígérted, hogy visszajössz, mégsem tetted. Megszegted az ígéreted.  Gyere vissza Jungkook. Kérlek...kérlek...

—Itt vagyok, Taehyung.

A földön kuporgó felnézett a felé magasodó alakra, majd nem törődve a másik sebes, piszkos és megviselt kinézetével,  rávetette magát és szorosan kapaszkodva ölelte körbe, sírástól rázkódó vállai pedig lassan megnyugodni látszódtak.

Hiszen az otthona, az egyetlene és szívének örök tulajdonosa éppen és egészségesen állt előtte, a háború és a front okozta sebekkel, de mindezek mellett, a szívének összes szeretetével.

P.S.:  the darkness we see is so beautiful, i want you to believe in me. -A